Túltengő mellékhatások

Se szeri, se száma az orvosos témájú daraboknak, hogy aztán a tévésorozatokról már ne is beszéljünk. A leggyakrabban a betegség miatti létbizonytalanság, a félelem, a kiszolgáltatottság érzés fogalmazódik meg bennük. Az, hogy nem kezelik igazán partnernek a beteget. A feje fölött beszélnek és döntenek róla. Gyakran farkasvakságban nem látják az embert, csak a nyavalyáját, ha azt látják egyáltalán. Önös érdekeik vannak, egymással is az átlagnál többet viaskodnak. Ebből aztán írható gagyi sorozat, kicsit nívósabb sorozat, tényeken alapuló színjátékszöveg, nagyon bulvár, kevésbé bulvár, mind-mind érdeklődésre tart számot, mert orvossal menthetetlenül mindenki kapcsolatba kerül, reménytelenül ki is vagyunk többségüknek szolgáltatva, alá-fölé rendeltségi viszonyba kerülünk velük, ezért izgatnak bennünket, létkérdés számunkra, hogy milyenek.

Évtizedekkel ezelőttről emlékszem a Madách Színházban adott Mégis kinek az élete? című, azóta is placcon lévő bulvárra, ami azt a kérdést taglalja, joga van-e az orvosoknak életben tartaniuk egy olyan férfit akarata ellenére, aki lényegében már csak a fejét tudja mozdítani? Bár a darabbeli tárgyalása a témának felszínes, sőt olykor inkább jópofa és hatásvadász, mint mély, kérdésfelvetése telibe talált, élénk vitát váltott ki. Ahogy most éppen nagy siker a Virágot Algernonnak a Játékszínben, ebben egy nem alaposan végiggondolt kísérletben értelmi fogyatékos srácot tesznek agyi szupermanné, akinek felfogóképessége mindenkit túlszárnyal, de aztán ez a nem várt zsenialitás hamarosan hanyatlani kezd, gyors, a régi állapotot alulmúló romláshoz és hamarosan halálhoz vezet. A dokik pedig leginkább csak kísérletük tárgyaként tekintenek a szerencsétlenre, mert ő a fontos az előmenetelükhöz.

A Rózsavölgyi Szalonban most bemutatott, a sikeres angol szerző, Lucy Prebble által írt, először négy éve a Londoni Nemzeti Színházban műsorra tűzött, Mellékhatás című darabban is van egy fő-fődoki, akinek a kísérletei csőlátást eredményeznek számára. Nem különösebben érdekli a páciensei sorsa. Tudományos hírnevet akar meg sok pénzt, és még több hírnevet, meg még több pénzt. Esze van, érzelmei erősen redukáltak. Lengyel Ferenc érzékletesen mutatja meg ezt a szikáran számító alakot, Tobyt, látjuk például, ahogy fellengzősen, öntetszelgően, komoly témákon is viccelődve, de hangját igencsak magabiztosan megemelve, előadást tart. És azt is látjuk, ahogy lesöpri, sőt meg se nagyon hallgatja, kutatásvezetője ellenérveit. Hozzá valaha gyengéd szálak fűzték, akkor tán még rendelkezett ilyenekkel, és ezekből az érzésekből villanásnyira még fel-felidéződik valami, de aztán igen hamar a szőnyeg alá söpörtetnek. A kutatásvezető, Lorna, Tóth Ildikó, aki merev, akkurátus, de gondolkodó, és érzelmei, lelkiismerete maradékát még őrizni próbáló nőt játszik. Igyekszik bizonyos dolgokat nem a szívére venni, de ez ritkán sikerül. Különben is, éppen hogy csak most vette ide Toby, olyan nagyon nem ugrálhat.

Egy új antidepresszánst kell tesztelnie. És pszichiáterként nem különösebben hisz abban, hogy pszichológia folyamatok gyógyszerrel jelentősen befolyásolhatók, nem is rejti véka alá a véleményét. Olyan nagyon nincs oda a kísérleti körülményekért sem, hogy mobilt nem használhatnak a résztvevők, nem hagyhatják el az intézményt, szinte zárdai körülmények között kell élniük. De becsületesen végrehajtja, amit kell.

A tesztelésben résztvevők közül két delikvenst látunk, egy fiatal férfit, Tristant és egy hasonló korú nőt, Connie-t. Na, hát azt igazán nem nehéz előre kitalálni, hogy ripsz-ropsz egymásba habarodnak. De kétségbe is esnek tőle, mert nem tudják, hogy ez belőlük fakad, vagy a gyógyszer felszabadító hatása. Fölöttébb kiéhezve szeretnének is összekerülni, de megrémülve tartanak is a másiktól. Porogi Ádám álmodozó, fantáziavilágban elrévedő, akaratosan önfejű srácot játszik, aki rögtön kinézi magának a lányt, és először különösebb kételyei sem támadnak. Sodró Eliza Connie-ja földhöz ragadtabb, praktikusabban gondolkozó, de ő is szinte behappolná a srácot, csak nem meri, ezért haragszomrádot játszik. Igyekszik távol tartani, legalább időlegesen. Kutakodó kérdésekkel bombázza. Bele akar látni a veséjébe.

Bámulnak egymás szemébe, ki akarják ismerni a másikat. Összesimulnak, próbálnak erőt meríteni az együttléteikből. Kilógnak a kórházból, a mellette lévő romos állapotba került egykori zárt intézetbe, mert már nem bírják a bezártságot. Meg már némi kihágásra is vágynak, a zordonul rigorózus szabályokat rendszerint áthágják. Amikor a doktornő észreveszi, lesz belőle kiadós patália. Enyvvári Péter kiterjeszti a díszletet a nézőtér első részének egyik szélére. Bár ide is kijönnek a fehéren rideg csempék, ez már a törvénytelenség területe, ha úgy tetszik, a szabotázsé. A lázadásé az értelmetlen katonás rend ellen. Kicsiben olyan, mint amikor McMurphy megpróbál kitörni a zárt osztályról, a Száll a kakukk fészkében. Lorna pedig csipetnyit hasonlít a kibírhatatlan főnénihez, rigorózus kiszámítottságával, miközben sokkal lelkiismeretesebb nála, ő készakarva soha senkiben nem tenne kárt.

Valló Péter rendezése a mechanizmus működését mutatja be, azt, hogyan tud bárkit bedarálni a kórházi gépezet. Hogy tud megbetegíteni viszonylag egészségeseket is. Valló nem is olyan régen, szintén a Rózsavölgyiben, az Istenek tanácsában azt vizsgálta, hogyan döntenek egészségügyiek élet-halál kérdéséről, mennyi nem szakmai szempont játszhat szerepet abban, hogy több rászorulóból kinek ítélik oda az átültetendő szívet. Most szintúgy feszeget morális kérdéseket bőven. Vizsgálja, hogyan lehet valamennyire kibújni egy elviselhetetlen rendszer szorítása alól, és vizsgálja azt is, hogy mennyire torzítja ez az embereket. Tristan beleroppan a történtekbe, ágynak esik, ideiglenes amnéziában szenved, de aztán a mellette kitartó Connie segítségével csak sikerül elhagynia az intézetet, ami felér egy meneküléssel. A doktornő viszont annyira kikészül, hogy ő is ápolttá válik. Ami egyet jelenthet azzal, hogy áldozattá, vagy tán végérvényesen csavarrá lesz a kegyetlen gépezetben. Ami persze működik tovább. És veszélyeztet, menthetetlenül bedarál sokakat.