interjú;Pásztory Dóra;

2016-09-10 07:50:00

Mindannyian hétköznapi csalók vagyunk

Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó (200 m vegyes, 2000 Sydney és 2004 Athén), aki több mint másfél éve Londonban él férjével és ott találta meg a boldogságot. Teljes az élete, újságíróként dolgozik és nagy szeretettel neveli a két és fél éves Barnabást, lapunknak pedig a rá jellemző nyíltsággal, őszinteséggel nyilatkozott többek között paralimpiáról, 2024-es budapesti pályázati esélyekről és Schmitt Pál lehetséges visszatéréséről is a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) élére.

- Nézte a paralimpia megnyitóját szerda este? Nem gondolt arra, hogy a magyar csapat tagjai közül több versenyzővel még együtt volt Athénban, és ott lehetne most is velük?

- Néztem a brit Channel4 csatorna közvetítését, és azóta is kavarognak bennem az érzelmek. Nehéz megfogalmazni azt a hatást, amit kiváltott belőlem az a profizmus, igényesség, felkészültség, ahogy megjelenítették ezt az eseményt. Érdekes, hogy sokkal inkább éreztem azt, hogy én is szeretnék ott ülni abban a csodálatos, helyszíni stúdióban, ahol a szakértőkkel (értelemszerűen egytől-egyig egykori parasportoló), világsztárokkal, akik nagykövetei a mozgalomnak. Most már sokkal inkább lennék ott újságíróként, sportkommentátorként, mint sportolóként.

- Sors Tamás 24 évesen, két paralimpiai aranyéremmel a paralimpia előtt bejelentette, hogy Rio után befejezi a versenyzést, Ön szintén nagyon fiatalon ugyancsak két arannyal vonult vissza. SorsTamás azt mondta, hogy már nincs motivációja, elérte, amit lehetett az úszásban, Önnél mi volt a korai búcsú oka?

- Ezen sokat gondolkodom mostanában, hogy vajon miért szálltam ki 20 évesen, vajon, ha váltok egy nagyot, mint Hosszú Katinka, akkor tudom-e folytatni. Végig ugyanabban a klubban, ugyanazzal az edzővel készültem, szoros kapocs volt közöttünk, de semmilyen összehasonlítási alapom nincs, hogy milyen lett volna egy másik módszer, más környezet. Közben azt is látom a civil életemben, hogy egy rendkívül lusta ember vagyok, akit nehezen lehet kimozdítani a komfortzónájából, úgyhogy azt is gondolom, Tolja papa (Petrov Anatolij pécsi úszóedző, Sors Tamásnak is a nevelőedzője – a szerk.) érdeme, hogy ennyi ideig a medencében tudott tartani engem, akinek olyan a személyiségem, hogy nehezen tolerálom a monotonitást.

- Megbánta, hogy ilyen korán abbahagyta? Főleg azért, mert 2008-ban Pekingben kezdődött el a robbanásszerű fejlődés a nemzetközi parasportban, ami azóta is tart.

- Pekingnél valahogy nem éreztem, de azt nagyon bánom, hogy a londoni játékokat kihagytam, szurkolóként és sportolóként is. Csodálatos ez a város, nagyon elfogadó közeg és mindenki szuperlatívuszokban beszél 2012-ről. Mindenki együtt lélegzett a sportolókkal, az olimpián és a paralimpián is. Jó lett volna már akkor itt élni.

- Most is téma még 2012 Londonban? Mennyit foglalkozik a helyi sajtó a 2024-es helyszín kiválasztásával? Nyilván kevesebbet, mint Magyarországon, de olvasott valamit a pályázókról, esetleg arról, milyen Budapest megítélése?

- Igen, bár most már inkább az olimpiai mozgalom jövője szempontjából kerülnek szóba a négy évvel ezelőtti játékok is. A 2024-es pályázatról még nem olvastam de arról már igen, hogy meglehetősen ambivalens érzésekkel tekintenek erre az eseményre. London számára sem egyértelmű, hogy megérte-e a rendezés vagy sem. Azt a kérdést teszik fel itt is, megéri-e egyáltalán egy ekkora projektbe belevágni?

- Önnek mennyi információja van a magyar pályázatról? Kértek Öntől segítséget a paralimpiai pályázati anyag összeállításához?

- Felkértek, hogy legyek tagja a Budapest 2024 sportolói bizottságának, amit hosszas rágódás után elvállaltam. Ezt Londonból és egy kisgyerek mellett elég nehéz megoldani, de skype-on részt tudtam venni az üléseken, és emailen kapok információkat a pályázat állásáról. Nincs túl nagy hatásunk a döntésekre, inkább gesztusértékű, hogy egy ilyen bizottságot is összeállítottak. Rajtam kívül még Becsey János (szintén kétszeres paralimpiai bajnok úszó – a szerk.) képviseli a parasportot.

- A Magyar Paralimpiai Bizottságnak tavaly nyár óta új elnöke van. Gömöri Zsoltot több dolog miatt bírálták, de a végtörlesztés mellett a londoni paralimpiai jutalommal összefüggésben kapta a legtöbb kritikát, mert nem tudta elérni, hogy ne csökkenjen a legjobbak díjazása. Most viszont a 2008-as pekingi játékokhoz képest is kevesebbet kapnak a paralimpikonok. Ez azt jelenti, hogy jelenleg még szomorúbb a helyzet?

- Szerintem Gömöri Zsoltot nem a sportdiplomáciai tevékenységéért bírálták, nekem biztosan nem az volt a legnagyobb bajom vele. A pénzkezelési metódus, és az ezzel kapcsolatos döntéshozatal bántotta leginkább az igazságérzetemet. Ettől függetlenül ezen a területen biztosan nem történt most sem előrelépés, sőt, abszolút visszafejlődés a mostani döntés, aminek üzenetértékét sem értem a 2024-es pályázat fényében.

- Annak milyen az üzenetértéke, hogy több milliárdért felújítják a hármas metró teljes vonalát, és utána lesz két akadálymentes állomás? A 2024-es pályázatra ez sem vet túl jó fényt.

- Ebben nem vagyok biztos, mert nem vagyok jogász, de el tudom képzelni, hogy ez nem egyszerűen nem sportszerű, de nem is jogszerű. Egyébként sokan azt gondolják, hogy az akadálymentesítés csak a kerekesszékesek miatt szükséges, miközben az időseket, babakocsival közlekedőket ugyanúgy érinti. Rendkívül sok emberrel szemben diszkriminatív ez a hozzáállás. Pont az ilyenek miatt nagyon sok aggályom van nekem is a 2024-es pályázattal kapcsolatban. A sportolói bizottsági tagságot leginkább azért vállaltam el, mert úgy gondoltam, ha meg tudom fogalmazni ezeket a kérdéseket a döntéshozóknak, akkor talán előreviszem az ügyet. De nagyon nehéz ennyi mindenre rálátni. Egy ekkora projektet szinte minden döntés érint a városfejlesztéstől a sportpolitikán át a közlekedésig. Egy laikusnak lehetetlen mindennel tisztában lennie, hogy mindennel kapcsolatban meg tudja fogalmazni a véleményét.

- A MOB-bal kapcsolatban egyre többen vetik fel, hogy vissza kellene hozni Schmitt Pált az elnöki pozícióba, mert mindenkit ismer a 2024-es döntéshozók közül, és egyébként is mindent tud az olimpiai mozgalomról. Az ellenzők szerint plágiumügye után nem kaphat megint ilyen pozíciót. Önnek mi a véleménye erről?

- Mindenki hibázik az élete során, ezzel önmagában nem lenne gond. Ha csak plágiumról beszélnénk, akkor talán el is lehetne gondolkodni azon, hogy megbocsájtható-e vagy sem, főleg annak fényében, hogy Magyarországon mi a megítélése egy szakdolgozatnak. Én magam kevés olyan embert tudok mondani, aki valóban szakmai elhivatottságból írta meg, nem pedig azért, hogy végre letudja a felsőoktatást. Ettől persze még meg lehet tisztességesen írni, a legtöbben így is teszik, hisz az embernek van egy olyan értékrendje, amibe egyszerűen nem fér bele a csalás. Egy állami vezetőről pedig ha kiderült, hogy csalt, akkor ennek vállalja a következményeit. Ettől lesz elvárható, hogy a hétköznapi csalók is így tesznek. Márpedig mindannyian hétköznapi csalók vagyunk, mert Magyarországon szinte lehetetlen becsületesen élni, olyan kiszámíthatatlan a jogi és társadalmi környezet. Szóval Schmitt Pál számomra azért veszítette el a hitelét, mert tagadott, mert nem vállalta a következményeket és a hibáját. És ez alól nem menti fel az sem, hogy vitán felüli sportember volt és valószínű remek diplomata is, de a példamutatásnak óriási jelentősége van.

- Váltsunk vidámabb témára: élete legjobb döntése volt London? Elképzelhetőnek tartja még máshol az életét, vagy megérkezett oda, ahol mindig is szeretett volna lenni?

- Vicces, mert én egyáltalán nem akartam Londonba jönni. A férjemmel a megismerkedésünk kezdetétől egyértelmű volt, hogy szeretnénk megpróbálni egy külföldi életet, az időpont és a hely volt a kérdés. Stockholm állt az első helyen a listán, aztán a cégétől kapott egy nagyon jó ajánlatot Londonból. Addig fel sem merült az Egyesült Királyság. Sosem jártam korábban Londonban, csupa olyan buta sztereotípiából ítélkeztem, amit aztán az itteni életünk megcáfolt. Végül azt mondtam, hogy mi alapvetően szeretjük egymást, boldogok vagyunk és egy nagyon erős egységet képezünk, úgyhogy oda megyünk, ahol a legjobb lehetőség kínálkozik. Meg lett a jutalma ennek a döntésnek, mert tényleg csodás, békés, nyugodt életünk van itt sok-sok baráttal.

- El tud képzelni olyan ajánlatot Magyarországról, amelynek a kedvéért visszaköltözne?

- Pont amikor néztem a paralimpia megnyitóját, eszembe jutott, hogy hú, talán, ha itt születtem volna, anyanyelvi szinten beszélném az angolt, akkor most tényleg ott ülhetnék a stúdióban. És akkor az is eszembe jutott, hogy remélem a gyerekemnek nem lesz ilyen gondolata. Úgy érzem, neki és a családomnak jobb most itt, és amíg így érezzük, addig maradunk. Most már nincs "én", most már "mi" vagyunk, és azokat a kompromisszumokat és döntéseket hozzuk meg, ami ennek a háromfős egységnek a legjobb. Nagyon boldoggá tesz, hogy az újságíráson keresztül megmaradt egy nagyon erős lábam, hogy használhatom a magyar nyelvet, és ezt tudom egy másik országból is csinálni. Persze nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, és lehet, hogy egyszer visszasodor minket az élet Magyarországra.