Orbán Viktor megütötte a főnyereményt – fogalmazott Tölgyessy Péter az InfoRádióban, ami ugyan meglehetősen szokatlan szóhasználat Európa egyik legjelentősebb, és egyelőre nem megoldott ügyében, a menekültválságban, ugyanakkor azt kell mondanunk, a lehető legtalálóbb kifejezés Orbán Viktor „filozófiájával” kapcsolatban. Tölgyessy egyébként azt teszi hozzá magyarázatként, hogy bár a magyar miniszterelnök a párizsi merénylet utáni menekültellenes retorikájával nagyot kockáztatott, de végül nyert – itthon és külföldön egyaránt. A hazai pártpolitikában újból sikerült kiemelkednie, ráadásul egy lefelé szálló ágat megtörve – netadó, útdíj, vasárnapi boltzár, stb – ismét egyeduralkodóvá vált. A nemzetközi térben pedig elsőként maga köré gyűjtve a korábban szétesőnek, és funkciótlannak tűnő visegrádi csoportosulás országait, kihasználva a vezető nagyhatalmak tétovaságát, Brüsszel tehetetlenségét – és igen, el kell ismernünk – Merkel hibáit, olyan tényezővé vált, akire oda kell figyelni. Paul Lendvai fogalmazott ekképp: Orbán az egyetlen politikus, akik a hazai politikában és Európában is profitált a válságból.
Így találkozik tehát a két vélemény, Lendvaié és Tölgyessyé; profitról és főnyereményről beszélnek, írnak, ami kétségkívül pontos megfogalmazása a pillanatnyi helyzetnek. Egészen precízen: Orbán helyzetének. Hogy mi lesz hosszú távon – azon kívül, hogy mind meghalunk (Keynes) – azt most nehéz megjósolni, már csak azért is, mert nem látni, hogy mennyi tartalék van még a migránsellenes politikában. (Sokszor hittük már, hogy kifulladt, hiszen nincsenek is menekültek az országban, Orbánnak azonban mindig voltak újabb ötletei, amivel emelni tudta a tétet; ne becsüljük le, most is lesz neki.)
De térjünk vissza Tölgyessyhez, aki azt is kijelenti az idézett interjúban, hogy Magyarország a legzártabb és legkevésbé szolidáris társadalom. Ami talán a legsúlyosabb kijelentés hazánkkal kapcsolatban, ennél keményebb ítéletet egy nemzetről nem is lehetne mondani. A kérdés persze az: vajon meglep-e bennünket ez a meghatározás? Igaznak, vagy hamisnak érezzük? Tudjuk-e magunkról, vagy épp ellenkezőleg: azt hisszük, hogy nyitott és befogadó, szolidáris nép a miénk? Vajon nem hajlamos-e minden náció arra, kiváltképp ha folyamatosan ebbe az irányba tolják, hogy falat vonjon maga köré, gyanakodva nézzen az idegenre, és lehetőleg lezárjon előle minden idevezető, de még menekülő utat is? A válasz nyilván igen, minden nemzet hajlamos erre, de nem minden ország vezetője igyekszik kihasználni a nacionalizmus bennünk rejlő gyűlöletfaktorát. Márpedig Orbán pontosan ezt tette, amikor a népszavazás felé hajszolta az országot, gyötörte át minden olyan intézményen, amelynek pedig – az elvekhez, a szakmájukhoz nem ragaszkodó, ámde a miniszterelnökhöz feltétlen lojális vezetőkkel az élükön – az lett volna a feladatuk, hogy megakadályozzák ezt a referendumot. Igen: a magyar miniszterelnök tisztában volt a Tölgyessy-féle meghatározással, vagyis azzal, hogy olyan országot vezet, amely zárt és a legkevésbé sem szolidáris. Innen kezdve pedig tálcán kínálták Orbán számára a főnyereményt; vitt és visz mindent, ami az asztalon található.
Ami azt is jelenti, hogy vitte, viszi az ellenzéket is. Vagy, ahogy Tölgyessy fogalmazott: vergődésre kényszerítette az ellenzéket. És ez megint csak egy jó szó, ideillő meghatározás; nem lehetünk annyira elfogultak, hogy ne lássuk ezt a vergődést. A kérdés persze az, lehetett-e volna másként? Van-e hatékony ellenszere egy olyan politikának, amely egyfelől ennyire befelé fordul, másfelől ennyire személyessé válik? Személyessé olyan értelemben, hogy a fenyegetettséget beviszi a lakásodba, az ágyadba, a munkahelyedre, a hétköznapi életedbe? Mit lehet egy olyan veszéllyel szemben mondani, amelynek valóságosságát nap, mint nap láthatjuk, európai hatásait megszenvedjük, és amelynek hírei a ténylegesnél sokkal erősebb hatással zúdulnak ránk? Van-e, létezik-e olyan retorika, argumentum, amely nagy tömegekre tud hatni, kiváltképp egy a szolidaritás érzését alig ismerő országban?
Ne legyünk igazságtalanok: egy ilyen helyzetben az ellenzék vergődésre van kényszerítve. Nincsenek jó mondatok, nincsenek racionális érvek, állítsanak bármily blődségeket is, egy demokráciától oly sokszor megfosztott országban, ahol bizony hosszú ideig a tulajdonnak és a magánéletnek nem volt semmilyen szentsége, könnyen rászedhetőek az emberek. Ott hamarabb elhiszik azt, hogy itt minden településre migránsokat fognak telepíteni, hogy terrorista lesz a szomszédod, hogy elveszik tőled a segélyt, hogy majd átadják a muzulmánoknak, akik mellesleg, miközben megfosztanak keresztény hagyományaidtól, meg is erőszakolják asszonyodat, lányodat, kitesznek a bérlakásodból, fejkendőssé teszik a társadalmat, de legfőképpen megfosztanak magyarságodtól. Ott tartunk tehát, hogy – végső tromfként – ha nem mész el szavazni, feladod a hazád. És ez már csak egy lépés attól, hogy egyszersmind hazaáruló is vagy.
Most tehát úgy látszik, hogy valóban megütötte a főnyereményt Orbán Viktor. Visz mindent, ami az asztalon található.
All in.
