A norvég minta

Egészségügyi végzettségével Anita semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy kórházban dolgozzon. Tanulmányai alatt szakmai gyakorlatok sokaságát tudta le nem egyben. Eszes, talpra esett lány volt, hamar megértette, hogy ebben a rendszerben a szakma szeretetének hangsúlyozásával feljebbvalóik csupán azt várnák el tőle, hogy három műszakban robotoljon végkimerülésig. Történetünkkor a kilencvenes évek végén járunk, és olyan alacsony fizetést ajánlottak neki – a bértábla szerintit –, hogy amikor egy buliban valaki rákérdezett, mennyit fog keresni, tizenötezer forinttal többet mondott. Miután megette a halászlevet, bár a mulatság éppen csak kezdődött, rosszullétre hivatkozva hazament.

Az étel már az első kanálnál megkeseredett a szájában. Idegennek érezte magát a társaságban, amelynek tagjai kivétel nélkül az élet naposabb oldaláról érkeztek. Nézte a fiatal, jó karban lévő, szépen lebarnult embereket, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy görög- és olasz tengerpartok varázsolták ilyen tökéletesre a bőrüket. Áradt mindenkiből a lazaság és a könnyedség. Anyagi gondok láthatóan senkit nem nyomasztottak. Mindezt végiggondolva tévedésnek érezte jelenlétét. Ekkor kérdezte meg valaki, hogy mennyit is fog keresni.

A vasárnap délutánból még sok volt hátra. A gyerekből lett felnőttet most is egy ajtó választotta el szüleitől, miközben szobájában hangosan szerette volna kibőgni magát. Ebben az összezártságban illetlennek érezte, hogy ennyire őszinte legyen. Önsajnálat helyett valamilyen tervet kellene fabrikálni – igyekezett a ráció mezejére lépni. A vacsoraasztalnál kissé bátortalanul kezdett bele monológjába. Elmondta, hogy a megyei kórházi állás helyett intenzív angol tanfolyamra jelentkezik. Utána valahol Nyugat-Európában bébiszitter lesz. Apja és anyja meglepően megértőek voltak. Szabályosnak hitt életük és annak keretei az elmúlt években felrobbantak, nem nagyon hittek abban, hogy ebben az új világban érdemes volna a kitaposott ösvényeken járni. Áldásukat és némi pénzt adtak az angol tanfolyamra.

Hat hónap múlva Anita az ajtón betoppanva csak annyit mondott: Norvégia! Egy fővárosi munkaközvetítő talált ott neki munkát, és két héttel később már repülőgépen ült. Az idegen országban olajozottan működött minden. A rokonszenves házaspár a repülőtéren várta, onnan az otthonukba autóztak, bemutatták őt a hat- és nyolcéves fiaiknak. A hatalmas házban remek szobát kapott, külön autót, amivel a gyerekeket fuvarozta, és másnap már egy norvég nyelvtanfolyamra is beíratták. Minden egy kicsit olyan volt, mintha egy mesébe csöppent volna. A háziak kedvesek, előzékenyek és udvariasak voltak, ahogyan ebben az országban mindenki. Pedig a meseszerű elemek csak ekkor következtek.

Újdonsült barátaival egy szórakozóhelyen mulattak, amikor megakadt a szeme egy harmincas férfin. A jóképű, izmos, kicsit huncut mosolyú férfi azonnal kapcsolt, és odament asztalukhoz. Bár Anita ekkor már egészen jól beszélt norvégul, angolul kezdtek társalogni. Találkozó találkozót követett, közben kiderült, hogy a helybeli férfi egy kisvállalkozás középvezetője, aki néhány hónappal később megkérte a magyar lány kezét. Anita fülig szerelmes volt, válasza nem lehetett kétséges.

Idén nyáron – mint minden nyáron – itthon jártak, és Anita elújságolta, hogy előtte egy hónapig az Egyesült Államokban, Los Angeles-ben és környékén pihentek, majd rövid norvégiai kitérővel jöttek Magyarországra. Évekkel korábban vettek egy Tisza-parti nyaralót – átépítették, felújították, a környéken a mai napig a csodájára járnak –, és a messziről érkezett családnak ez az itteni „főhadiszállása”. Az egy hónapos folyóparti kikapcsolódásba kissé váratlanul beiktattak egy tíznapos horvátországi nyaralást, majd a tengert újból a Tiszára cserélték.

Mi ebben a különös? Azt hiszem, az utolsó bekezdés egésze. Egy olyan norvég férfi a családfenntartó, aki az ottani fogalmak alapján még véletlenül sem sorolható a gazdagok körébe. A vagyonosság ott egészen máshol kezdődik. (Bár a kelet és a nyugat közötti különbségek mintha eltűnőben lennének.) Mégis elgondolkoztató, hogy az ottani középosztályhoz tartozó család éves rendszerességgel az egész nyarat külföldön töltheti, miközben az amerikai nyaralás nem tartozik az olcsó mulatságok közé. Ők mellékesen iktatták a vakáció programjába a magyar középosztálybeli családok legnagyobb és legköltségesebb attrakcióinak egyikét, a horvát tengerparti nyaralást. Nekik egyszerűen csak eszükbe jutott, hogy ma már itthon pihennek, ruccanjanak át a szomszédba. Ez nem is szerepelt az eredeti tervekben.

Hol vagyunk mi ettől? Ki engedheti meg magának idehaza, hogy az egész nyarat családjával együtt pihenéssel töltse? Ha nem is három helyszínen, a világ egymástól távol eső pontjain, ahogyan a norvég család. Így és ennyi idő alatt lehet regenerálódni, feltöltődni, kisimulni, mentálisan megtisztulni.

És mi a magyar valóság? Az ötnapos balatoni apartman foglalás kétszáztízezer forintért, ami elviszi a családi megtakarítás jelentős részét, miközben a mi egyre reménytelenebbül lecsúszó középosztályunk ennyi idő alatt ki sem tudja pihenni magát, és ráadásul még rossz szájízzel érkezik haza, mert „minden drága volt”, és „alapvető dolgokat nem engedhettünk meg magunknak”. Frusztráció frusztráció hátán. Csoda, hogy így néz ki a társadalom?

A norvég minta pedig olyan távoli, mint Norvégia.