Kutyafüle, ahogyan annak idején Rákosi Mátyás megszervezte agitációs hálózatát. Mármint ahhoz képest, miként Orbán hirtelen nekifogott uralma új szakaszának kialakításához. Két, közelmúltban elmondott meglepő beszéd jelezte, hogy minőségileg valami eddig nem ismert kezdődik a Fidesz, és személy szerint a kormányfő politizálásában. A komor hangú, súlyos eseményeket sejtető belgrádi szónoklat, majd nem sokkal utána a lengyelországi hitvallás.
Hozzászoktunk ahhoz, Orbán bárhol és bármikor megnyilatkozik mind gorombább hangon fogalmaz. Türelmét veszti, a korábbi viszonylag árnyaltabb szófordulatok helyett támad, pokolra küldi a vele nem egyetértőket. Föltűnően új az is, hogy az őszi évadnyitó frakcióülésüket szinte zárt ajtók mögött tartották, szómorzsák szivárogtak csak ki róla. Nem az a meglepő, hogy szófukarok, joguk van hozzá, bár kormányon lévő párt terveire, igazi demokratikus társadalmakban kíváncsiak a polgárok.
Ami mind föltűnőbb azonban, hogy a világsajtó is fölfigyelt erre az újszerű jelenségre. A párizsi Le Monde-ot általában is érdekli, hogy mi történik az Európai Unió tagállamaiban, hiszen elvben szövetségesek vagyunk. De a huszonnyolc között, az igazán nagyokat is beleértve, kevés az olyan, amelyre ez a lap hetenként már szinte háromszor reagál. Néhány hónapja ez rendszeresnek mondható. Hasonló jelenségre figyelhettünk fel az inkább konzervativizmusra hajlamos hangadó német szerkesztőségekben is, a tengerentúlon az egyik amerikai ENSZ-képviselő pedig váratlanul kemény hangon tett szóvá bizonyos magyarországi jelenségeket.
Önmagában az nem volna szokatlan, hogy a menekült kérdésben a többiekétől hevesen eltérő megfogalmazásokra fölfigyelnek, az viszont már jelent valamit, ha a jelenleg még huszonnyolc tagú közösségen belül négytagú „külön klub” jön létre a szélesebb nyugati együttessel szemben, s a fejlettségében hátrányosabb Közép-Európát nevezze meg a jövő letéteményesének. Kacagni kellene rajta, ha szinte csak úgy mellékesen ne volnának olyan kísérő momentumok, amelyek potenciálisan veszélyt jelentenek.
Az Orbán rezsimet már korábban is úgy tekintették, mint valami szokatlan "formátumot", amely valamennyire ad arra, hogy alkalmazkodjék az általános demokratikus szokásokhoz, de közben többnyire más módszereket is igénybe vesz. A csekélyebb kilengéseket észrevették, tapintatosan néha szóvá is tették, hiszen NATO tagállamról és uniós partnerről van szó, ráadásul olyanról, amely történelmi múltjában nem túl gyakran szerezhetett demokratikus élményeket. Gondolták idővel azonban ezt „kinőheti”, a türelem erény.
Az a módszer azonban, amely nyersen kifejeződött a menekültválság kezelésében, az a föltűnő durvaság, ahogyan ennek hangot adtak, elkésetten talán, de csak eljutott az ilyesmire érzékeny partnerekhez. Néhány hete viszont, az amúgy is szokatlan népszavazás kiírásával, és ahogyan azt „élet vagy halál” kulcskérdéseként tettek föl, figyelmeztetett arra, hogy ezt a helyzetet talán korszakfordító eshetőségnek is föl lehet fogni. A belgrádi beszéd, majd hamarosan a lengyelországi nyilatkozat elég modortalanul jelezte, mintha Orbán személyes hozzáállásában is változás kezdődnék. A demokratikus ellenzék fölismerte, a bojkott túlságosan nagy fordulatot egyelőre nem hozna a Fidesz eddigi megítélésében, de éreztetné végre, ha gyors vereségre nem is kell számítania kormánypártnak, figyelmeztetés jelenthet számukra is: jöhetnek ennél sokkal rosszabb idők. Olyan körülményeket kell teremtenie a kormánypártnak 2018-ig, amely lehetőség szerint kizár minden számára kellemetlen fordulatot. Félelmet kell gerjesztenie az emberekben.
Orbánnak esze ágában sincs mérlegelni mit is cselekedjék másként, azt vallja, ahol a hatalom meginoghat, ott hasznos lehet az ökölrázás. Amilyen mértékben közeledik október 2-ika, annak arányában igyekeznek a jobboldalon növelni a szorongást, és a félelmet az emberekben. Tudjuk, Orbán nem Angela Merkel, kibújtak belőle a visszafojtott önkényuralmi jellemvonások.
A belgrádi és a krynicai megnyilatkozások új Orbánt és új Fideszt sejtettek. Ez a két beszéd talán még időben figyelmeztethetett rá: az előttünk álló két esztendőben nehéz hónapok várhatnak ránk. Egyes megfigyelők csupán pillanatnyi megingásként, Orbán idegrendszerének gyöngeségével magyarázzák ezeket a hirtelen jött szónoklatokat, de ne legyünk naivak! A Fidesz nem retten vissza semmitől, ha kockáztatva érezheti az átengedhetetlennek vélt korlátlan hatalmat. Vállalja nyíltan a nyers módszereket is. De tény, a Fidesz is kezdi fölmérni, a hatalom nem örökké való, a demokrácia politikai váltógazdaság, amibe ha kell, tíz körömmel is kapaszkodik majd.
Aki az urnákhoz szólít, annak szükségszerűen gondolnia kell kudarcra is, de Orbán fejében ez a változat meg sem fordul. Ha október 2-ika mégis kudarcot jelentene, esze ágában sincs mérlegelni azt, amit minden demokrata megtenne a helyében. Csak emlékeztetőül: Párizsban 1969 tavaszán De Gaulle népszavazást írt ki alkotmányos kérdésben. Tudta, sokat kockáztat. Amikor aztán az urnazárást követően kiderült, hogy a megkérdezett franciák elvetették az államfő tervét, a tábornok lemondott. Ő államférfi volt.