Szellemileg a Hadikban születtem

Publikálás dátuma
2016.09.07 07:45
Karinthy Márton harmincötödik évadát kezdi a színházában FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Karinthy Frigyes egykori törzshelye, a Hadik Kávéház, melynek komoly irodalmi hagyományai vannak, a felújítás után mától várja a látogatókat. Rendszeresek itt a különböző kulturális programok, rögtön ma este Esterházy Péterre emlékeznek. Az ünnepélyes megnyitót pedig pénteken tartják. Karinthy Márton, a Karinthy Színház igazgatója, Kossuth-díjas rendező, azt mondja, szellemi szempontból a Hadikban született. A színházában pedig a harmincötödik évadra készülnek.

- Felújították a Hadik Kávéházat, ami lényegében Karinthy tanya. Törzsvendég volt ott a nagyapja, Karinthy Frigyes, önnek pedig törzsasztala van ott, és a színháza előadásait plakáton hirdetik.

- Ez egy régi kapcsolat. Tulajdonképpen Buda kulturális főutcája alakul a Bartók Béla úton, a Gellért tértől a Kosztolányi Dezső térig. De én ezt meghosszabbítom a Karinthy Színházig. Azt pedig nyugodtan mondhatnám, hogy a Hadikban születtem, ha nem zárt volna be a háború után, de szellemileg valóban ott születtem, mert a mindenfajta őseim ott élték a mindennapjaikat. Reggeltől estig ott időztek, haza csak aludni jártak, meg veszekedni. Igaz, ezt megtették a Hadikban is. Nagyapám ott írt, ott fogadta a hódolóit, a világmegváltóit, a pumpolóit. Apám, Karinthy Ferenc pedig azért ment le a kávéházba, hogy az apjától pénzt kérjen. Ezért is van nekem törzsasztalom ott.

- Sokan azt gondolják, hogy az íráshoz csönd kell. Hogyan lehetett akkora nyüzsgés, dumaparti, tányércsörgés közben írni?

- Gondolkodni, írni én is egyedül, itthon szeretek. De ezek az emberek egészen másképp éltek, csakis ebben a zűrzavaros nyüzsgésben tudtak dolgozni. Az egész Nyugat nemzedéke lényegében kávéházakban írt. Meg is van annak a legendája, hogy melyik nagy mű, hol készült. Például az Utazás a koponyám körül (Karinthy Frigyes könyve agyműtétjéről - a szerk.) már a Centrálban. Tersánszky Józsi Jenőnek a felesége egyszer otthon berendezett egy kávéházi sarkot, hogy a férje ne járjon mindig a „büdös” kávéházba. Két napig bírta, aztán ment vissza a kávéházba, mert hiányzott neki a nyüzsi. Ez egy életforma volt.

- Visszahozható ebből valami, például a Hadik újra nyitásával? Vagy ez már csak nosztalgia?

- Sajnos, azt hiszem, hogy ez véglegesen elmúlt, mert a kávéházhoz főleg polgárság kell. A pesti polgárságot ismét meg kellene teremteni, újra kellene kezdeni az alapoktól. A totalitárius rendszerek sora, a mozgalmak, forradalmak, kommünök, folyamatosan kiirtották a pesti polgárságot.

Dugig az irodalmi szalon FOTÓ: GORDON ESZTER

Dugig az irodalmi szalon FOTÓ: GORDON ESZTER

- Ön szerint nincs pesti polgárság?

- Nagyon a kezdeteknél vagyunk megint. Az a virtigli pesti polgárság, ami akkor volt, megszűnt.

- Milyen a virtigli polgár?

- Van stílusa, műveltsége, életformája és bizonyos vagyona is, főleg pedig van igénye arra, hogy európai módon éljen. Ez a polgárság élt itt a harmincas években. Most ezt nem nagyon látom, mert a valóban gazdag emberek általában nem fogyasztanak kultúrát, inkább csak a saját pénzükkel vannak elfoglalva. Tisztelet persze a kivételnek. A régről itt maradt polgárság, amelyik nemzedékről nemzedékre adta át a hagyományait, nagyon lecsúszott, elszegényedett. Ők nem tudnak úgy élni, mint a valódi polgárok, örülnek, ha néha el tudnak menni színházba, vagy megvehetnek egy jó könyvet. Az írók közül is sokan nem tudják megvenni a folyóiratokat, beülnek inkább könyvtárba, hogy elolvashassák őket. Ilyen szempontból gyászos a helyzet. De a restaurált kávéházak kicsit segíthetnek visszaidézni ezt a világot. A New York nem irodalmi patinájáért van tele, bár kisebb emlékek láthatók ott a régi időkről. Meg vannak már irodalmi estjei. A Centrál igyekszik őrizni a hagyományokat, de természetesen haladt a korral, nem csak polgári vendégköre van, hanem nyitott a fiatalok irányába is. A Hadik is ebbe az irányba megy. A Hadik Kávéház volt a polgári rész, a mellette lévő, úgynevezett Szatyor Bár pedig a fiatalos. Most a kettőt egybe nyitják, mert úgy látszik, hogy a polgári rész, az nem tudta magát eltartani. Fájón hiányolom a régi polgárságot.

Esterházy Péter még a Hadikban, ma már rá emlékeznek ugyanott FOTÓ:GORDON ESZTER

Esterházy Péter még a Hadikban, ma már rá emlékeznek ugyanott FOTÓ:GORDON ESZTER

- Az idén harmincötödik évadát ünneplő Karinthy Színház sem feltétlenül a polgárságnak született.

- Vágyaiban annak született, csak ehhez kezdetben nem volt megfelelő a közeg.

- Lepukkant külvárosi moziban nyitotta, ahol nyilván nem a polgárság tobzódott.

- Hát nem. A környéken az egy főre jutó kocsmák, kricsmik száma igen magas volt a lakótelepek körében. Az elmúlt harmincöt évben kicsit feljött ez a környék, a színház pedig megtalálta a közönségét. A harmincöt év igen magas kor, mert ki tudja, meddig él egy színház.

- A Karinthy addig él, ameddig ön?

- Valószínűleg addig él, ameddig az a szándék, erő, amelyik létrehozta. Nagyon jó munkatársaim vannak, de még fogalmam nincs, hogy ki az, aki ennek a szellemi örököse lehetne. A lányom nem művészettel foglalkozik. De a színháznak az elmúlt harmincöt év szerintem olyan patinát ad, ami előrevetít egy következő harmincöt évet.

- Nem sok esélyt jósoltak a megalakulásakor ennek a színháznak, amiről sokan azt tartották, hogy a világ végén jött létre, megfelelő kulturális közeg híján. Azt gondolták, kevesen fognak járni egy lepusztult moziból átalakított, színpadtechnikával alig rendelkező intézménybe.

- A titkok körébe tartozik, hogy egy színház mikortól nem különálló, mikortól kezd a nagy egészhez tartozni. Tán az is hozzátartozik ehhez, hogy nem vagyunk kísérletezőek, bár időnként nagy kedvem lenne ehhez. De itt nem olyan a tér és a közeg. Itt jó szereplőkkel, jól megcsinált előadásokat kell létrehozni, és polgári darabokat bemutatni. Színpadtechnikánk és berendezésünk ma már megfelel egy jól felszerelt közepes színházénak. Bár voltak rendhagyó előadásaink is. A III. Richárdot például tizenkét férfi játszotta. Abban az évben Szacsvay László kapta meg a legjobb női alakítás díját, Margit királynő szerepéért. A Tanner John házasságát pedig forgó, mozgó viadukton játszottuk, amin szaladgáltak a színészek. De a legsikeresebb, a legjobb produkcióinkat polgári darabokból mutattuk be. Mindig a régi Madách Kamarát, vagy régi Katona József Színházat idézem vissza magamban, amikor a műsort tervezem. Aztán a sors iróniája, hogy sokszor egykori nagy, vígszínházi darabokat mutatok be. Ami valaha hatalmas nézőtér előtt jól működött, az ma egy kis színházban él meg igazán. Gondolok például Molnár Ferencre, Lengyel Menyhértre, Gábor Andorra, Szomory Dezsőre, Vaszary Gáborra. Ezek a darabok itt igen jól megszólalnak.

- Nyaranta kicsit korszerűsíteni szokta a színházat. Most mi változott?

- Megcsináltuk, hogy a nézőtér széksoronként emelkedjen, és ettől sokkal jobbak lettek a látási viszonyok. Az erkélyt pedig recsegés-mentesítettük, már öröm ott suhanni. A főbejárat látványa is korszerűsödött kicsit.

- Mindegyik évadnak van valami vezéreszméje. A 35 évadnak mi lesz?

- A számmisztika segítségével mondhatjuk azt, hogy három plusz öt bemutatónk lesz. Ebből három a színházunkba befogadott Komód Színház előadásai, és öt saját premier. A Komód egy érdekes, fiatalokat vonzó alternatív színház, ők a stúdióban játszanak nálunk. Bemutatják Thuróczy Katalin Pandóra szelencéje című darabját, meg apám Gellérthegyi álmok című darabját dolgozzák fel a maguk módján, és egy mesejáték is látható lesz velük. A nagyszínpadon pedig a Bozsik Yvette Társulattal közösen már szeptember 10-én bemutatjuk a Rozsda lovag és Fránya Frida című mesemusicalt. Szeptember végétől pedig Joe Orton Szajré című krimi komédiája kerül repertoárra. Szokásos módon, mindig újra fölfedezek egy régi magyar vígjátékot, most Aszlányi Károly Péter című szélhámos komédiáját rendezem meg. Ez lesz a közeljövőben.

Egy tenor is elég

Publikálás dátuma
2019.04.20 13:05

Fotó: AFP/ ROBIN UTRECHT
Ha van olyan szép hangja és tud úgy énekelni, mint Joseph Calleja, ugyan miért volna szükség háromra. Mert egyedül jött, énekelt, és győzött, bár nem vitt mindent a máltai sztártenor Joseph Calleja. Dolce, szól egy olasz zenei utasítás, gyakran látható kottákban, Böhm László Zenei műszótára szerint ilyenkor lágyan, gyöngéden kell játszani, énekelni. Eléggé ilyen volt, ahogyan Calleja megjelent és énekelni kezdte a herceg első áriáját a Rigolettóból. Nagyon szépen, ugyanakkor megfelelő erővel, teljes terjedelmében testesen szólt hangja, mindazonáltal egyfajta édesség (az olasz kifejezés eredetei jelentése) is jellemzője volt, hiányzott belőle minden bántó élesség. A következő szám Macduff jelenete volt, szintén Verditől, a Macbethből. Drámaian, keményebb hangon jelenítette meg a figurát, hallhatóan tudatosan építette fel a két karakter és a helyzetek közötti különbséget. Nota bene, amikor a herceg megjelenik, a történések elkövetkezendő sötét fordulatairól még nem kell tudnunk, a tenor azt próbálhatta érzékeltetni, itt még akár kedves csirkefogónak is vélhetnénk. Zavaró azonban egy ilyen apró mozaikokból felépülő est, olyan, mintha az énekesek portfóliójukat mutogatnák egy impresszáriónak: én mindezekre képes vagyok. Tudjuk persze, nem egyszerű egy ilyen kaliberű művészt akár csak egy teljes opera előadására is szerződtetni, marad az ária- és dalválogatás, bevett szokás ez. Jöttek tehát a tragikus olasz operai hősök, Cavaradossi természetesen, és egy francia is Werther Massenet-tól. És továbbra is minden elég erővel, a magasban is testesen szólt. Azt mindenesetre megállapíthattuk, Calleja akárhogyan is viszonyul a nagy elődökhöz való hasonlítgatásokhoz – lásd vele készült riportunkat –, valóban nem az új Pavarotti, legalább is, ami hangszínét illeti, biztosan nem az: az övé jóval puhábbnak tűnik, a nagy előd éles tenorját mindig is zavarónak éreztem. A második részben dalok jöttek, de nem a legkönnyedebb fajtából, még Tosti, Donaudy is meglehetős színvonalat képviselt, érdekes volt a máltai Vella huszadik századibb hangvétele, kicsit nyersebb harmóniái üdítőleg hatottak, a szépségesen szép hangok özönében. A siker meglehetős volt, de nem átütően nagy, ez azért is lehetett, mert énekesünk kerülte a bravúroskodást, és az énekkelt művekkel sem ment egy bizonyos színvonal alá. Valószínűleg Calleja egy teljes operában, jellemek felépítése során képes megmutatni, mit tud igazán, ha úgy érzi, megértett rá, és egyszer elénekli Otellót – erről is beszélt nekünk –, az minden figyelmet megérdemlő teljesítmény lehet tőle.

Joseph Calleja áriakoncertje

Verdi, Puccini, Massenet, Mascagni, Leoncavallo áriák és zenekari operarészletek, Csajkovszkij, Tosti, Donaudy, Vella, Leoncavallo zenekarkíséretes dalai Joseph Calleja tenor Magyar Állami Operaház Zenekara, karmester Pier Giorgio Morandi Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 19.

Frissítve: 2019.04.20 14:07

Elmosott határok - orosz képzőművészet a Mikve Galériában

Publikálás dátuma
2019.04.20 12:30
Katrin Nenasheva: 300. A művész munkáiban saját testét használja
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Az orosz és magyar képzőművészet határátlépései, mindannyiunkat érintő provokatív kérdésfelvetései állnak a Mikve Galéria kiállításának középpontjában.
Szokatlan, meghökkentő és elgondolkodtató munkákat egyaránt láthatunk a Mikve Galéria időszaki kiállításán. A Nyomotokban - Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben című kiállításon huszonkilenc művész, művészcsoport és művészeti szervezet mutatkozik be maradandó nyomokat hagyva a nézők emlékezetében. A Budapest Art Week keretében megnyílt tárlat egyúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál központi tematikájához is kapcsolódik, az orosz művészetet fókuszába állítva. Teszi ezt olyan könnyed módon, párhuzamot képezve a magyar alkotók munkáival, hogy a tárlatot szemlélve nem kizárólag egy budapesti, hanem egy minden pontján európai kiállítótérben találjuk magunkat. Világszerte ismert alkotók munkásságába is betekintést nyerhetünk, mint Andrei Monastyrsky, Anatoly Osmolovsky, vagy az ő műveik által is inspirált AES+F, a ChtoDelat, Oleg Kulik és a Blue Noses Group. Hozzájuk hasonlóan kiemelkedő magyar művészek alkotásai szerepelnek a tárlaton, mint Szűcs Attila, Szabó Dezső, vagy a nemrég elhunyt, páratlan életművet maga után hagyó Birkás Ákos, akiknek szemléletmódja szintén nagy hatást gyakorolt a következő generációkra. Galambos Áron, Tranker Kata, Kis Varsó, Mátyási Péter vagy Szabó Ádám alkotásai önmagukban is sajátos utakat és jelentéseket nyitnak meg a rendkívül izgalmas, labirintusszerű helyszínen.  
Míg időnként egyértelmű a kapcsolódás egyes alkotók között, máskor nekünk kell felfejtenünk az egyes művek között átívelő szálakat: Mátyási Péter miniatűr Rengetegétől az AES+F művészcsoport hősiességet tematizáló képeiig, a provokatív performanszairól elhíresült Blue Noses fotósorozatától Birkás Ákos Sérült képéig, vagy a Chto Delat (Mi a teendő?) művészcsoport politikai aktivizmust és művészetet összefogó projektjeitől az olyan hazai kezdeményezésekig, mint a Műtő vagy a Bartók-negyed. A provokáció, a társadalmi feszültségek és problémák megjelenítése, az állandó megkérdőjelezés, a dolgok sarkaiból való kifordítása szinte minden alkotásban jelen van, helyenként válaszlehetőségekkel, máskor a nézőnek szegezett kérdésekkel dolgozva. Egy-egy kép erejéig olyan egyéni és kollektív helyzetek villannak fel, amelyek nem ritkán a mindennapossá vált erőszakot, ambivalenciát és ellentmondásokat domborítják ki, elmosva valóság és művészet közti határokat. Egyes művek előtt állva könnyedén jöhetünk zavarba, esetleg érezhetjük magunkat egyre feszültebb, kényelmetlen helyzetben – ezek az érzetek azonban kivétel nélkül szükséges folyamatokat indíthatnak el bennünk. Olyan művészetkoncepció valósul meg a Mikve Galéria kiállításán, amely a kortárs alkotók munkái mentén nagyon aktuális létszemléletet tükröz. Nevezetesen azt, hogy valami nincs így rendben. Kérdés, hogy mit kezdünk ezzel.

Infó

Nyomotokban. Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben, látogatható április 23-ig a Mikve Galériában. A kiállítás a Budapest Art Week és a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának része. Kurátor: Vékony Délia 

Frissítve: 2019.04.20 12:30