A kormány a széllel szemben is tud...

Ha a kormány valamit nagyon akar, kiemelt beruházássá nyilvánítja, mint most Mészáros Lőrinc búzaüzemét. Ha meg nem akarja, abból akkor sem lesz semmi, ha nihilisták potyognak az égből.

A szélerőműveket például nagyon nem akarja. Nemrég csak kicsit tiltotta le az építésüket, a jövő héttől teljesen. Ezt így persze nem mondták ki, csak annyit, hogy azok „nem csökkenthetik honvédelmi és katonai képességünket”. Csak: a beépítésre szánt terület határától számított 12 kilométeren belül, a Magyar Honvédség radarjaitól 40 kilométeren, valamint a katonai repülőterektől 15-ön belül tilos építeni. Egyszerűbben fogalmazva: sehol.

El sem merjük képzelni, miféle hadi képességei lehetnek azoknak a boldogtalan országoknak, melyek lakói szélerőművek ezreinek fenyegetésében élnek. (Elég csak átkukkantani Hegyeshalomnál.) Nem lennénk a helyükben, az biztos. Ezek a mindenfelé elmászkáló tornyok megzavarják a radarokat, felöklelik a harci gépeket, amik hullanak is, mint az őszi legyek – csak elhallgatják a háttérhatalmak.

A jogalkotó persze kicsit slendrián volt megint. Tudniillik be kellene tiltani a továbbiakban a templomokat és a hidroglóbuszokat – ma már ne feledkezzünk meg a minaretekről se! -, emellett a dombokat elhordatni, hogy a hegyeinkről már ne is beszéljünk. (Azokat Pröhle Gergely majd visszaadja Wass Albertnek.) Ezek mind súlyosan veszélyeztetik rettegett armadánk harcképességét.

Valamelyik okos megmondóembertől még azt is hallhatjuk majd, hogy éjjel egyébként sem fúj a szél, a napelem meg nem pörög.

Atomerőmű. Az a jövő!

Szerző

A ketrecharcos

Ha még a képes beszédek idejét élnénk, azt mondhatnánk: látjuk, amint a bokszoló, a legrégebbi olimpiai küzdősportok egyikének képviselője, bebújik a ringbe. Elegánsan biccent a bírók és a lelátók felé, na, épp csak annyira, hogy észrevegyék a gesztust, de semmiképpen se tűnjön úgy, érdemtelen rokonszenvre tör. A közönség udvariasan felmordul. Belép az ellenfél is a kötelek közé. Összeütik kesztyűiket, a bokszoló pedig felveszi a klasszikus felállást. A másik meg nekifutásból, páros lábbal ágyékon rúgja, még azzal sem törődik, hogy hanyatt eshet. A nézőtér tombol. A ketrecharcos élvezi.

Lehet-e jobban jellemezni az elegáns európai bokszolót, mint azzal, amit Martin Schulz, az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke szerdán mondott, amikor kommentálta Jean Asselborn luxemburgi külügyminisztert, aki szerint Magyarországot ki kellene zárni az Unióból, mert megsérti az európai normákat. Schulz azt kérdezte: "hogyan akarjuk kizárni Magyarországot, amikor azt sem tudjuk, hogy a briteknek miként kellene távozniuk? Ez az egész tiszta ostobaság".

Azért lehet az egész tiszta ostobaság, mert a Nyugat teljességgel tehetetlen. Nem Orbán Viktorral, hanem azzal szemben, amit képvisel. Az a nyugati berendezkedés nézi lebénulva, mi történik vele, amelyet tohonyává tett a második világháború utáni felvirágzást hozó politikai-gazdasági-társadalmi közmegegyezés, és amely a 2008-as válság után végleg felmorzsolódik. A kisebb-nagyobb válságok bakugrásai ellenére már-már mindenki elhitte, a kapitalizmus és a liberális polgári demokrácia harmóniája lengi be a Földet. Arra senki nem gondolt, hogy ezt a közmegegyezést a nagyon gyorsan bekövetkező jövőben egyszer újra meg kell kötni, immár a képviseleti demokráciával elégedetlen tömegtársadalomnak, egy másfajta politikai berendezkedésnek és a globálissá vált tőkének. Az Atlanti Bokszklubban, amelyet a kétpólusú világ fenyegetése tartott egyben, senki nem feltételezte (miért is tette volna?), hogy a belső harmóniát belülről fenyegethetik. Hogy a megújító álarcába bújt bomlasztón hiába kérik számon az ökölvívás szabályait, ha egyszer ketrecharcosként rugdosódik. Még arra sem gondolt senki, hogy valaki békésen kiléphet a klubból, nem hogy valaki tömböt szervez maga köré, s elterpeszkedve a klub foteljében teljesen átírja a szabályzatot.

A képes beszédnek azzal van vége, hogy Brüsszelben - megint legyintve - csak annyira jutnak, mint Schultz: Orbán a provokáció nagymestere. Pedig sokkal több annál. Ez az ember nem a semmiből termett itt hirtelen provokálni. Eljövetele bele volt kódolva a kétpólusú világ felbomlásába. Abba, hogy közös ellenség híján a Nyugat intézményesített kohéziós erejét a közös európai identitásba vetett hit váltotta fel, amelyet épp szertefoszlat a menekültválság feltuningolt félelme. Európa gazdag, de politikailag, erkölcsileg tényleg gyenge, mert erejét a mélyebb integráció, nem az orbáni nemzetállami nacionalizmus injekciója stimulálhatná.

Az Európai Unió, a maga túlhaladott eleganciájával, a nacionalista populizmus koptatta menekültpárti etikájával éppen kiszenved. Amikor az elnökségre törő Nicolas Sarkozy azt szónokolja, hogy Franciaországot visszaadja a franciáknak, amikor London mind távolabb csúszik a kontinenstől, amikor Angela Merkel politikai ethoszát a saját népe marcangolja, amikor az egyetlen földrészt összetartó erő a NATO marad, amikor Donald Trump színre lépésével az amerikai demokrácia is rogyadozik, így nincs mihez képest meghatározni az európai demokráciát, akkor ez a közösség az utolsókat rúgja. Tehetetlensége a feltámadó keleti „kulturális ellenforradalmat” igazolja.

Ma Pozsonyban eldőlhet a félhalott sorsa. Semmi sem lehet ugyanaz, mint volt. Az Unió nyugati fele szokása szerint elkenheti a kelet-nyugati ellentéteket, vagy engedheti beinjekciózni magát a nacionalista szérummal, esetleg felteheti a kérdést: vagy elfogadjátok az integráció mélyítését, az így átalakított intézményrendszert, maradtok a demokratikus Európában, vagy mentek a keleti tömbbe. A Pozsonyt megelőző csetepatékat látva a maszatolásnak adunk legnagyobb esélyt. Annak, hogy Schultz majd „megbeszéli” Orbánnal, miért nem érdemes provokálni a másikat. Az EP-elnök katasztrofális tévedése, hogy bokszolónak nézi a ketrecharcost, akivel beszélgetni lehet és hogy az uniós elit politikai tehetetlenségében megfáradt közönség még egyáltalán kíváncsi Brüsszel újabb válságmegoldásaira, és nem arra, ki, kit hajít ki az Unióból. A „keleti ellenforradalom” nem fizikai erővel szállja meg Elzász-Lotharingiát, vonul be Bécsbe, rombolja le a cseh demokráciát, hanem a tömegek manipulált ordításával készül bevenni Brüsszelt. Miközben elégedett mosollyal szemléli, amint a „kommunista” luxemburgi külügyminiszter Európa értékeit féltő szavainak következményeitől megrémült Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke papírlapot lenget, amelyen az áll: nem akarjuk a nemzetállamokat magunk alá gyűrni, nem szabad, hogy Európa egységes állammá váljon, nem vagyunk nihilisták. Brüsszel nem a kritikus szavaktól fél, hanem azok rá nézve is kellemetlen következményeitől. A másnaptól.

Mi, magyarok nagyon megtanulhattuk, hogy az új, keleti erő ketrecharcosa a boksz eleganciájával legyőzhetetlen, mert még a ring kötelei között is kíméletlenül ágyékra megy. Ettől a rúgástól megkímélnénk Európát.

Szerző

Szolgálat

Fogadjuk el Patyi András érvelését, miszerint az a sok tisztség, amelyet szíveskedik betölteni, a jogszabályok értelmében nem összeférhetetlenek egymással. Már csak azért is jobb, ha elfogadjuk, mert mást úgysem tehetünk. Mondhatjuk ugyan, hogy ez így nem látszik egészen tisztességesnek, de attól még minden marad úgy, ahogy van. Így tehát az a kifogás, amelyet a szocialisták kezdeményeznek a Nemzeti Választási Bizottságnál, teljesen felesleges. Már legalábbis abból a szempontból, hogy változtatna a helyzeten. Felszólamlásuk elbírálója ugyanis az a testület, amelynek elnöke maga Patyi András. Itt aztán körbe is ér a történet.

Ez a sokoldalú férfiú - mondhatnánk, "Egy ember az örökkévalóságnak" (A Man for All Seasons), ha ez a cím nem lenne foglalt Morus Tamásnak és a róla szóló filmnek - kétségkívül rengeteget bír. Ugyanis nem csupán a Nemzeti Választási Bizottság élén áll, hanem főállásban rektora a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek is. Utóbbi tisztségéből adódóan pedig elnöke az Államreform Bizottságnak, amely javaslatokat tesz, véleményez és tanácsot is ad a bürokrácia csökkentésére. E poszt pedig vezetőjévé teszi a Közigazgatási Perjogi Kodifikációs Bizottságnak is, amely előkészíti a közigazgatási perjog „koncepcionális súlyú kérdéseit”. Vagyis például "szakmai álláspontot” dolgoz ki a közigazgatási bíróságok tervére.

Ne akadjunk fenn azon, hogy e láthatóan kiváló elme miképpen birkózik meg ennyi feladattal. Legyen elég annyi, hogy nyilvánvalóan megbirkózik. Kénytelen. Minthogy a kedves vezető ennyire megbízik benne. És ő megszolgálja a bizalmat. A választási bizottság élén például mindig olyan döntésekhez adja a nevét, amelyek összhangban vannak a megbízó (pártunk és kormányunk) álláspontjával. Azon se akadjunk fenn, hogy a törvény szerint a legfőbb választási szerv elnökének teljesen függetlennek kell lennie mindentől és mindenkitől. Leginkább a kormánytól. Miközben Patyi András olyan testületek élén is áll, amelyek éppenséggel nem függetlenek a regnáló hatalomtól, sőt vezetésükre is éppen az kérte fel.

Csak elméletileg tegyük fel, hogy a szocialisták kifogása termékeny talajra hullana és netán Patyi Andrásnak le kellene mondania bizonyos vezetői posztokról (tavaly már elbukott az MSZP kísérlete). Ez esetben sem esnének kétségbe kinevezői és támogatói. Tartalékban rengeteg Patyi András van, akiket talán nem így hívnak és talán nem is foglalkoznak több mint két évtizede a közigazgatási joggal, közigazgatás-tudománnyal. Viszont hasonlóképpen megbízhatóak és kiszolgálnák azokat, akik a fontos posztokra állítják őket.

És pont annyira nem zavarják őket a kifogások, mint a rektor urat. Legfőképpen pedig nem érdekli őket, hogy nem elég összeférhetetlennek lenni, annak is kell látszani.

Szerző