Elhúzódhatnak a közigazgatási perek

Tovább tart a vita a munkaügyi bíróságok megszüntetésének, a közigazgatási bíróságok átszervezésének kormányzati tervéről.

Az eddig megszólaló szakmai szervezetek után tegnap a Fővárosi Törvényszék is közleményben állt ki az eddig sikeresen működő önálló munkaügyi bíráskodás megtartása mellett. Korábban az Országos Bírósági Hivatal (OBH) is kritizálta az igazságügyi tárca javaslatát, mert szerintük az új rendszer a szakmai színvonal romlásához és a perek elhúzódásához vezetne. Feltételezhetően kormányzati nyomásra később Handó Tünde, az OBH elnöke elfogadóbban nyilatkozott, bár továbbra is hangsúlyozta, hogy a közigazgatási bíráskodás átalakítása csak az első évben több mint 56 milliárd forintba kerül az adófizetőknek.

A Fővárosi Törvényszék kifogásaira azért kell külön figyelni, mert ez a testület meghatározó szerepet tölt be a közigazgatási és munkaügyi szakbíráskodás hazai rendszerében. Ide érkezik az ügyek több mint 30 százaléka az országból, egyes közigazgatási eljárásokban kizárólagos illetékességgel jár el. A három évvel ezelőtt létrehozott jelenlegi bírósági szervezet a fővárosban hatékonyan működik és az elsőfokú közigazgatási ügyek 90 százalékát gyorsan, egy éven belül le tudja zárni – hangsúlyozza a szervezet közleménye.

A tervezett átszervezést csak jogtörténeti indokokkal tudta alátámasztani az igazságügyi miniszter tegnap a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) alaptörvényről rendezett konferenciáján. Trócsányi László a változtatás alátámasztására egy 1943-as alkotmányjogi művet idézett, amely szerint célszerű, ha a rendes bíróság közigazgatási ügyekben is ítélkezik.

Szerző

"Szégyen, amit művelnek" - Kihasználja a kormány a romákat

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei cigány vezetők a kormány bábjai. A kabinet mellett azok a romák agitálnának leginkább, akik ellen különböző ügyekben büntetőeljárás folyik, azt remélve, hogy nem marad el a köszönet - reagálta lapunknak Lakatos Béla, Ács polgármestere. 

A Borsod megyei cigány vajda ugyanis erőteljesen beszállt a kvótakampányba. „Most még szabadon elengedjük a gyermekeinket iskolába, mert nem bántja őket senki. Ha bejönnek a bevándorlók, akkor félteni fogjuk a lányainkat, a feleségeinket és a családunkat, mert senki nem lesz biztonságban” – fogalmazott Lakatos Attila. Miskolcon meg is alakult az Európai Romák Egyesülete nevű civil szervezet, amelyhez erdélyi, felvidéki és kárpátaljai romák is csatlakoztak. Az egyesülésbe továbbá cseh és nyugat-európai cigányokat is várnak, de nyitottak arra, hogy Európán kívüli cigányokat is integráljanak, „hiszen például Kanadában vagy az Egyesült Államokban is sok roma él."

A Fideszből tavaly nyáron kilépő ácsi városvezető szerint szégyen, amit a kormány művel, kihasználják a romák nagy részének aluliskolázottságát és félelmet keltenek a segélyek megvonásának belengetésével. De nemcsak a borsodiak akarnak a kabinet kedvében járni, rendkívüli mozgósításba kezd napokon belül a Lungo Drom is, hogy arra biztassa a cigányokat, vegyenek részt a népszavazáson, és nemmel voksoljanak – értesült több forrásból is a RomNet.

A Lungo Drom 2002-ben kötött választási szövetséget a Fidesszel, és minden választáskor arra biztatták tagjaikat, szavazzanak a polgári oldalra. Bár ezt a szövetséget Orbán 2014-ben nem kötötte újra parlamenti képviselőtársával, a jól ismert Farkas Flóriánnal, a cigány szervezet vezetőjével, de a roma politikus minden választáskor külön sajtótájékoztatókon bizonygatta, hogy a magyarországi romák több mint kétharmada a Fideszre szavazott.

A nyilvánosság és a sajtó elől csaknem egy éve bujkáló Farkas egyébként könnyen lehet, hogy előkerül a kampány finisében, legalábbis erre utalt legutóbbi kormányinfóján Lázár János. A kancelláriaminiszter azt ígérte, hogy a miniszterelnök szolnoki barátja hamarosan a sajtó elé áll. Lázár kijelentéseit érdemes azonban erős fenntartásokkal kezelni, miután a Népszavának is megígérte, hogy még ezen a héten összehozza a miniszterelnöki biztossal. Ez nem sikerült neki.

Szerző

Nem lehet hallgatni bizonyos dolgok láttán

Publikálás dátuma
2016.09.17. 07:00

Szokatlan a tegeződő forma egy interjúban, sőt udvariatlanság is, ezúttal azonban rendhagyó beszélgetésről van szó, hiszen apa és fia között zajlik. Rónay László professor emeritus, irodalomtörténész, a Népszava állandó szerzője abból az alkalomból osztotta meg a lappal élete érdekesebb mozzanatait, hogy Prima-díjra jelölték.

- A nagyapám, Rónay György a következő verset írta hozzád 1937 februárjában, amikor még csak a „világ küszöbén álltál”. Ebben valóságos életprogramot adott számodra.

- Igen, ez a Fiamhoz című vers, amelyet igyekeztem követni. Azt írta: „Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell, konc-e vagy tisztesség”… „De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb, vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat, szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó”. Való igaz, hogy elég nehezen léptem át ezt a küszöböt. Koraszülött, beteges gyerek voltam, egymást váltották a gyermekorvosok. Amikor a nagymamám megtudta, hogy unokájának jó levegőre van szüksége, tanítónői fizetéséből megvásárolta balatonszárszói nyaralónkat, 1942-ben. A Balaton valóban jót tett, néha az az érzésem, talán túl jót. A szárszói ház ma is áll, gyermekeim és unokáim örömére. 1944-ben édesapám levitt a budai ferencesekhez, ahol megtanultam ministrálni, egy nap alatt be kellett vágni a latin szöveget, s utána egy tüneményes ferences testvérrel, - Achilles volt a neve -, lefüggönyözött Szent Teréz oltár mellett gyakoroltunk. Akkor még azt hittem, hogy pap lesz belőlem, apám fehér ingében járkáltam az ebédlőasztal körül, s laton szavakat mormoltam, ahogy a paptól hallottam. Ezt a tervemet elsöpörte a háború.

- Ez azért nekem sem volt annyira rossz, hogy nem a papi hivatást választottad… Milyen emlékeid maradtak a háborúból?

- Nem féltem úgy, mint a felnőttek, inkább érdekesnek találtam, hogy a lakás sarkában két bőrönd sorakozott, amelybe a pincébe viendő dolgokat tette anyám, s a nagy lerohanás be is következett 1944 karácsonyán, amikor az oroszok lőni kezdték a házat és a környéket.

- Sokszor eszembe jut manapság, amikor Szíriában az orosz gépek lerombolnak egy kórházat, amit a világháborúról meséltél, hogy gépeik akkor is teljesen értelmetlenül szórták a bombákat.

- Azelőtt is megjelentek fölöttünk orosz repülőgépek, amelyek teljesen rejtelmes módon választották ki célpontjaikat, így pusztították el az író, Zilahy Lajos házát, ugyanazon a napon, amikor Móricz Zsigmond meghalt. Az amerikaiak és az angolok céltudatosan bombáztak, ezért is költöztünk el Kelenföld mellől, az Albert utcából a Rózsadombra. Akkor még nem volt felkapott környék, az a ház, amelybe költöztünk, magányosan emelkedett ki környezetéből. Édesapám, innen járt be a Révai kiadóhoz, ahol a munkahelye volt. Én itt jártam óvodába, elemi iskolába, és utána a Rákóczi Gimnáziumba, a Keleti Károly utcába. Ekkor tettem szert első barátaimra, a nemrégiben elhunyt Frühling Jánosra, és Klucsik Lacira, aki még él, s együtt sopánkodunk a világ állapotán.

- A nagypapám a világháború utáni a második választások előtt parlamenti képviselő lett. Milyen volt ez az időszak?

- Cseppet sem lelkesedett ezért a megbízatásáért, amint a Naplójából is kiderül, de úgy érezte, kötelessége részt vállalnia a keresztény politikából. Amikor Keresztes Sanyi bácsi a rendszerváltás körül újraszervezte a pártot, nekem is felkínált egy helyet, de akkor már megtanultam, hogy a politika nem államtudomány, hanem annál sokkal rosszabb, az alakváltás és ferdítések tudománya. Így nem lett belőlem képviselő.

- Pedig ma biztos nagyon jól éreznéd magad a parlamentben a bölcs képviselők között…

- Inkább derűsebb emlékekről szólnék. Piarista diák lettem, négy kemény évet töltöttem itt, egészen kiváló tanárokkal ismerkedtem meg, akikről elég sokszor írtam, két hete éppen a Népszavában. Utána felhívott egy olvasó, és azt kérdezte, miért nem a katolikus hetilapban, az Új Emberben. Egyszerű oka van: nyolc évig voltam a lap főszerkesztője, s amikor utánam a második főszerkesztő érkezett, azt mondta, fiatalítani akar, s ilyen öreg szamarakra, mint én, nincs szüksége. Később kiderült, hogy a püspöki karnak rá sem lett szüksége. A piarista atyák közül a legnagyobbak matematikát és fizikát tanítottak. Ezekben a tárgyakban, finoman fogalmazva, nem jeleskedtem. De Pogány János, a rettegett matematikus életre szóló hatást tett rám, megéreztem, hogy a kemény külső érző szívet takar. Osztályfőnököm Gál István óvakodott a marxista-leninista ideológia oktatásától, annál inkább megértette velünk Trianon tragédiáját és a sokat emlegetett internacionalizmus csődjét.

- Milyen következményei lettek annak, hogy az ötvenes években katolikus iskolába jártál?

- A gimnázium elvégzése után az ELTE-re jelentkeztem, nem vettek fel, hanem az Új Ember Kiadóhivatalába kerültem, és nem tudtam, hogy a fizetésemet apáméból vonják le. Így ment egészen addig, amíg nem én ültem a kirúgott gépmester helyére. (Más nem értett hozzá.) Három testvérem meghalt, elkényeztetett gyermeke voltam szüleimnek, így elmondhatom, hogy ez az egy esztendő amolyan életiskola volt. A következő évben Bóka László jóvoltából magyar-pedagógia szakra vettek fel, s a forradalom után a pedagógiát latinra cserélhettem.

- Több lapban is felbukkant már a kép, amely 1956. október 23-án készült, s a hatalmas diáktüntetést mutatta. A kép közepén egy kivágott címer mögött bukkansz fel. Te is 56-os hős vagy?

- Soha életemben nem voltam hős. Az igazi hősök a diákok és a munkások voltak, nekem csak annyi jutott, hogy a forradalom legszebb napjaiban, az újraszülető Barankovits-párt lapjában, a Hazánkban három cikket írtam, amelyeket legszívesebben ma letagadnék. De gondold csak meg, 19 éves voltam. Mihelics Vid, a főszerkesztő azzal kecsegtetett, én leszek a lap sporttudósítója. Igazán csak a futballhoz értettem, megrögzött fradista voltam, és az lennék ma is, ha létezne ilyen csapat. De sajnos nem létezik.

- Dehát legutóbb, az MTK elleni örökrangadón nézőcsúcs született…

- Ez a csapat még kétszáz nézőt se érdemel.

- S hogy emlékszel vissza november 4-re és a következő hónapokra?

- Előző nap összekészítettem a holmimat, hogy a magyar válogatott külföldi meccséről tudósíthassak. Ezt a tervet elsöpörték az orosz tankok. Az egyetemen csak azért nem lett bajom, mert Mihelics magára vállalta minden tettemet.

- Később Bicskére kerültél általános iskolai tanárnak, ami azért nem lehetett egy álom.

- Előtte a Cukor utcai gyakorló iskolában és Szentendrén végeztem a próbatanítást, de Bicske engem is meglepetésként ért. Visszaemlékezve elmondhatom, életem legszebb nyolc évét töltöttem ott, a gyerekek között, tényleg gyerekeimnek tekintettem őket. Most volt első osztályom ötven éves találkozója. Krajczár Gyula barátommal nosztalgiával emlegetjük a régi szép időket.

- Ha ennyire szép időszak volt ez, miért jöttél el onnan?

- Akkor már megszületett Ági és Kriszti lányom, és minden reggel felébresztettem őket a motozásommal, ahogy a vonathoz igyekeztem. Életformát és állást kellett váltanom, így kerültem három siralmas évre a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol az akkori főigazgató komoran rám tekintett, s ezzel biztatott: „ellenségeimet hermetikusan elzárom!” Szerencsére voltak ott derék emberek is. Haláláig barátom lett Parancs János költő, és nagyon szerettem Baróti Dezsőt is. Három év után Bodnár György és Béládi Miklós kimentettek szorongattatásaimból, az ő jóvoltukból az Irodalomtudományi Intézethez kerültem, ahol a Magyar Irodalom Története 1945-1975, azaz a Sóska szerkesztésében kellett részt vennem, majd Béládi halála után szerkesztője lettem. Megtanultam, hogy élő irodalomról nem lehet irodalomtörténetet írni. Sok akkori munkatársam ma is kedves barátom.

- Én például kimondottan szerettem ezt az időszakot, mert csak hétfőn és szerdán kellett bemenni a munkahelyedre, így csak ezeken a napokon ellóghattam az ovit. Egyedül voltunk itthon, mert a nővéreim ekkor már általános iskolába jártak.

- Talán emlékszel arra, hogy úgy írtam a könyveim egy részét, mögöttem ültél, s autóztál a hátamon. Elég sokat írtam így… Kiváló irodalomtörténészek némi megvetéssel népszerűsítőnek nevezték ezeket a műveket, bár Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, vagy Kosztolányiról és Márairól, azt hiszem, maradandókat is írtam. Ha megkérdezik, irodalomtörténészi működésemből mit tartok a legfontosabbnak, azt válaszolnám, hogy megismerhettem az írók világát, jónéhányukat személyesen is. Szerencsém volt amiatt, hogy édesapám barátait is jól ismertem, Zelk Zoltántól Jékelyig, keresztapám ugyancsak író volt, Thurzó Gábor. Róla is nemrég írtam a Népszavába.

- A mamát orvosként hamar megszerették ebben az irodalmi világban?

- Ő a saját szakmájában lett kiváló, életre szóló szerencsém, hogy ő lett a feleségem, ma is nyesegeti, úgy látszik, burjánzó hibáimat, és neki köszönhetem, hogy itt most beszélgethetünk.

- Igen fontos számodra az egyetemi oktatás. A család is megtapasztalhatja, milyen egy órád, hiszen szerdánként a lakásodra jönnek a diákok.

- 2007-ben mentem nyugdíjba, azóta megállás nélkül tanítok, hosszú évek óta ingyen és bérmentve, de valahogy nem akarták megköszönni az egyetem vezetői. Mégis boldog vagyok, hogy gyerekek között tölthetem időmet, valahogy ez is megfiatalít, ha már az unokáim körében csődöt mondtam, hiszen ketten is a matematika felé bitangoltak el. Egyébként az unokák az élet legcsodálatosabb ajándékai.

- Könyvet írtál róluk, nem is egyet.

- Igazság szerint nagyobb népszerűséget szereztem ezekkel, mint az irodalomtörténeti munkáimmal, de ez így van rendjén. Ebbéli megfigyeléseink lassan elkopnak, de az unokák továbbviszik a hagyományt, mégha a számok bűvölete ragadta meg is őket. Szerencsére két lányom tanár, rólad pedig köztudott, hogy külpolitikával foglalkozol, hála az égnek nem belpolitikával, mert attól égnek állna a hajam.

- Sokan talán nem is tudják, hogy a Népszava egyik legrégebbi szerzője vagy.

- 1971 óta rendszeresen jelennek meg cikkeim, és soha nem szabták meg, hogy miről írjak és miről ne. Az embert sok csalódás éri az életben, de ebben a nagyvonalúságban nem csalódtam. Ha napjainkat kérded, akkor viszont némiképp csalódtam a püspöki karban, mert – néhány tagja kivételével – nem emelte fel szavát egy olyan újságíró kitüntetése ellen, aki szenilisnek és gazembernek nevezte a pápát. Ezt felháborítónak tartom, és emellett nem illenék hallgatással elmenni.

- Köztudott, mennyit tanítod a fiatalokat. Nekik mit tanácsolsz, amikor úgy érzik, kezdenek elveszni az élet labirintusában?

- Az a baj, hogy sokan elvesznek, mert vándorbotot vesznek kezükbe, és elmennek Magyarországról. Nem érzem méltónak magam arra, hogy beleszóljak a döntésükbe. Még csak azt sem merem állítani, hogy a nagyvilágon e kívül nincsen számukra hely. De nagyon fáj, hogy a legtehetségesebbek hátat fordítanak Magyarországnak, mert nélkülük szegényebb az ország, és szegényebbek vagyunk mi is.

NÉVJEGY
  • Apja az 1978-ban elhunyt Rónay György költő, műfordító.
  • 1956-1962 között az ELTE BTK magyar-latin szakos hallgatója volt.
  • 1962-1970 között Bicskén általános iskolában tanított.
  • 1970-1973 között a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattári és tudományos osztályának munkatársaként és főmunkatársaként dolgozott.
  • 1973-1991 között a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének modern magyar irodalom főosztályának tudományos főmunkatársa és tudományos tanácsadója volt.
  • 1991-1998 között az Új Ember főszerkesztőjeként dolgozott.
  • 1991-2007 között az ELTE egyetemi tanára, majd professor emeritus.
  • Népszerű művei: Kosztolányi Dezső (kismonográfia, 1977), Tersánszky Józsi Jenő (kismonográfia, 1983), Hajrá, Felhegy! (ifjúsági regény, 1983-1984), Márai Sándor (monográfia, 1990), Sík Sándor (monográfia, 2000), Unokáim könyve (2002), Növekvő unokáim (2005), Kalandozások unokáimmal (2006), Fradi-szívvel hegyen-völgyben (2008).
  • Számos díjat is kapott.
Szerző