Bóta Gábor;

Publicisztika;Budapest;kiállítás;fotók;hajláktalanok;My Budapest Photo Project;Budapest Pont;

2016-09-16 07:45:00

Helyzetjelentés a kisemmizettekről

Száz egyszer használatos fényképezőgépet osztottak ki hajléktalanoknak, hogy fotózzanak, amit csak akarnak Budapesten. Mutassák meg, hogy ők is tudnak szabadon alkotni, egyéni szemszögből látják a világot, markáns véleményük van. Az elkészült kétezer fénykép közül nyolctagú zsűri válogatta ki a My Budapest Photo Project című kiállításon, a Budapest Pontban látható munkákat. A tárlat a Budapest Bike Maffia és a Café Art kezdeményezésére jött létre.

Hosszan bámulom a My Budapest Photo Project című kiállításon, a Budapest Pontban, a Sorstalanság új cipőben című képet. Elnyűtt, vacak cipők láthatók rajta a Duna-parton, hasonló elrendezésben, ahogy azt Can Togay filmrendező elgondolásai szerint, Pauer Gyula szobrászművész már több mint tíz éve megvalósította a Cipők a Duna-parton című, azóta kultikussá vált holokauszt emlékművön.

Ez a mostani kép lúdbőröztető asszociációkat kelt. A rajta látható cipők nem fémbe öntöttek, hanem nagyon is valódiak, olyan viseletesek, mint amilyeneket hajléktalanok hordanak. A sok tekintetben reménytelen, kitaszított sorsukat párhuzamba vonni egy fotón a Dunába lőtt zsidókéval, dermesztő, figyelemfelhívó, segélykiáltás jellegű.

Nyilván nem véletlenül sok a reménytelenséget sugárzó kép. Scmottler Zoltán fotóján például rozoga, vacak fémszekrény van a középpontban, mellette ősidőkből származó tévé és hasonló hűtőszekrény. Csaknem érezzük az áporodottság dohszagát. Elég sötét is ez a szoba, de azért a kitárt ablakon mégiscsak napfény is besüt, mint valami reménysugár a teljes lepukkantságban.

A kép pandantjának is mondhatnám Farsang István Hűtőszekrény cipővel című munkáját. Málladozó házat látunk rajta, és az előtérben kimustrált hűtőszekrényt, vásott cipőt, szinte odaképzeljük egykori használóit.

Több helyen persze meg is elevenednek. Például Csizi Zsolt Ebéd a kunyhóban című háromrészes sorozatán, amin belülről látjuk a rozoga vityillót, és a lidércesen szűk térben azokat, akik benne élni kényszerülnek. Nyomasztó, és mégis érződik, hogy belakták ezt a lehetetlen teret, amibe így furcsa módon van valami lakályos, hiszen otthonná vált, a leves merésének mozdulatán érződik a szeretet.

Különös ez, de még egy roncsautót is be lehet lakni, lehet akár képzeletben várnak tekinteni, ezt mutatja Lakatos Zoltán Sors című sorozata. Mely azért kívülről nézve, hogy még az ablakot is nejlon helyettesíti, elég lidérces. A sorozat végén, már nem az autóban, két földön kinyújtott láb látszik, éles a kontraszt, hogy, na, itt végre el lehet férni, ez aztán már a keleti kényelem, nyugati nyugalom. Van ebben némi fricska, humor is, ha úgy tetszik, az előbbi beszorított helyzet paródiája.

Máshol is feltűnik a humor, Falusi Sándor Kiskutyám című képén például a saját kedvencét padon állva, napszemüvegben fényképezi, és a címből is érződik, hogy tán ő a legfontosabb társa. Pollár László Csak kényelmesen címmel egy srácot és lányt mutat meg, akik egy híd magas pillérjén, ahová föl sem lenne szabadna mászniuk, lezser könnyedséggel, nagy nyugalomban diskurálnak. Olyan ez, mint a béke szigete. Harmóniát áraszt, fütyülnek a világ nyüzsgésére, kivonták magukat a hangos város forgatagából.

Kiss Molnár József Józsi című fotóján lepukkant, olajfestékes szűk folyosón egy férfi belebámulva a kamerába, pózol, fanyarul félrehúzva a száját, nevet. Slezák Zoltán Jánosné munkáján mindössze egy kis kávézó terasza látszik, amit az a cím tesz beszédessé, hogy Kijutni a hajléktalanságból, vagyis ez illusztrálja, hogy egy ilyen teraszon való üldögélés sokak számára vágyálom.

És van még egy vágyálom. Karsai Viktor felvétele Gyerekkori kutyámra emlékezve címmel, két gusztusos női lábat mutat, ami mellett szép, ápolt kutya csücsül. Ez illusztrálja a normális létet, meg azt, hogy tán már kutyatartásra sincs mód. Hajdu Péter Önarcképe nejlon szatyrok, hátizsák, vagyis szükséges holmijai között ábrázolja őt, lefegyverzően nyílt tekintettel.

Túróczi Bálint a Kerekesszékesek lehetetlen közlekedése című sorozata egy hölgyet mutat tolószékben, aki hol egy aluljáróba levezető lépcsősor, hol egy bejárat előtt lévő néhány lépcső, hol egy olyan turisták által erősen látogatott hely, mint amilyen a Halászbástya előtti terület, nem tud tovább jutni. Mayer György Mihályné Félúton című munkáján sivár, csaknem berendezés nélküli, egyágyas szobában gubbaszt egy középkorú ember. Erről eszünkbe juthat az a szörnyű politikusi mondás, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.

Ez a kiállítás éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy ez nagyon nem így van. Széles érzelmi skálán mozgó, empatikus emberek készítették ezeket a fotókat. Képesek figyelni másra, képesek gondolkodni a saját helyzetükön is, és meg is tudják mutatni azt. Helyzetjelentést adnak a kisemmizettek világáról, és közben nyilvánvalóvá teszik, jobb sorsra is érdemesek lennének annál, mint ami éppen adatott nekik.