Ferenc pápát mintha már nem is fogadnák el Isten földi helytartójaként egyes itthoni konzervatívok. A menekültekkel kapcsolatos kijelentései, kivált a kvótareferendum közeledtével, elfogadhatatlanok azon politikusok és véleményvezérek számára, akik már azt is megengedik maguknak az itthoni átpolitizált világban, a nekik lelkesen tapsoló közönségük előtt, hogy a kereszténység, illetve vallási vezetők fölé helyezzék magukat. Azt sugallják, ők a vallás igaz megtestesítői.
Ferenc pápa ellen már nyílt támadásokat is intéznek. Legfeljebb az ötvenes években lehetett példa arra, hogy egy pápa tanítását nyíltan megkérdőjelezzék a fennálló rezsimhez közel állók, bár a kommunizmusban ez a hozzáállás nem volt annyira meglepő. Most azonban jobboldaliak becsmérlik az egyházfőt. Az azonban, aki elutasítja Ferenc pápa tanítását, a II. vatikáni zsinatra is nemet mond (már ha ez mond egyáltalán nekik valamit), hiszen egyik irányelvében a keresztényeket felszólította a migráció jelenségének tudomásul vételére, s arra, hogy nyújtsanak nagyvonalú segítséget a bevándorlóknak.
A konzervatívok számára II. János Pál személye talán kikezdhetetlen. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a kommunizmus bukásában. Teológiailag konzervatív álláspontot képviselt ugyan, de azok, akik az általa képviselt doktrínával nem értettek egyet, ők is elismerték, hogy kivételes személyiség volt, aki külföldi útjai során számos helyre vitte el az Evangélium üzenetét.
Ha alaposabban górcső alá vesszük tanítását, s azt, mit mondott a menekültekről, a migránsokról, rájöhetünk arra: e tekintetben ugyanazt képviselte, mint Ferenc pápa. Természetesen más volt a környezet, a menekültválság nem érintette annyira súlyosan Európát, mint most, ám ő is úgy vélte, szolidaritás nélkül nincs esély a krízis kezelésére.
Amikor 1978-ban egyházfővé választották, sokakat meglepett, hogy Karol Wojtyla személyében „bevándorló” bíboros került a katolikus egyház élére, nem pedig olasz főpap. II. János Pál programjában kiemelt szerepet kapott az új evangelizáció, amelynek „élharcosává” vált azzal, hogy a világ oly sok országába ment el, s terjesztette a krisztusi üzenetet. Felismerte, hogy a migránsok is fontos szerepet játszhatnak a hit terjesztésében. Stephen Fumio Hamao néhai japán bíboros azt közölte, II. János Pálnak köszönhetően a migráció az evangelizáció új formájává vált.
Wojtyla az egyházfők közül elsőként világított rá a bevándorlók nehéz helyzetére. Amikor 1978. október 6-án pápává választották, első beszédében rögtön rá is mutatott, hogy „egy távoli ország” szülöttje: 455 év múltán ő volt az első nem olasz egyházfő. (Ez a motívum Ferenc pápa megválasztása utáni beszédében is megtalálható, ő úgy fogalmazott, a „világ másik végéből” érkezett.) A „lengyel pápát” ezért külföldön „migráns egyházfőnek” is nevezték. Ez azonban nemcsak lengyel származására vezethető vissza, hanem arra is, hogy számos dokumentumában foglalkozott a bevándorlókkal. „II. János Pál ellensúlyozta a szekuláris világ azon megközelítését, amely szerint a migránsok csak tárgyak, s nem emberi lények” - mutatott rá Mary Ann Walsh nővér, az amerikai katolikus püspöki konferencia médiaügyekért felelős igazgatója II. János Pálról szóló könyvében. Egyházfőként legalább olyan elkötelezettséggel állt ki a migránsok emberi jogaiért, mint például az emberi élet védelmében.
Azért is volt égető kérdés ez számára, mert majdnem 27 évig tartó pápasága alatt mintegy megkétszereződött a migránsok száma a világban. Egyházfőként 37 migránsokat és menekülteket érintő üzenetet tett közzé, közülük 21-et a Migránsok és Menekültek Világnapja alkalmából.
A bevándorlás témaköre enciklikáiban fontos szerepet játszott. Az 1990-ben kiadott Redemptoris Missio kezdetű enciklikája ebből a szempontból különösen fontos. II. János Pál ugyanis úgy foglalt állást, hogy a keresztényeknek segítséget kell nyújtaniuk a más vallásúaknak az integrációban, a különböző vallások találkozása pedig a keresztényeknek is lehetőséget ad arra, hogy megismerjék mások kultúráját. De ami még ennél is fontosabb üzenet volt részéről: az egyház kötelessége a menekültek befogadása és olykor anyagi támogatást is nyújtani kell számukra. A dokumentumban kifejtette: „Korunk nagy változásához tartoznak a be- és kivándorlók, akik révén új helyzet áll elő. Többnyire sok nem keresztény érkezik ősi keresztény hagyományokkal rendelkező országokba, ami alkalmat ad új kapcsolatokra és kulturális cserére; ez az Egyházat arra készteti, hogy segítségükre legyen a beilleszkedésben, a párbeszédben, nyújtson menedéket és olykor anyagi támogatást. A bevándorlók között sajátos helyet kapnak a menekültek, akik megkülönböztetett figyelemre érdemesek. Sok milliónyian vannak az egész világon, és számuk egyre nő. Elmenekültek a politikai elnyomás elől az embertelen nyomorból, éhínségből és a katasztrofális szárazság elől. Az Egyháznak be kell fogadnia őket apostoli gondoskodásába.”
A 2004-ben, az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsa által, „Krisztus szeretete a vándorlók iránt” című dokumentumban, amelyet Stephen Fumio Hamao bíboros, a tanács akkori elnöke, valamint Agostino Marchetto tituláris érsek jegyzett, emlékeztettek arra, hogy már a korábbi bevándorlókról szóló egyházi iránymutatások is a „befogadás kultúrájának” fontosságát, a szolidaritást hirdetik. „A jelenlegi migráció ezen kívül a szolidaritás és az evangelizáció új feladata elé állítja a keresztényeket és felhívja őket arra, hogy mélyítsék el a más vallási és világi csoportokkal közös, és a harmonikus együttélés biztosításához elengedhetetlen értékeket.”
A dokumentum a szegények közötti különbségekre, a globalizációra, illetve a nacionalizmus erősödésére vezeti vissza az elvándorlást: a hatalmon lévő kormányok ugyanis mind kevésbé tartják tiszteletben a nemzetiségek jogait. A szerzők megállapítják, a migráció felgyorsul, függetlenül attól, hogy a terrorizmus miatt csökkenhet a mozgás szabadsága.
Szintén időszerű az a megállapítás, amely szerint „egyetlen ország sem gondolhat arra, hogy egyedül oldja meg a migráció problémáit. Még hatástalanabbnak bizonyulnának a csupán megszorító politikai intézkedések; ezek csak még negatívabb hatásokat idéznének elő, azzal a kockázattal, hogy az illegális beutazások száma megnövekedhet, és éppenséggel elősegítheti a bűnszervezetek aktivitásait.”
A dokumentum megemlíti azt is, az egyház feladata a nem keresztény bevándorlók megsegítése is. „Az egyház síkraszáll a nem keresztény bevándorlókért is, (...), amennyire csak lehet, támogatni fogja más vallások vándorlóit”.
II. János Pál pápa egy évvel korábban, 2003-ban is közzétette üzenetét a migránsok világnapja alkalmából. Ennek egyik passzusa így hangzik: „Egy olyan témára emlékezhetünk, amelyet gyakran említettem már a Migránsok és Menekültek Világnapja alkalmából megjelent üzenetekben, vagyis mindenki befogadásának keresztény kötelességére, ha nélkülözés miatt kopogtatnak az ajtónkon. Egy ilyen ajtónyitás hozzájárul a dinamikus keresztény közösségek építéséhez, melyek gazdagodnak a Lélek által, a más kultúrákból érkező új tanítványok részéről hozott ajándékokkal. Az evangéliumi szeretetnek ezen alapvető kifejezése egyben a migránsok és menekültek iránti szolidaritás számtalan programjának elindítója a világon”.
Azok, akik Ferenc pápát bírálják menekültpolitikája miatt, bölcsen tennék, ha az eszükbe vésnék II. János Pál következő mondatait: „A szolidaritás lelkülete nem magától értetődő adottság. Gyakorlására és a magunkba zárkózás leküzdésére van szükség… Felhívom a szülők és nevelőik figyelmét a rasszizmus és idegengyűlölet elleni küzdelemre, valamint a katolikus szociális tanításra alapozott pozitív magatartásformák terjesztésére… A keresztények harcoljanak minden befelé fordulás ellen és legyenek képesek felismerni Isten művét a más kultúrákhoz tartozó embereknél… Egyedül Krisztus megváltó kegyelme tesz minket alkalmassá arra, hogy megfeleljünk a mindennapok kihívásainak és eljussunk az én központúságtól az önfeláldozásig, a félelemtől a nyitottságig, az elutasítástól az együttérzésig.” Hozzátette ugyanakkor, hogy „amikor arra buzdítom a katolikusokat, szolidáris lelkületükkel kitűnjenek az újonnan érkezettek elfogadásában, hasonló meggyőződéssel hívom fel a bevándoroltak figyelmét az őket befogadó ország megbecsülésére, törvényeinek, kultúrájának és az ott élő népek hagyományainak tiszteletére. Csak így kerekedhet felül a társadalmi megbékélés.”
2004 decemberében tették közzé II. János Pál utolsó, a migránsok világnapjára szóló üzenetét, amelyben fő hangsúllyal szerepel a bevándorlók, menekültek integrációja az új társadalomba. Ebben is olyan intéseket fogalmazott meg, amelyek mintha egyes ma hivatalban lévő kormányoknak szólnának. „Fel kell emelni szavunkat a bevándorlók kiközösítésének módszere ellen, hiszen ez elvezethet egyfajta hátrányos megkülönböztetéshez. Az út, amelyet be kell járnunk, nem más, mint az alázatos integráció útja. Nyitott lélekkel előretekintünk, s arra törekszünk, hogy teljes mértékben szűnjön meg az a szemléletmód, amely csak a különbözőségeket veszi figyelembe a vándorlók és a saját szülőföldjükön élők között.” Ismét kiemelte a szolidaritás fontosságát, s azt, hogy e tekintetben a keresztényeknek élen kell járniuk. „A keresztényeknek, mint őrszemeknek, mindenekelőtt meg kell hallaniuk a vándorlók és a menekültek segítségért kiáltó szavát, és ezután elkötelezetten kell cselekedniük annak érdekében, hogy a remény felé mutatva egy nyitottabb és szolidárisabb társadalom hajnalához jussunk el. Elsőként nekik kell elfogadtatniuk a társadalomban Isten jelenlétét, főleg olyan helyzetekben, amikor már úgy tűnik, hogy a sötétség uralja a világot.”
Szintén igen fontos dokumentum a 2002-ben kiadott Ecclesia in Europa, azaz az „Egyház Európában” című apostoli buzdítása. Rendkívül időszerű az EU válságos időszakában ez a gondolata: „Az átalakulási folyamatban, melyet Európa most él át, elsősorban az a feladata, hogy újra megtalálja a maga identitását. Európának ugyanis – jóllehet már most nagyon változatos összetételű – meg kell alkotnia a különbözőségben az egység új modelljét, a megbékélt nemzetek közösségét, amely nyitott a többi földrészre és részt vesz a zajló globalizációs folyamatban… Fel kell ismernie és újra vissza kell szereznie azokat az alapvető értékeket, melyek megszerzésében a kereszténységnek meghatározó része volt. Ezek: az ember méltóságának elismerése; az értelem, a szabadság, a demokrácia; a jogállam s a politika és a vallás közötti különbség értéke.” Később így folytatja: „Ha azt mondjuk, ’Európa’, annak azt is kell jelentenie, hogy ’nyitottság’”. Hozzáteszi, „a nemzeti identitás csak akkor valósul meg, ha nyitott más népekre és a velük való szolidaritásra”.
Bár nyilván sokan azzal az „érvvel” söprik le mindezeket a mondatokat az asztalról, hogy akkor más helyzet uralkodott, s másfajta kihívásokkal kellett szembenéznie Európának, sokatmondó II. János Pál 2002-es üzenete, amelyet az amerikai katolikusoknak intézett. Ne feledjük, nem egészen egy évvel vagyunk a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után, melynek nyomán az Egyesült Államokban nőttek a muzulmánokkal szembeni előítéletek. A pápa figyelmeztetett arra, hogy „a más kultúrákból érkezettekkel is a keresztényi emberség, humanizmus alapértékei szerint kell bánni”. Felidézhetjük ezzel kapcsolatban egy 1995-ös, Egyesült Államokban elhangzott beszédét is, amelyben szintén a növekvő idegenellenességgel kapcsolatban állapította meg: „Manapság Amerika kevésbé érzékeny a szegények, a gyengék, a külföldiek problémái iránt. Ezt nem szabad megengedni” – jelentette ki. Akkor mit szólna a mai európai viszonyokhoz?...