Az igazat megvallva, némileg keserű szájízzel érkezik az újságíró arra az eseményre, amely egy félórás sajtótájékoztatóként került meghirdetésre. Még akkor is, ha nem akárki, hanem a kortárs európai film egyik nagyágyúja, Juliette Binoche francia színésznő tartja a rendezvényt, mégpedig a Lillafüredi Palotaszállóban. Az elégedetlenség oka nem puszta kekecség, hanem az, hogy a 13. Miskolci Jameson CineFest Nemzetközi Filmfesztivál szervezői korábban azt kommunikálták, a rövid sajtótájékoztatónál többre van lehetőség. Néhány nappal a fesztiválmegnyitó napja előtt azonban közölték, a filmes mustra különdíjasának menedzsmentjéből és a fesztivál szervezőiből álló mintegy tízfős társaság kirosálta a legtöbb interjúkérelmet. Helyette Binoche csupán egy tízpercesre hirdetett fotózást, ezt követően pedig egy félórásra tervezett sajtótájékoztatót vállalt. (Azért akadt olyan, akinek „szerencséje” volt: az Európa-díj elismertje hat orgánum – kereskedelmi televízió, napilap, online filmes szaklap és egy kis hírügynökség – számára hajlandó volt rövid interjút adni.)
Mindenesetre a vélt vagy valós sérelmek egyből tovatűntek, amint megjelent a világsztár. Juliette Binoche mosolygósan, fekete nadrágban, fodorral díszített fehér felsőben lépett be a rá várakozó újságírókat és fotósokat rejtő terembe. A kötelező kattogtatás után egyből szót kaptak a sajtómunkások, megkötés nélkül kérdezhették a színésznőt. Az angol munkanyelvű értekezésen az első kérdés magyarul hangzott el, s azt tudakolta, mit jelentenek a művésznőnek az elismerések. Nehéz erre nem közhelyeket, hát még újat mondani – de Juliette Binoche könnyedén kivágta magát. Finom angolsággal arról mesélt, hogy számára az elismerések minden ízben meglepetésként hatnak. „Azt hiszem, a színészet annyiban absztrakt, hogy nem megfogható. Egy asztalos megtapinthatja azt, amin dolgozik, teszem azt, egy festőművész is megérintheti a vásznát. Éppen ezért rendkívül sokat tud adni az, ha valaki azt mondja, úgy igazán értékeli az alakításomat, vagy az, ha valaki odalép hozzám azzal, hogy a film, amiben játszom, megváltoztatta az életét” – kezdte a színésznő. Hozzátette: habár azzal nyitott, hogy a színészet nem kézzel fogató művészetet takar, annak ellenére, hogy a film cselekménye, a karakter megírt, a befogadás fázisában valóságossá válik. Az Oscar-díjról – amelyet 1997-ben Az angol beteg című sikerfilm mellékszerepéért vehetett át –, azt mondta, olyan elismerés, amelyre nem lehet felkészülni. „A semmiből jött, de tényleg” – tárta szét karjait, híresen érzéki száját pedig mosolyra eresztette.
Juliette Binoche láthatóan élvezi azt, ha beszélhet magáról. Elegánsan, mégis őszintén, abszolút nem rutinból válaszol a sajtó kérdéseire. Magyar hallgatóságának elmesélte, hogy élete egyik legrosszabb napja volt az, amelyiken hat évvel ezelőtt a legjobb női alakítás elismerését vehette át a cannes-i filmfesztiválon. „Már nem voltam Cannes-ban, amikor felhívtak a hírrel, hogy díjazott leszek este. Kész dráma volt onnantól a napom, egy órával a díjátadás előtt értem a helyszínre. Minden rosszul sikerült: késett a repülőm, akivel találkoznom kellett volna, azzal nem tudtam, és James Bond-filmbe illő jelenet volt az, ahogyan szirénázó motoros rendőrök vezették fel az autót, amely beszáguldott velem a fesztiválpalotához” – emlékezett vissza. Szót ejtett arról is, hogy a filmeknek igenis van hatóerejük. A képzelet, amely létrehozza őket, idővel valósággá transzformálódhat, említette.
Amikor azon a bizonyos napon a színésznő átvette a cannes-i trófeát, könnyek között arról beszélt, hogy Dzsafar Panahi iráni rendező börtönben sínylődik, mivel az iráni kormány szerint a hivatalos politikai elképzeléssel szembemenő filmet akart rendezni. (Az alkotó Taxi Teherán című filmjét tavaly a legjobb filmnek járó Arany Medvével díjazták a Berlinale-n, de az elismerést Panahi unokahúga vette át, mert a rendezőt az iráni hatóságok nem engedték el a fesztiválra.) Talán a nagy nyilvánosságot kapott beszéd hatására, két nappal a díjátadó után Panahit szabadon bocsátották – ez Binoche szerint azt bizonyítja, hogy „színészként igenis tehetünk valami társadalmilag is hasznosat.”
A stílusáról és az erős drámai vénájáról híres színésznő hivatásáról azt is elmondta, hogy a szakmáját egyenesen fontosnak tartja. Mint említette, szerinte a görögök is úgy hitték, a tragédia azért létfontosságú, mert felkészíti a nézőt arra, ami életében érheti. „A színészettel bármi, ami bekövetkezhet az életben, megmutatható” – summázta. A Szerelem című gyomorba öklöző drámáért a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-díjjal elismert Michael Haneke osztrák filmrendezővel közös munka kapcsán elárulta azt is, számára a színészet sokszor nem munka, hanem a puszta létezés. Nyilván ez a felfogás is közrejátszik abban, hogy alakításai közül számtalan a kortárs filmművészet legérzékenyebb munkája, játéka szinte mindig érzelmi-pszichológiai mélységbe hatol.
A jó hangulatú beszélgetés legérdekesebb részét jelentette az, amikor Binoche a menekültválságról beszélt. „Nem akarok politikai véleményt foglalni, a filmjeim kifejezik a nézeteimet. Az emberi kérdések sokkalta jobban érdekelnek” – kezdte. Aztán arról beszélt, szerinte a helyes attitűd a menekültek befogadása lenne, egyúttal utalt arra is, hogy családja Lengyelországból származik. Haragot szítunk azzal, ha nem fogadjuk be őket, emlékeztetett. „Ki ne akarna visszamenni a hazájába?! De néha ez lehetetlen. A barátságtalan hozzáállással viszont a következő háborút készítjük elő” – fogalmazott. Mint mondta, dühíti a sok háborús film, mert azok akarva-akaratlanul is propagandát csinálnak a háborúnak. Ezután elárulta azt is, hétköznapi életet él: otthon úgy viselkedik, mint bármelyik háziasszony vagy anya.
Lapunk külön kérdésére azt mondta, nagyra értékeli a magyar filmművészetet. Előző este együtt vacsorázott Tarr Béla Kossuth-díjas filmrendezővel. Noha a világszerte elismert hatvanegy éves alkotó összes filmjét nem látta, munkásságát nagyra tartja. „Filmjeinek a döbbenetes képei egy életre bennem maradtak, mint egy mély álom. Béla vizualitása nagyon erős, saját nyelve van. Szükség van a hozzáfogható művészekre ebben az őrült világban. Az igazi művész mindig provokál. Fontos, hogy legyen szabad akarat. Ha nincs, akkor pedig harcolni kell érte” – mondta az ötvenkét éves filmcsillag.
Juliette Binoche elkeseredve említette meg azt is, hogy Tarr már évek óta nem készít filmet. Binoche lelkendezve azt is mondta, ő személy szerint már évek óta győzködi a mestert a visszatérésről. Sőt, nem is titkolt szándéka, hogy szerepet is kapjon abban a bizonyos filmben.
