A jobbnál jobb filmek és alakítások közül nem volt könnyű dolga a zsűrinek megnevezni a legkimagaslóbbakat. Nem véletlen, hogy a legjobb rendezésért járó Ezüst Oroszlánt megosztva adták ki. A legjobb színésznőnek tartott Emma Stone az idén nemcsak alakításával, hanem személyes megjelenésével is elkápráztatta a Lidót. Ruhakölteményét legalább annyian fényképezték, mint ahányan a La La Land című musicalben nyújtott teljesítményét csodálták.
A férfi színészek között vitathatatlanul Oscar Martinez bizonyult a legjobbnak az egyébként kitűnő argentin film, A díszpolgár főszerepében. Ha egy fesztiválon szerepel François Ozon film, az szinte sosem marad visszhang vagy díj nélkül. Ez alkalommal filmje főszereplője, a kiugróan tehetséges Paula Beer kapta a Marcello Mastroianniról elnevezett díjat, amelyet a mítikus olasz színész lánya, Chiara Mastroianni adott át.
Az érmek, oklevelek és szobrocskák képviselte elismerések mellett azonban gyakran akadnak erkölcsi győzelmek is. Ezúttal egy körülbelül egy órás dokumentumfilm főszereplője érdemelte ki a pénzzel és tárgyi ajándékkal nem járó sikert, amit egyszerűen elképesztő fordulatokban gazdag hosszú életével és művészi pályájával vívott ki.
A 89 éves rendező-író-festőművész, Lorenza Mazzetti maga meséli el családja tragikus történetét, azt, ahogyan gyerekként szemtanúja volt az Einstein család kiirtásának.
Addig nem nyugodhatott, míg most, idős korában meg nem találta nagynénje és két unokatestvére náci gyilkosát, aki közvetve nagybátyja, Robert Einstein – Albert Einstein unokatestvére – halálát is okozta. Mint ismert, Albert Einstein zsidó származása miatt kénytelen volt az USA-ba emigrálni. Így a hitleri gépezet őt magát nem érhette el, ezért Európában maradt rokonain állt bosszút.
A történet időpontja 1944. augusztus 3-a, helyszíne a toszkánai Rignano sull’Arno, ahol Lorenza ikertestvérével, Paolával élt, miután elvesztették szüleiket. Nagynénjük lett nevelőanyjuk, aki férjével, Robert Einsteinnel saját lányaikkal együtt nevelte őket. Egy nap azonban német katonák dúlták fel a villát. Robertet keresték, akinek egyetlen “bűne” az volt, hogy zsidó és Albert Einstein rokona.
Akkor azonban Robertet már a partizánok bújtatták a közeli erdőben, így a nácik “beérték” azzal, hogy agyonlőtték feleségét és két kislányát, mégpedig a velük együtt nevelkedő ikerlányok szeme láttára. "Amikor berontottak a németek, biztosak voltunk abban, hogy mindnyájunkat megölnek – emlékezett az idős hölgy. – Akkor azt gondoltam, talán még a környezetünkben élő parasztokkal is végeznek. De őket csak a közvetlen Einstein rokonság érdekelte."
Robert pár nappal később visszatért otthonába és szembesült a tragédiával. Nem bírta elviselni a fájdalmat és öngyilkos lett. Az átélt traumát Lorenza csak évtizedek múlva volt képes kiírni magából A leszakadt égbolt című, Viareggióban díjazott könyvében. Mélyen emlékezetébe vésődött azonban annak az SS-katonának az arca, aki az emeletről a földszintre terelte a családot és lelőtte őket. Szemüveges, világos szemű fiatal férfi volt.
Testvérével nemrégiben a Google-on közzétett náci háborús bűnösök fotói között egyszer csak felismerte az egykori gyilkost: Johannes Robert Riist. Ugyanez az SS-őrmester pár nappal később 1944. augusztus 23-án 175 civil lakost végzett ki Padule di Fucecchióban. Mint kiderült, jelenleg 94 évesen háborítatlanul és szabadon él Münchenben. "Felnőttként nyilvánvalóvá lett a számomra: politikai gyilkosság történt - mondta Lorenza. - Az elkövető büntetlen maradt. Sok év eltelt, de igazságszolgáltatás ennyi év után is jár. Nincs bennem harag, de a fájdalom ennyi évtized után sem törölhető el. Vettem a fáradságot és a nyáron személyesen mentem el Németországba, hogy feljelentsem a gyilkost.”
Regényes életrajz Lorenza Mazzettié, ez derül ki a Miért vagyok zseni című dokumentumfilmből, amelyet a fesztivál XX. századi klasszikusok elnevezésű szekciójában vetítettek. A filmben elmeséli, hogy az átélt borzalmak elől menekülve Londonig jutott el, ott próbált új életet kezdeni a háború után. A fiatal lány pincérnek állt, majd szerencsés találkozások révén olyan emberekkel ismerkedett meg, mint Lindsay Anderson, Karel Reisz, Tony Richardson, Richard Harris, Malcom McDowell, akik ma már a Free cinema klasszikusai és a Dühöngő ifjúságnak nevezett áramlat meghatározó alakjai között szerepelnek. Lorenza ebben a környezetben megrendezhette első filmjét, a Together-t (Együtt), s ez a film a mozgalom egyik meghatározó alkotása lett. 1956-ban Cannes-ban díjat nyert.
Amikor visszatért Rómába, a neorealisták csoportjához csatlakozott, dolgozott egyebek között Cesare Zavattinivel és Attilio Bertoluccival (Bernardo Bertolucci édesapja). Később újságíró lett, majd mind a mai napig a festőállvány önkifejezésének színtere. Számos kiállítás elismert művésze, de a Campo de’Fiori bábszínésze is. Egyszóval sokszínű tehetség, de önmagát szerényen így jellemzi: "Nem vagyok író, noha írtam könyveket, nem vagyok festő, noha festek képeket, nem vagyok rendező, noha rendeztem filmeket. Semmi nem fontos amellett, hogy minden és mindenki fontos. A nehéz pillanatokban mindig arra törekedtem, hogy megvalósítsam a lehetetlent. Úgy gondolom, kiegyenlítettem a sors számláját.”
Hosszú életének, derűs személyiségének alighanem ez a titka.
