Nyáron elmehet az ember kedve még az újságolvasásától is, még az olyan megrögzött érdeklődök táborában is, mint amilyenek a Le Monde hívei. Hogy elviselhetőbb legyen ez a néhány hét is, a szerkesztőség "fesztivált" szervezett, könnyedebb, mégis politikai tartalmú írásokat közölt. Elindították azt a hatrészes sorozatot, amelynek főszereplője Angela Merkel.
Attól a pillanattól kísérik végig az életútját, amikor még az NDK összeomlása előtt a rendszerváltoztatók egyik vezéralakja lett, egészen napjainkig, amikor immár a világpolitikai egyik kulcsszereplője.
A sorozat írója maga is hölgy, Marion Van Renteghem, aki most berlini tudósító, így alaposan tájékozott, bejáratos a legbensőbb német körökbe is. Ettől izgalmas, fordulatos minden sora, hiteles is, nem pletykál, a legkomolyabban „mesél”. Remek tudósító, ismerhetjük mi is, a korábbi években járt Magyarországon. Gondolom nem csak az ő ötlete volt, hogy ezt a témát, Merkel pályafutását válassza, hiszen rendkívül időszerű, bizonyos körökben divat is lett arról morfondírozni, túléli-e a kancellár a 2017-es őszi választást? E körök nem csupán gondolkodnak ezen, reménykednek is benne.
Mások ellenben a távozásáról álmodnak, miként célzott rá Orbán Viktor is Varsóban, a kancellár jelenlétében, megmutatni, mennyire járatos ő a világpolitikában, de kellően tapintatlan is. Nem kenyere a finomkodó diplomácia. Érdekes Orbán szerepe azért is, mert már viszonylag elég korán észlelhető volt, hogy Európában bizonyos hármas „szent szövetség” kimunkálásán dolgozik, amely azt igyekszik igazolni, hogy az ő fölfogásában a konzervativizmus fogalma új tartalmat kap. E triumvirátus tagja (szervezeti formaságok nélkül) maga Orbán, a magyar gyökerű francia Nicolas Sarkozy, és a „tiszta vérű” francia Marine Le Pen. Orbán pártja köztudottan annak az európai néppárti tömörülésnek a része, amely minden nyíltan hangoztatott törekvése ellenére szakítani óhajt a konzervativizmus hagyományos változatával. És aligha véletlen, hogy róla, pártjáról, mind gyakrabban hangoztatják a mértékadó vezető nyugati orgánumok (Frankfurter Allgemeine Zeitung, Le Figaro), hogy populistának hangoztatott nézetei mellett valójában kendőzetlenül kacérkodik a szélsőjobboldallal. Akárcsak Sarkozy, aki rendíthetetlen államfői ambícióit mind gyakrabban azzal reklámozza, hogy az ő számára nélkülözhetetlen híveket toboroz Marine Le Pen a Nemzeti Frontjától. Marine propagandájában természetesen tagadja ezt a neki tulajdonított szándékot, nem ismeri be, hogy ő is taktikázik, illetve, hogy édesapjával ellentétben ő ravaszabb, ügyesebben finomkodik. Ezt az utat amúgy stréber jó tanulóként a magyar Jobbik is igyekszik utánozni.
Új jelenséggel állunk szemben a nyíltan szélsőjobboldali eszméket terjesztők háza táján, és mert látszatra külön utakon haladnak, nem egészen könnyű ezt a hármast (Orbánékat, Sarkozyékat, Le Penéket) összehozni. Ami valójában leleplezi őket az az, hogy mostanában éppen Merkel és politikája ellenében fújnak egy követ. Közös témájuk a rasszizmus, a menekült dráma kezelése, a közelgő Fidesz „népszavazás” módszereinek alkalmazása. A gyakorlatban cinkosok. Mindent egy lapra tesznek föl, rosszabb fordulat nem érhetné őket, minthogy minden áskálódásuk ellenére a német CDU - akár a mai koalíció folytatásának a formájában is -, az élén Merkellel, ismét fölülkerekednék a német politikában. Ami remélhetően megtörténhet, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem ígérkezik könnyűnek, hiszen bizonyos tartományi választások eredményei a CDU meggyengülését, a német szélsőjobb erősödését mutatják.
Aligha véletlen, hogy ugyanez a „szentháromság” minden szervezeti együttműködés mellőzése ellenére, egy másik világpolitikai fronton is összetalálkozik: a tengerentúli elnökválasztási csata megítélésében. Teljesen nyíltan, rokonszenvüket alig-alig leplezve támogatják Trump vad szólamait. Meglephetett sokakat, hogy Orbán még hajdani liberális kalandja ellenére is előbb az orosz Putyinhoz dörgölődött, majd minden óvatosságot, ravaszságot sutba dobva, kendőzetlenül Trump európai szurkolójául szegődött. Ez csakugyan váratlan volt, mert annak ellenére, hogy az amerikai republikánusoknak hányatott történelmükben akadt már néhány elvakult vezetőjük (és itt egyáltalán nem csupán Eisenhowerre, vagy Reagenre kell gondolni), mindezekhez képest is meghökkentő jelenség mai Trump rajongásuk.
Van még valami, amit, annyi esztendő tapasztalatai ellenére is politikai támogatóinál kicsit figyelmen kívül maradt: Orbán, akit csak tud, igyekszik félrevezetni. A hiteles konzervatív, állítólag rendíthetetlen demokrata, azzal próbálta magyarázni és mentegetni pálfordulását, hogy ő azért szakított hajdani liberalizmusával és lett meggyőződéses „illiberális”, mert a lelke mélyén konzervatív, s ehhez az eszmevilághoz így igyekszik visszatalálni. Csakhogy, aki igazán és hitelesen konzervatív volt, mint például Winston Churchill, minden tettében és minden cselekedetében eltökélten demokrata volt. Akárcsak korunkban Angela Merkel, aki jelenünk nemzetközi mezőnyében egyike a leghitelesebb demokratáknak. Miért is ne berzenkednének ellene, fújnának egy követ mindazok, akik minden porcikájukban, minden szusszanásukban, gonoszkodásaikban, ármánykodásaikban, megveszekedett antidemokraták?
