Újraélesztett medúza és bandák harca

Az argentin produkció, A díszpolgár kivívta mind a közönség, mind a kritika elismerését, de az Oscar-díjas olasz Sorrentino filmje, Az ifjú pápa nagy csalódást keltett a Velencei Filmfesztiválon.

A velenceieknek is megvolt a maguk gödre. Hat évvel ezelőtt elkezdték kiásni az új mozipalota alapjait, de aztán az építkezés félbeszakadt és elhibázott beruházás miatt hosszas pereskedés kezdődött. Hat éven át a külföldi bámészkodók csak a téglalap alakú szakadékot tudták fényképezni.

A per lezárultával a majdani filmpalota terve végleg lekerült napirendről, s az idei szemle úgy vonul be a fesztivál történetébe, mint a Gödör eltüntetésének éve. A mély árkot azért itt is hasznosították, felette megépült egy 500 személyes Ferrari piros kocka, amely a Kertmozi nevet kapta.

A nagy ígéretek és várakozások ellenére a fesztivált nem sikerült igazán magas hőfokon indítani. A versenyen kívüli világpremier, a XIII. Piusról készült olasz pápa-film langyos fogadtatásban részesült. Egyedül az ördögi államtitkárt játszó Silvio Orlando remek alakítását érdemes megemlíteni. Hasonlóan alulmúlta a várakozást a Csodálatos szféra (Spira Mirabilis) is. A szemlélődő, érzékekre ható film mégsem egyszerűen szép képek sorozata. A két órányi gyönyörű képsorokat valaki a látvány szimfóniájának nevezte, amely azonban már az első fél óra után teljesen kimeríti a látószerveket.

Az olasz rendezőpáros, Massimo D’Anolfi és Marina Parenti egy medúza halhatatlanságát kívánták lefilmezni, amelyben egy japán tudós-énekes, Shin Kubota volt a segítségükre, akinek tizenkétszer sikerült is újraélesztenie a medúzát. De ez valahogy nem váltott ki lelkesedést a nézőkből. Először csak szivárogtak, majd egyre nagyobb áradatban hömpölyögtek kifelé a vetítőteremből. Valaki hangosan még azt is megkérdezte, vajon ki válogatta be ezt a filmet a versenyművek közé?

A Safari a vadászati turizmust megcélzó dokumentumfilm Afrikáról. Fiatal és kevésbé fiatal német vadorzók csoportja különböző módokon terít le zebrákat, majmokat, zsiráfokat, bölényeket, gnúkat, de az oroszlánok, leopárdok és gepárdok előtt elbizonytalanodnak, mivel maguk is bevallják, hogy ezekből a fajokból már alig maradtak példányok. Márpedig ők segítik a természetes szelekciót. De mennyire! Az igazi probléma a rendező szerint a túlnépesedett emberiség. De mit lehet tenni ennek megakadályozására? Semmit, a világ megy a maga útján, az állatvilág szintén.

Ulrich Seidl bemutatja az afrikai állatvilágban zajló vérfürdőt a megszokott száraz, elegáns, távolságtartó stílusában. Ezúttal azt a kontrasztot rögzíti, ami a szofisztikált, hatékony fegyvereket használó, a kopár síkságban is biztonságos búvóhelyükön szunyókáló, behűtött söröket kortyolgató, kifinomultan kegyetlen fehér vadászok és az éhező, túlélésükért ölő benszülöttek viselkedése között feszül. A nyers, felkavaró, vérfagyasztó képsorok önmagukért beszélnek, nincs szükség ideológiai vagy morális magyarázatokra, a szerző ítélkezésére, megteszik ezt maguk a felvett jelenetek.

A rendező csak mint tanú van jelen. Seidl a maga megmagyarázhatatlanul hatásos közömbösségével minden évben képes egy meghökkentő remekművel előállni. Ezúttal groteszk, szinte már szürreális komikumot teremt az emberiesség és a rossz fehérek kontrasztjával.

Martin Koolhoven filmjéről, címe: Kénkő (Brimstone) első látásra azt gondolnánk, hogy az angolszász új hullám egy fontos állomása. Sokkal inkább a western újraértelmezésének tűnik. Megmutatja a bandák véres embertelenségét, a fizikai és morális morbiditásukat, s mindezt rendkívül vad módon tálalja. Végignézzük például annak a férfinak az agóniáját, akit egy pap hasbaszúr, majd saját beleire akaszt fel. Végül a tizenegy éves fia vet véget szenvedéseinek, aki lelövi apját azzal a fegyverrel, amelynek használatára épp előző nap tanította meg. De további szadista, pedofil és más hasonló képsorokban is bővelkedik a film.

Az alkotók, szereplők (Dakota Fanning, Guy Pearce, Kit Harington és Carice Van Houten) mintha tobzódni akartak volna a kegyetlenségek látványos bemutatásában. De vajon mindezt hogyan fogadja a közönség? A rendező saját elmondása szerint arra törekedett, hogy a western világát a lehető legautentikusabb módon ábrázolja. Eastwodra hivatkozik, aki állítólag egész filmjére nagy hatással volt. Ki gondolná?

A Díszpolgár (El Ciudadano Ilustre) Gastón Duprat és Mariano Cohn rendezésében egy argentin íróról, Daniel Mantovaniról (Oscar Martinez) mesél. A Nobel-díjas dél-amerikai évtizedek óta Európában él, regényei egy argentin kisváros, Salas életéről szólnak. Az író ott született és ifjúkorát ott töltötte, de azóta sem látogatott haza. Egyszer csak levelet kap Salasból, egy meghívót, hogy vegye át a városka legmagasabb kitüntetését, a díszpolgári címet. Számos kötelezettsége ellenére Daniel elfogadja a meghívást, de úgy dönt, hogy pár nappal hamarabb érkezik. Bizonyára szép utazás lesz a múltba, összetalálkozni régi barátokkal, egykori szerelmekkel, de legfőképpen saját belső világába, irodalmi közegébe tér vissza, abba a forrásba, amely munkássága ihletője volt mindvégig.

A helyszínen az író tanúja lehet a családias légkörnek, amely mindig is Salashoz kötötte és a leküzdhetetlen különbségeknek is, amelyek folytán hamarosan idegen, provokatív elemmé válik a városka életében. A szeretetteljes hangulat azon nyomban eltűnik, mihelyt felszínre kerülnek azok az ellentétek, amelyek felfedik az összebékíthetetlen különbségeket a helyiek és a saját világlátása között.

A Díszpolgár azokat a vitás kérdéseket veti fel, amelyek élénken jelen vannak nemcsak Argentínában, hanem az egész világon. A kisvárosból elszármazott európaivá lett író nézőpontja sokkal kritikusabb, mint az ott élőké, nem osztja a helyiek nacionalista védekező álláspontját. Mindehhez társul az argentin büszkeséget ért seb. Az ország büszke valamennyi híres írójára, akik azonban nem kaptak Nobel-díjat, mint a főszereplő. Ezzel az alkotók direkt utalást tesznek Jorge Luis Borgesre, akitől megtagadták ezt az elismerést.

Felállva, tíz perces tapssal fogadta a moziterem közönsége a vetítést.