Michelisz Norbert: megvan az első siker

Publikálás dátuma
2016.09.05. 07:52
Michelisz győzelme után ötödik az összetettben FOTÓ: NÉPSZAVA
Megszerezte idei első futamgyőzelmét Michelisz Norbert a túraautók világbajnoki sorozatának idei Japán Nagydíján Motegiben, és folytatta kiváló sorozatát: az ázsiai országban 2013. óta mindig sikerült odaérnie az első három helyre!

Ezúttal az első, úgynevezett fordított rajtrácsos futamon a magyar pilóta az első helyről rajtolt – mivel a hivatalos időmérőn tizedik lett -, ez 2013-ban Szuzukában szerencsét hozott neki, mert ugyanilyen előzmények után megszerezte a győzelmet.

Idén Motegiben már a Honda gyári pilótájaként állt rajthoz. Japánban érthetően kiemelt figyelem és elvárás előzte meg a csapat szereplését. Michelisz mindent megtett azért, hogy ne okozzon csalódást, remek rajttal sikerült megőriznie vezető pozícióját. A magyar versenyző hivatalos honlapjának beszámolója szerint a második helyen csapattársa, az angol Rob Huff autózott, aki senkit sem engedett el maga mellett, közben pedig Michelisz növelni tudta előnyét.

A magyar pilóta mögött hárman csatáztak egymással a helyezésekért, végül a Honda számára a lehető legideálisabban alakult minden, hiszen Michelisz mögött a csapat másik két versenyzője – Huff és a portugál Tiago Monteiro – ért oda a második, illetve harmadik helyre. A futam másik két magyar indulója, a Zengő Motorsport színeiben állt rajthoz, Nagy Dániel a 15. helyen végzett, Ficza Ferenc pedig – aki az előző versenyt, az Argentin Nagydíjat vakbélgyulladása miatt kihagyta - 18. lett.

A második futamon, a főversenyen Michelisz a tizedik helyről indult, remek starttal feljött a hetedik pozícióba, a harmadik körben azonban a Volvóval induló svéd Thed Björk megelőzte a magyart, akinek nem sikerült visszaszereznie korábbi helyét és nyolcadikként ért célba, ami négy világranglista-pontot ért (a győzelemért 25 pont járt).

A másik két magyar közül Ficza ismét 18. lett, Nagy mögötte, a 19. helyen ért célba.

Mivel a Thaiföldi Nagydíj elmarad, eldőlt, hogy a pontversenyt nagy előnnyel vezető argentin Jose Maria Lopez az elmúlt két évhez hasonlóan idén is megszerzi a világbajnoki címet. Michelisz jelenleg ötödik, huszonhét pont választja el a második-harmadik helyet holtversenyben elfoglaló francia Yvan Mullertől (Citroen) és Monteirótól.

Az idei vb-sorozatból két verseny van még hátra: szeptember 25-én rendezik a Kínai Nagydíjat Sanghajban, majd november 25-én Katarban, Losailban ér véget az idei vb.

Szerző

Válogatott: a nyolcadik nekifutás

Publikálás dátuma
2016.09.05. 07:51

Holnap este Feröer-szigetek vendégeként kezdi világbajnoki-selejtezős szereplését a magyar labdarúgó-válogatott. A Magyarországot hosszú évtizedek után a nyári, franciaországi Európa-bajnokságon képviselő nemzeti tizenegy 1986-ban járt legutóbb a futballvilág legrangosabb seregszemléjén, az azóta eltelt időszakban hét sikertelen selejtezősorozat után – egy megfiatalított csapattal – következik a nyolcadik.

Bernd Storck szövetségi kapitány huszonnégyes kerete a válogatottságtól visszavonuló Király Gáborral és Juhász Rolanddal, illetve a sérüléssel bajlódó Gera Zoltánnal kevesebb, így korelnökök hiányoznak az Eb utáni magyar csapatból. Az újoncként behívott Kálnoki-Kis Dávid és Bognár István, valamint a „visszatérő” Megyeri Balázs és Kovács István egyaránt a húszas éveiket tapossák, így a csapat átlagéletkorát tekintve egészen megfiatalodott.

Kellhet is az ifjonti hév az Eb-első Portugáliával, a kontinenstornán nyolcaddöntős Svájccal, a régi mumus Lettországgal, Andorrával vagy a Feröerrel szembeni csoporttalálkozókon, tudvalévő ugyanis, hogy a 2018-as, oroszországi vb-re automatikus kvalifikációt csupán a csoportelsőség ér. Ettől – mármint az éllovas pozíciótól – a mögöttünk hagyott hét selejtezősorozatban egészen távol volt a mindenkori magyar válogatott.

Az első csalódások

A magyar futball máig kísértő, s egyben utolsó, ’86-os vb-részvétele után a Mexikóban negyeddöntős Spanyolország, a mundialtól hozzánk hasonlóan csoport harmadikként búcsúzó Észak-Írország, illetve Írország és Málta szerepelt a magyarokkal együtt a következő, olaszországi vb-re vezető kvalifikációs csoportban. Magyarország zsinórban három részvétel után elbukott, részben köszönhetően a Málta elleni két döntetlennek (a miniállam csak ezen a két meccsen szerzett pontot), illetve annak, hogy a közvetlen rivális íreket Budapesten nem sikerült legyőzni.

A következő, 1994-es kvalifikációs sorozatban abszolút súlytalan volt a nemzeti csapat. A rémálom 1992 júniusában, a Népstadionban Izlandtól elszenvedett vereséggel kezdődött, később további négy vereséggel folytatódott: az akkor még szerény eredményeket felmutató, inkább bálnavadászoknak titulált izlandiaktól sikerült Reykjavíkban is kikapni, a végül továbbjutó görög-orosz duó ellen pedig négy meccsen egyetlen pont jött össze. Az Egyesült Államokban a magyar színeket egyedüliként Puhl Sándor képviselte, igaz, őt érte a megtiszteltetés, hogy játékvezetőként az olasz-brazil finálét dirigálja.

Kevés öröm jutott a magyar focistáknak FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/MORITZ WINDE

Kevés öröm jutott a magyar focistáknak FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/MORITZ WINDE

Sok(k)…

A világbajnoki szerepléshez mostanáig a legközelebb talán az 1998-as, franciaországi vb-selejtezők után állt Magyarország. Finnország felülmúlása után a második körben jött a kijózanító pofon – egy 0-3 képében – Norvégiában, de mivel a norvég és a svájci csapattal szemben 1997 nyarán egy-egy döntetlent ért el a válogatott, a 3. csoportot záró körben úgy utazhatott Helsinkibe Csank János csapata, hogy amennyiben elkerüli a vereséget, csoport másodikként pótselejtezőre készülhet.

Az emlékezetes végjáték után a magyar csapat 1-1-re végzett, a sorsolás értelmében pedig a 6. csoport másodikja, Jugoszlávia következett. A többi már történelem: összesítésben megalázó, 12-1-es eredménnyel a jugók jutottak tovább, Magyarországgal pedig futballtörténete során először fordult elő, egymást követő harmadik alkalommal is nélküle rendezték meg a labdarúgó-vb-t.

A súlytalanság évtizede

A lejtmenetben nem volt megállás. Amilyen jól indult az új évezred első sorozata, oly’ csúnyán végződött: az ezredforduló évében Európa-bajnoki ezüstérmet szerző, sztárok sorát felvonultató Olaszország ellen Horváth Ferenc kétszer egyenlített, s mivel 2000 októberében Litvániában hatot hintett a magyar csapat – a néhai Fehér Miklós háromszor volt eredményes –, négy ponttal és nagy várakozásokkal tekintettek a magyar futball hívei a 2001-es esztendőre.

Hat tétmeccsen aztán csak egyszer, Grúzia ellen szerzett három pontot a Bicskei-csapat: a litvánok döntetlennel távoztak Budapestről, Románia oda-vissza nyerni tudott a mieink ellen, s idegenben a grúzok és az olaszok is focileckét adtak Magyarországnak. Az összességében 38%-os teljesítmény csupán az ötös fogat negyedik helyére volt elegendő.

Matthäus sem tudott segíteni FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/LARS BARON

Matthäus sem tudott segíteni FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/LARS BARON

A negyedik bukás után „vérfrissítés” következett. A 2006-os, németországi seregszemlére Lothar Matthäus vezetésével szeretett volna eljutni a magyar csapat, reális esélye azonban nem volt, nem lehetett. Az akkori erőviszonyoknak megfelelően a csoportból kiemelkedő Horvátország, Svédország és Bulgária ellenében csupán a horvátokkal és a bolgárokkal szemben jött össze a pontszerzés, s bár Izland és Málta ellenében hat-hat ponttal zárt a Matthäus-legénység, Németországban is nélküle ünnepelt a futballvilág.

Az első, afrikai kontinensen rendezett torna felé vezető úton hatodszorra bukott el a magyar futball. A legkisebbek legyőzése mellett a 2008/2009-es sorozatban sem sikerült nemzetközi szinten jegyzett csapatot megszorongatni: az akkor már mumusnak számító Svédország, a más dimenzióban futballozó Portugália idegenben és otthon is legyőzte a magyar válogatottat. A történet úgy kerek, ha nem hallgatjuk el a csoportelsőként kijutó dánok elleni budapesti pontszerzést és a koppenhágai győzelmet sem, tudvalévő azonban, hogy a kvalifikáció zárásaként rendezett mérkőzésen Dánia már félgőzzel, az országos ünnepség előtt lépett pályára.

Közel, mégis oly távol

Észtország idegenbeli és Törökország hazai legyőzése között papírforma vereség a Puskásban Hollandiától, mégis egy ország bizakodott a 2014-es vb-selejtezők kezdetén. A címeres mezben játszókért szorítók tudták, Brazíliába a nagy rivális románok legyőzésén keresztül vezethet az út. Aztán eljött az ötödik forduló, egy zártkapus mérkőzés. Magyarország-Románia. Elérkezett az utolsó utáni, azaz a 92. perc: Chipciu révén egyenlítenek a románok.

Utólag elmondható, hogy a fenti körülmények között, ott ment el a brazíliai szereplés lehetősége (hiszen a győzelemmel minimum pótselejtezőt játszhatott volna az Egervári vezette válogatott). A valóság azonban ennél fájdalmasabb volt: 2013 őszén Bukarestben – az utóbbi évek legpocsékabb játékát mutatva – 3-0, Amszterdamban 8-1 lett a vb-álmok vége, így az utolsó, Andorra elleni párharcra már nem is Egervári Sándor, hanem egy megbízott szövetségi kapitány ült le a kispadra.

Rég volt, tán igaz sem volt
A világbajnoki érmes labdarúgónemzetek közül - a magyar csapat 1934-ben és 1954-ben volt második - Magyarország vár a legrégebb óta arra, hogy újra megmutathassa magát a világnak.
Mellettük három olyan válogatottat sorolhatunk fel, akik sikeres kvalifikáció esetén 32 év elmúltával térhetnek vissza: ilyen a legutóbbi Eb-re eljutó Észak-Írország, Irak és Kanada.
A trió mellett tíz további – futballnagyhatalomnak azért jóindulattal sem nevezhető – ország vár régebb óta a vb-szereplésre: Peru, Salvador és Kuvait 1982, Haiti és Kongó 1974, Izrael 1970, az Eb-elődöntős Wales 1958, míg Kuba és Indonézia 1938 után idézné a korábbi sikert.

A sorozat végén, közel három évtizeddel a legutóbbi világbajnoki szereplés után megállapítható volt, hogy jó irányba tart a magyar futball, az egyébként tisztességgel végigküzdött selejtezősorozat végén nagyon kevés hiányzott a siker eléréséhez… Csupán a román és a holland zakót tudná feledtetni a csapat…

Nos, a történet innen íródik tovább: Dárdai Pál után, Bernd Storck alatt, Európa-bajnoki csoportelsőséggel a háta mögött holnap újra elindul a magyar válogatott. Azt egyelőre természetesen nem tudni, hogy a hazánkban manapság hallatlan népszerűségnek örvendő nemzeti tizenegy Oroszországig menetel-e, amennyiben azonban az új érában más szemléletű válogatott arról a küzdőszellemről tesz tanúbizonyságot, mint ami jellemezte a kontinenstornán is, valószínűleg felülmúlja a legutóbbi hét, kevésbé dicsőséges selejtezősorozatban nyújtott magyar teljesítményt. Időszerű volna.

A Feröer-szigetek ellen készülő keret
Kapusok: Dibusz Dénes (Ferencváros, 4 válogatottság/0 gól), Gulácsi Péter (RB Leipzig, 3/0), Megyeri Balázs (Greuther Fürth 0/0)
Védők: Bese Barnabás (Le Havre, 2/0), Fiola Attila (Videoton, 16/0), Guzmics Richárd (Wisla Kraków, 18/1), Kádár Tamás (Lech Poznan, 33/0), Kálnoki-Kis Dávid (Újpest, 0/0), Korcsmár Zsolt (Vasas, 24/0), Korhut Mihály (Hapoel Beer Sheva, 6/0), Lang Ádám (Dijon, 15/0)
Középpályások: Bognár István (DVTK, 0/0), Elek Ákos (DVTK, 40/1), Kalmár Zsolt (RB Leipzig, 7/0), Kovács István (Videoton, 5/0), Kleinheisler László (Darmstadt, 7/1), Nagy Ádám (Bologna, 11/0)
Támadók: Böde Dániel (Ferencváros, 14/4), Dzsudzsák Balázs (al-Vahda, 82/20), Németh Krisztián (al-Garafa, 26/3), Nikolics Nemanja (Legia Warszawa, 20/3), Priskin Tamás (Slovan Bratislava, 58/17), Stieber Zoltán (Kaiserslautern, 15/3), Szalai Ádám (Hoffenheim, 36/9)
Szerző

Olimpiát szervezni kockázatos

Publikálás dátuma
2016.09.05. 07:50
,,Elvonják a társadalom tagjainak figyelmét a politikai hatalom inkompetenciájáról” FOTÓ: KUSTÁN MAGYARI ATTILA
Valamilyen mértékben minden kormányzat eszközként használja a sportot. A nagy nemzetközi sportszervezetek pedig maguk alá gyűrik a nemzetállami kormányokat. A jelenségről dr. Péter László sportszociológussal, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusával beszélgettünk.

- Nevezhetem sportszociológusnak?

- Szociológus vagyok, négy éve a sport, kiváltképpen a labdarúgás és a társadalom kapcsolatát vizsgálom, főleg a társadalmi problémák szempontjából.

- A sport és hatalom összefonódását elemzi több munkájában, s arra a következtetésre jut, hogy a hatalom eszközként használja fel a sportolókat és teljesítményeiket.

- Mivel a sport kulturálisan nagyon mélyen beágyazott a társadalomba, hatása is rendkívül erős az emberek mindennapjaiban. Befolyásol és formál bennünket, még ha ennek nem is vagyunk feltétlenül tudatában. Beszélünk róla, s ezzel könnyen kapcsolatokat tudunk teremteni másokkal, a sport révén megtanuljuk, hogyan kell együttműködni egy adott cél érdekében, megtapasztaljuk a nyereség és veszteség örömét-bánatát, és nem utolsó sorban az egyik kedvenc szórakozási formánk lett. „Szociológusi nyelven” kijelenthetjük, hogy a sport mára az egyik legfontosabb populáris kulturális termék, látványtársadalmunk kiemelt ékszere. Így némiképpen logikus, hogy a sport a modern társadalomban is hamar eszközjelleget kapott. A hatalom számára nem csupán a közegészségügy célját szolgálta (innen a kötelező tornaórák), hanem a harci kedv és képesség folyamatos szinten tartására, a kontroll érvényesítésére, saját ideológiájának terjesztésére és a maga legitimitásának megerősítésre is használta.

- Minden hatalom ezt teszi, vagy csak egyesek?

- Gyakorlatilag minden hatalom élt és él ezzel a lehetőséggel, persze eltérő módon és különböző intenzitással. A politikatörténet igazolja, hogy minél önkényesebb egy hatalom, a sport annál fontosabb (kontroll)eszközként funkciónál. Ugyanis más és más szerepe van a sportnak egy totális rendszerben, mint egy demokratikus berendezkedésű társadalomban. A nácizmusban például a fizikum teljes kisajátítását a kontroll mellett az állam elsősorban háborús célokra alkalmazta, a sztálinizmus a hatékony felügyelet mellett a rendszer ideológiai felsőbbrendűségét (is) a sport révén propagálta, miközben „új embert” kreált. Demokratikus társadalmakban inkább a közös szolidaritás kultiválása, a kollektív identitás megerősítése a cél.

- Ön általában nemcsak a politikai hatalomról beszél.

- A politikai hatalommal szorosan összefonódó gazdasági hatalom is érvényesül a sportban, ami önmagában is „soft power”/puha hatalom. A szórakoztatással elvon(hat)ja, elterel(het)i a társadalom tagjainak a figyelmét olyan társadalmi problémákról, mint az egyenlőtlenség, vagy mint épp a politikai hatalom inkompetenciája. Magyarán, a sport kifinomult politikai eszköz lehet. Mindezeken túl, a mai mediatizált, különböző csatornákon (tévé, rádió, internet, mobil eszközök) közvetített látványsport a fogyasztói ethosz hatékony hordozójaként működik.

- Az Egyesült Államok végzett a riói olimpia éremtáblázatának élén, erre gondolom egész Amerika büszke. Washington is eszközként használja a sportot?

- Természetesen, a sportsiker ilyen szinten az egész amerikai kapitalista társadalom, sőt a teljes nyugati világ, és annak értékrendjének a szimbólumává válik. Az olimpia mindig is, a nemzetek szimbolikus küzdelme volt, de a világnézetek és társadalomfelfogások békés küzdőtere is.

- Milyen célból él ezzel az eszközzel a hatalom?

- Románia például 1984-ben pontosan felismerte, hogy ha a szovjet ajánlást figyelmen kívül hagyja, akkor jobb tárgyalópozíciója lesz Amerikával a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény kapcsán, a sok érem pedig befelé a rendszer életképességét bizonyítja az egyre inkább éhező lakosság szemében. (A szocialista táborból csak Románia és Jugoszlávia nem bojkottálta a Los Angeles-i olimpiát. (A szerk.) Tehát diplomáciai eszközt látott benne és legitimációs forrást, amire igencsak szüksége volt az egyre népszerűtlenebb Nicolae Ceausescunak. Vagyis, a hatalom és annak birtokosai a sport révén többek között politikai tőkét és támogatást szereznek, a sikereket jól kihasználva pedig növelik a hazafias érzéseket, támogatóik körében megerősítik a kohéziót, sokszor őket más csoportok ellen is hangolva (történelmi ellenfelek kapcsán például a „mi” többet nyertünk, mint „ti” logika alapján). De ugyanígy igazolhatók bizonyos ideológiai elvek is, mint például a tekintélytisztelet, vagy a közösség elsőbbsége az egyén felett a „csak fegyelmezetten, együtt és kérdőjelek megfogalmazása nélkül jönnek a sikerek” recept hangsúlyozásával. Tény, hogy a hatalom – legyen az politikai vagy gazdasági -, a mediatizált látványsport révén finoman tudja hangolni az emberek érzéseit, céljait, vágyait.

- Hogyan segítheti a sport mediatizálása céljai elérésben a hatalmat?

- A sport látványa még nem elég, kell a kommentár is, ami a jelenséghez társadalmilag releváns értelmezéseket és jelentéseket kapcsol. Hadd éljek egy konkrét példával: egy sikeres úszó medencében való mozgása csak akkor válthat ki társadalmi hatást, ha azt társadalmi kontextusba helyezetten kapják a nézők. A nézők fejében a sportoló magyar, a magyar nemzet egészét is képviseli, magyar állami színekben úszik, főleg a magyarok szurkolnak neki „egyként”, a kormányzat is „természetesen” támogatja az úszósportot, s ezáltal tehát nem csupán a versenyzőt, hanem „mindannyiunkat”, magát a mindenkori nemzetet. Ezt a keret-narratívát a tévénézők az úszóviadallal párhuzamosan, valós időben a (sport)kommentátorok révén kapják, természetszerűen, de ez már nem is az úszóról, hanem rólunk, a magyarokról, a kormányzatról, vagyis a társadalom és az állami vezetés „sikeres” és egyben „harmonikus” kapcsolatáról szól. Ezt erősítik meg, amikor a nyertes sportolókat – mindenhol – a kormányzat ki is tünteti, beszél róluk, társaságukban mutatkozik.

- A sport támogatása nem kötelezettsége minden kormányzatnak?

- A sport közügy és alapjog. Mindenkinek joga van hozzá, és ehhez a kormányzatnak a sportmezőt törvényekkel kell szabályoznia, infrastrukturális beruházásokat kell eszközölnie, támogatnia kell a tömegsportot, nem csupán a verseny- és teljesítménysportot.

- Melyik a helyes út: a magyar vagy a román? A magyarországi kiemelt sporttámogatások, annak ellenére, hogy az ország egyként szurkolt a foci Eb-n vagy az olimpián a magyaroknak, s annak dacára, hogy a labdarúgó válogatott csoportkörbeli jó szereplése szabályos eufóriát keltett, rengeteg kritikát is kiváltanak. Az emberek nagy része igazságtalannak tartja, hogy míg az egészségügy romokban hever, sokmilliárdos stadionok épülnek és rengeteget költ a kormányzat sporttámogatásokra. Romániában pedig azért vádolják a kormányt, hogy a pénz és figyelem megvonása miatt kudarcot kudarcra halmoz a román sport.

- A román kormány menet közben szem elől tévesztette nem csupán a tömegsportot, hanem a versenysportokat is. Ez nagy hiba, közegészségügyi gondokat is előidéz, ami hosszú távon nem fenntartható. A versenysport gyors hanyatlásnak indult, az idei olimpia negatív rekordjai pedig sokkolta a román társadalmat, tovább erősítette amúgy sem túl rózsás közérzetét. Magyarországon a sport, különösen a labdarúgás állami támogatása az utóbbi években állampolitika rangjára emelkedett. Ez a román sportszakma szemében egyértelműen pozitív példa, gyakran referenciaként jelenik meg még a tágabb társadalmi diskurzusokban is. Megfigyeléseim szerint Magyarországon ennek a gyakorlatnak ideológiai indokai is vannak, ugyanis többek között a magyar foci révén nem csak a korábbi labdarúgás legendáit lehet népszerűsíteni, hanem a történelmi nagyság és büszkeség érzetét is. Az meg mindig jogos kérdés, hogy egy társadalom mire költi a véges mennyiségű pénzét, mik a prioritások. Azt gondolom, mindenhol meg kell találni az optimális egyensúlyt a sport, kiváltképpen a tömegsport támogatása és más közhasznú, társadalmi beruházások között.

- Ön írt és beszélt arról, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, illetve más nagy szervezetek, mint például az UEFA és a FIFA is, olyan erővel rendelkeznek, hogy a hagyományos nemzetállamokat is képesek befolyásolni. Konkrétan hogyan?

- Azt gondolom, hogy a globalizáció kontextusában a globális aktoroknak jutott a főszerep. Minden területre igaz ez, beszéljünk akár gazdasági (multinacionális nagyvállalatok, hitelminősítők, Világbank, Valutaalap), katonai (NATO), politikai (ENSZ, EU, ASEAN), civil (Greenpeace, Amnesty International, WHO) szervezetekről. A globális sportszervezetek befolyása is megnőtt a kilencvenes évek előtti időkhöz képest. Ez elsősorban a globálissá vált média és a globális korporációk, a szponzorok szoros szövetsége révén következett be. Ma az olyan sportszervezetek, mint a NOB vagy a FIFA, FIA viszonya a hagyományos nemzetállamokkal aszimmetrikussá vált, képesek az akaratukat ráerőszakolni a kormányokra. A kormányok szerepe amúgy is csökkent, az államok feletti szervezetek és katonai-politikai szövetségek javára. Bár a NOB vagy a FIFA formálisan a nemzetállami tagszervezeteire épül - ilyen a MOB vagy az MLSZ is -, de a gyakorlatban egy privát megaállamként működik.

- Hogyan érvényesíti az erejét a NOB vagy a FIFA és társaik?

- Gyakorlatilag megszabja a nagy sportesemények szervezésének feltételeit: mit és hol kell építeni, mennyi licenszdíjat kell a kormányoknak fizetni. Az országok a FIFÁ-nál és a NOB-nál versenyeznek a rendezés jogáért, ennek esetleges költségeit ők állják, miközben a rendezés feltételeit az utóbbiak szabják. Nekem ez nem tűnik egy szimmetrikus, partneri viszonynak. Sőt, a NOB és a FIFA igyekszik a szponzorok elvárásainak eleget tenni, nyilván nem a maga terhére!

- Ön állítja, hogy a nemzetközi megaszervezetek korábban nem voltak ilyen erősek. Mára minek köszönhetően változtak az erőviszonyok?

- Az olimpia vagy az Eb, Vb globális esemény, ami korábban (meglátásom szerint az 1992-es barcelonai nyári játékokig) nem volt ekkora hatású. Az internet, a kábel- és műholdas tévék globális elterjedése, a globális sportmárkák marketingtevékenysége soha nem látott méretűvé duzzasztotta a látványsportok közönségét. Az idei olimpiát a becslések szerint 3,5 milliárd ember látta. Ilyen számok mellett nyilvánvaló, hogy a NOB-nak van „némi befolyása a holmi kis kormányokra”...

- Napjaink sorozatos sportdiplomáciai botrányai, az UEFA és FIFA korrupciós ügyei változtathat ezen a helyzeten?

- Valóban sok a baj a túl nagyra nőtt és nyilvánvalóan pénzéhes szervezetek háza táján. De azt gondolom, hosszú távon a dolog marad a „business as usual” logikában. A NOB, FIFA, UEFA elnökei hosszú ideig szoktak hivatalban maradni, míg a miniszterelnökök sokkal gyakrabban váltogatják egymást. A ritka személycserék mellett a globális sportszervezetek nagyon stabilak, főleg ha következetesen képviselik a szponzoráció érdekeit. Nem látom, hogy ez gyökeresen megváltozna a közeljövőben. Amíg rekordnézettséget tud produkálni – nem a stadionban, az csak a hangulati elem -, hanem a tévékészülékek és a mobileszközök előtt, addig nem lesz baj számukra.

- Magyarországon az egyik megosztó kérdés a 2024-es olimpia megrendezése. Véleménye szerint jó lenne ez az országnak vagy olyan gazdasági terhet jelentene, ami összeroppantaná az amúgy sem nagyon izmos magyar gazdaságot?

- Olimpiát szervezni nagyon kockázatos. Anyagilag kevés a pozitív példa a közelmúltban (Los Angeles, 1984; Barcelona, 1992; London, 2012). Bizonyított, hogy Görögország túl nagy terhet vállalt a 2004-es nyári olimpiával. Kína 2008-ban a nyári, vagy Oroszország 2014-ben a szocsi téli olimpiával presztízscélokat követett, az anyagi költség nem volt fontos, de világos, hogy negatív volt a mérlegük. A jelenlegi olimpia is rendkívüli terheket ró Brazíliára, főleg a Konföderációs Kupa (2013) és a Vb (2014) után. Ezeket a negatív példákat mindenképpen el kell kerülni 2024-ben, bárki is szervezi majd a játékokat. Talán beszédes, hogy több nagyváros visszalépett (Hamburg, Boston), Róma pályázata is kérdéses. Nem vagyok sportközgazdász, de kétségtelen, hogy egy olimpia igencsak kemény dió, veszélyes vállalkozás, mert eleve nehéz fenntartható olimpiát szervezni, főleg kis országnak. Azt hiszem, a kormányzat számára a probléma ideológiai és presztízskérdés, de a lehetséges költségek és következmények viszont össztársadalmiak.

Névjegy
A Babes-Bolyai Tudományegyetemen társadalmi problémákat, a közvélemény kutatását és elméletét oktatja.
1999-2000 között egy nemzetközi kutatócsoport tagjaként UCLA junior fellow ösztöndíjas volt, 2001-ben pedig a Yale Egyetem Szociológia Tanszékének munkatársaként dolgozott a Center for Comparative Research keretében.
Több könyve és tanulmánya jelent meg romániai, magyarországi és nemzetközi szakfolyóiratokban.
Szerző