A Bayer-ügy

Kár lenne tagadni: van ügy. Bármennyire is nem ízlésem szerint való, bármennyire is némiképp kontraproduktívnak tartom a felháborodás okozta lavinát, el kell ismerni, Bayer Zsolt kivívta magának azt a helyet és jogot a magyar újságírásban, hogy a vele kapcsolatos történések hírértékűek legyenek. Kontraproduktívnak azért gondolom, mert a legfrissebb interjújából ez ki is derül, tulajdonképpen örül a személye körül kialakult botránynak. Még szerény személyem is szóba kerül az említett cikkben; a hajdanvolt népszavás interjúkészítő, amúgy gúnyolódó alákérdezésére, Bayer azt találta mondani, ha olyan személyek kaphattak korábban hasonló kitüntetést, mint többek között jómagam, ráadásul korábban, mint ő, neki bizony nem kellett volna átvennie az elismerést.

Cinikus, mondja ő maga erre a kijelentésre. De mindegy is; a nagyobbik baj éppen a kérdezővel van. A kérdezőkkel. A Bayer-követőkkel. Mert, és ezt is el kell ismerni, Bayer egyfajta iskolát teremtett. Annak iskoláját, hogyan kell megalázni kollégákat, európai képviselőket, cigányokat, zsidókat és általában azokat az embereket, akik más véleményt képviselnek, mint ő. Körbe van véve rossz epigonokkal, akik igyekeznek túlszárnyalni a verbális vandalizmusban magát Bayert, miközben az ő vandalizmusa is elviselhetetlen.

Bayer különben azt mondja magáról, ő egy békés ember, legfeljebb a politika hozza ki a sodrából, na meg a közúti közlekedés; protestáns létére katolikus misére is szívesen jár(!), szóval az ő hívő lelke csak azért nevezi Ferenc pápát demensnek, mert a katolikus egyházfő olyan területre tévedt, ami számára nem járható. És igen: Bayer egy aranyos, jópofa, szelíd fickó, ezt magam is tanúsíthatom, hiszen dolgoztunk együtt, igaz már több, mint húsz évvel ezelőtt. És az idő bizony mindannyiunkat megváltoztat, változik a jellemünk, a véleményünk, egyeseknek még a hite is. Hiszen Bayer sem szerette például mindig a Fideszt; a székház-ügy idején kifejezetten megtagadta őket, a Kurír – Orbánék alatt záratták be, még ’98-ban – folyosóján, akkori munkahelyén, válogatott, vagy éppen válogatás nélküli szidalmakat szórt Orbán és csapat fejére. Akkoriban - a liberalizmusát éppen levetni készülő, a gazdagodás irányát kereső Fideszről beszélünk - épp nem volt büszke 5-ös számú tagkönyvére, még az is lehet, hogy elsüllyesztette valamelyik fiókja legmélyére.

Aztán ez a tagkönyv valahogy előkerült, a liberál-vedlésnek Bayer is részese lett; elkezdett szeretni katolikus misére járni.

De immár nem a kacskaringós életút, vagy az időnkénti elvcsere az érdekes, hanem amit ma képvisel és ami utánzásra készteti sok-sok kollégáját. És még csak az sem érdekes, hogy mennyit káromkodik írásaiban; a mai világban ennek valóban nincs is jelentősége. Ő ugyan - ismét csak az említett interjúban – úgy beszél, mintha ez lenne vele szemben a legfőbb kifogás, nem pedig arról, ahogy igyekszik megalázni az általa kiválasztott célszemélyt. Ahogy rejtetten, vagy éppen nem is rejtetten zsidózik, cigányozik, szarcsimbókozik és még sorolhatnám. A baj az, hogy belőle már rég nem a valódi publicista szól, hanem az újra előkerült tagkönyv birtokosa, a Fidesz kiszolgálója és szószólója. Kölcsönösen büszkék egymásra, együtt hajítják a szemétdombra az egyetemes emberi értékeket; ők ketten Orbánnal azonos nyelvet beszélnek. Ez a nyelv azonban nem a vox humana nyelve, kifejezéstára, ez a nyelv a kirekesztés, az egyes szám első személy nyelve. Ily módon igaza van Bayernek, amikor azt mondja: „…Itt nem én vagyok érdekes. A kormány az, a miniszterelnök, Lázár, Balog, Áder, akiket most össze kell kenni azzal, hogy egy magamfajta náci, rasszista görénynek efféle kitüntetést mertek adni.” Ismétlem: igaza van, még akkor is, ha a felsorolásból, a jelzők közül én a görényt mindenképpen törölném; nem ő itt az érdekes.

Jól megférünk így a világban egymás - majdnem azt írtam: mellett, de inkább azt mondom - nélkül. Sosem követelném, hogy megfosztassék a megszólalás lehetőségétől, oda teszem, ahova való, az ilyen is van kategóriába. (Ez tulajdonképpen az a kategória, amellyel az ember már nem is vitatkozik, mert – Esterházyval szólva – egy bizonyos szint fölött az ember nem megy egy bizonyos szint alá.) Azt azonban már vitatni kell, tiltakozni ellene, ha gondolataival, publicisztikáival egy kormány azonosul, ünnepelendőnek, kitüntetendőnek tartja. Én nem tudom, nem tudhatom, hogy megérdemeltem-e, hogy valaha kitüntettek, hogy egykor Táncsics-díjat, majd lovagkeresztet kaptam. Lehet, hogy nem. De ha már megkaptam, akkor muszáj végiggondolnom, vajon mit is üzenhet a kormány nekem, nekünk. Nem a kitüntetetteknek, hanem - így fogalmazok - az alattvalóinak. És muszáj azonosulnom azzal a gyerekkori, most már nyugdíjas tanár ismerősömmel, aki azzal hívott fel: nekünk itt, jó néhány kollégámmal együtt, nincs ilyen kitüntetésünk, de a nevünkben is visszaadtad a jelvényedet. Mert az a kormány - tette hozzá -, amely az ilyen gondolatok képviselőit helyezi a kirakatba, lebecsüli az embereket, semmibe veszi mások tiszteletét, az egész egyszerűen nem demokratikus.

Hát így. És lám, a végére igazában oda jutottam, hogy nincs is Bayer-ügy. Illetve, ami ebben az országban történik az nem Bayer ügye. Az mindannyiunk ügye. Ha számítanánk egy kicsit is. De hisz épp erről szól ez a kitüntetés. Hogy nem számítunk.