Az mindig hír, méghozzá nagy hír, ha Krasznahorkai László életjelet ad magáról. A könyvhéten, vagy a könyvfesztiválon egy évtizedben egyszer, ha dedikál, kulturális körökben felkapott helyszíneken sem futhatunk vele össze túl gyakran. Legutóbb két éve mutatta meg magát, akkor 60. születésnapján köszöntötték, többek között a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Írók Boltjában. Utóbbi helyszínen hétfőn lepte meg népes olvasótáborából azokat, akiknek lehetősége nyílt részt vennie a rendezvényen.
A düh hamar kialszik
A tavalyi évben a kétségkívül egyik legrangosabb irodalmi elismerésének számító Nemzetközi Man Booker-díjjal - első magyarként - kitüntetett alkotó Báró Wenckheim hazatér című új regényét jött bemutatni az Andrássy útra. Az esemény öt órakor kezdődött, de négy órakor már akadtak elszánt olvasók, aki hozzám hasonlóan idő előtt érkeztek. A Berlin és Pilisszentlászló között ingázó Krasznahorkai László negyven perccel a kezdés előtt futott be, amire csak abból lehetett következtetni, hogy az Írók Boltja egyik alkalmazottja ujjongva mesélte kollégájának: "megjött a Mester.” Az esemény kezdete előtt sikerült szót váltanom a szerzővel, aki a könyvesbolt irodájában fogadta azt a szűk „elitet”, amelynek tagjaival egyenként néhány percet tudott beszélni.
Kezemben a szóban forgó új kötettel, nyomban neki is szegeztem a kérdést: dühből írta-e ezt a munkáját? „Abszolút nem” – vágta rá habozás nélkül. „Szoktam dühös lenni, de a düh egy viszonylag rövid állapot. Mindenesetre egyetlen írásomat sem dühből írtam. A düh túl hamar kialszik. Nem költő vagyok, aki rövid felkiáltásokat ír négy sorban, hexameterben. Egy verset talán lehet dühből írni, de egy regényt nem. Persze nem azt mondom, hogy nem volna arra okom, hogy dühös legyek. Ettől függetlenül azt gondolom, az írásaim megírása és elolvasása hosszabb, mint az, ameddig a düh érzése kiterjedhet” – mondta lapunknak.
Ha már szóba került a terjedelmi kérdés, megemlítettem, hogy a Báró Wenckheim hazatér dupla olyan hosszú, mint leghíresebb műve, az 1985-ben megjelent Sátántangó. A megállapítás maga után vonja a naiv feltételezést, miszerint kétszer olyan nehéz lehetett megírni is, mint a nagy művet. „Megterhelő volt az írás, de nem azért, mert hosszabb. Nem érzékelem a hosszúságot, a munka inkább azért volt kemény, mert idősebb vagyok, mint a Sátántangó idején. Fizikailag nagyon megterhelő, amikor már kész van az ember fejében az egész könyv, s az ember agya diktálja a sorokat. Persze, ilyenkor is kell csiszolni rajtuk, egyengetni kell a szöveget ott, ahol ritmikai vagy melantikus csúszások vannak. Egyébként rendkívül fáradékony vagyok, lettem – annyira, mint maga a főhősöm, báró Wenckheim. Lopom az időt, hogy tizenöt, hét, akár három perceket tudjak pihenni.”
Mire ötöt ütött az óra, teljesen megtelt az Írók Boltja, s ez bizony nem retorikai túlzás. A galérián az összes ülőhelyet elfoglalták, mások a lépcsőn ültek, a lenti színtéren a könyvespolcok között is érdeklődők voltak, de akadt olyan is, aki nem tudott az ajtónál beljebb jutni. Felcsendült Marianne Faithfull férfias hangja (a Deep Water című elégia lejátszása a szerző saját döntése volt), majd felsétált a galériára a talpig feketébe öltözött, két ujján is különleges gyűrűket viselő Krasznahorkai, hogy mikrofon előtt állva fél órán keresztül művéből olvasson fel. Az író intelligensen, testet adva minden karakternek mondta el a kiválasztott regényrészleteket, majd lesétált a galériáról, hogy eltűnjön az irodában. Néhány percig beindult a pusmogás, hogy a szerző mégsem fog dedikálni, de aztán elfoglalta ülőhelyét az egyik pultnál, s két órán keresztül rótta a betűket könyvei előzéklapjaiba.
Miről álmodik a vén suhanc?
Krasznahorkai László új kötete, a Báró Wenckheim hazatér hatoldalas figyelmeztetéssel kezdődik. A szerző ebben kérdést nem tűrő, kíméletlen karmester hangján intéz felhívást a zenekari tagokhoz. Azt kéri tőlük, legyenek olyan pontosak, amilyenek csak tudnak lenni, osszanak meg vele minden apró részletre kiterjedő információt. S hogy mit tud ezért viszonzásképpen ajánlani? Majdhogynem ugyanazt, mint amit Churchill tudott, vagyis „vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Erős, de szokatlan is ez a nyitás, már pusztán azért is, mert a kötet címlapja – a szerző nevével, a címmel, a kiadó megjelölésével, a kiadás évével – csak ezután következik.
A regény nem létező narrátora nem teketóriázik, egyből az események sűrűjébe vezeti az olvasót. Adott egy világtól, de a várostól mindenesetre jól elszigetelt kis kalyiba, ahol az életből kivonult, a gondolkodás öröméről lemondó tudós barikádozza el magát a pióca módjára dolgozó sajtómunkások és megtagadott lánya elől. A robbanékony fiatal nő olyan figura, aki mindig úgy hat, mintha valami erős belső késztetés folyton folyvást űzné előre, apja pedig korábban közmegbecsülésnek örvendett, világhírű mohakutató, gúnyosan csak „mohakurkász."
A lánynak stratégiája, a Tanár úrnak mordálya van, s egyikük sem fél használni saját fegyverét. Lesz is ebből galiba. Nem telik bele sok, a fegyverropogás híre bejárja az egész vidéket, történik egy gyilkosság, majd megjelenik a szélsőjobboldali Helyierők, ami leginkább a Magyar Gárda és a gój motorosok közé illeszthető. Ezen a ponton kiderül, a Tanár úr egy meggondolatlan megjegyzés miatt lett a radikális csoportosulás szellemi vonatkozási pontja, de egyébként is, azok képesek bárhova állni, ha úgy érzik, magasztos eszméik célba érnek.
Akárcsak a csatatéri magánakcióval záruló nyitójelenet, úgy az egész szélsőjobbos csoport lefestése komikus, a valós drámának inkább csak fonákja. Még egy gondolat erejére visszatérve a Helyierőkre: vezérük egyébként az egész kötet egyedüli alakja, aki szánni valósága ellenére sem szerethető. Szeretni azonban tud, Kiscsillagot, a szintén bőrszerelésben, katonai gyakorlócsizmában parádézó öccsét például tiszta szívvel gyászolja.
Az erős nyitány azt sugallhatja, a Tanár úr lehet a regény igazi hőse, de valójában a történet báró Wenckheim Béla alakja köré épül fel. Ez a hatvanas évei közepén járó, szenvtelen és aluszékony figura az, aki megbolygatja annak a Körös-parti kisvárosnak a mindennapjait, ahova Krasznahorkai cselekményét helyezte. Újdonság már maga az is, hogy van egy alak, aki egy valódi arisztokrata család nevét viseli, csakúgy, mint az, hogy a szerző ezúttal a szokásosnál jobban konkretizál. Krasznahorkai nyilván csak részben dolgozik a valóságból, mégis nagyon is tényleges helyszínt, közeget, történetfüzért választott elbeszélésének.
Bárója csaknem ötven évvel azután, hogy tizenkilenc évesen elhagyta a várost, ahol fiatalságát töltötte, végérvényesen hazatelepül Buenos Airesből. Miközben a lapok az új Széchenyiként, nagyformátumú filantrópként cikkeznek róla, nem telik bele sok idő, hogy kiderüljön: nincs sok vágya. Leginkább az hajtja, hogy megtalálja ifjúkori szerelmét, Mariettát (aki valóban Marika, s úgy megcsúnyult, hogy a báró második nekifutásra sem ismeri fel), hogy aztán gyermekkori mulyáskodására fátylat hintve, megpróbálja elcsábítani. A másik nagy kívánsága pedig az, hogy még egyszer - az időközben kínai játékszalonná lett - Casino teraszán állhasson, s a falevelek suhogásába feledkezhessen.
Leginkább az iszonyathoz fogható
Csakhogy a sárga ingben, sárga nadrágban, sárga karimás kalapban pompázó nyúlánk báró egészen mást kap. Bécsben családja megfedi "botrányos szenvedélyéért", elhordják vén suhancnak, aki szennylapok és szennycsatornák bűzös mocskába vitte le a Wenckheim nevet, amit évszázadokon át ápolt a família. Aztán a vonatúton, amelyből nem sokat fog fel, mellészegődik egy önjelölt szárnysegéd. Szolnoki Dante a Divina Commedia szerzőjéről nem sokat hallott, de a Bayern azonos nevű brazil hátvédjéről annál többet tud. Olyan figura, mint amilyen Horatius híres szatírájából a Via Sacrán lődörgő költő mellé szegődő rámenős, bárdolatlan fecsegő – ez a krakéler sem másért ajánlja fel „titkári” szolgálatait a nagyságos úrnak, mintsem azért, hogy míg más meg nem teszi, maga szivattyúzza ki a pénzt bankszámlájáról.
A Báró Wenckheim hazatér alattomos könyv. Végtelenül pontos képet fest napjaink Magyarországáról. Ott, ahol játszódik, szinte minden kiábrándító, brutális. Az emberek összezavarhatóak, némelyikük látni sem akarja a leselkedő enyészetet. A vonatok késnek, az intercity soha nem éri el az intercity sebességet, a benzinkúton minden kapható, csak éppen benzin nincs. A báró érkezésére azonnal eltüntetik a város szemétkupacait, gyermekkoldusait. Sőt, tiszteletére az egész városka kivonul a peronra, ahol díszfogat, nemzeti szalagok, heves integetés és még az Evita slágerét rikácsoló asszonykórus is várja. Aztán megérkezik az egyedül a Tanár úrhoz mérhető kívülálló, a múlt ködét feleleveníteni akaró báró. Már leszállna a vonatról, kidugja a fejét, de a látvány miatt az arcán valami olyasmi ül ki, ami leginkább az iszonyathoz fogható. Szóval gyorsan vissza is dugja a fejét.
De ez még csak a kezdet. Krasznahorkai világában, amelyben tucatnyi hős monologizál egy mondatban (!) oldalakon át, káosz van. A könyv pedig azt mondja, káoszban nincs mihez igazodni. Meg azt is, hogy a túlzott hazaszeret alapja megegyezik a csirkepörkölt alapjával. Ugyanakkor bármennyire is gyomorba vágóan rólunk, szánni való és esendő emberekről szól a könyv, egyúttal a valaha született leghumorosabb Krasznahorkai-kötet is.
