Tették mindezt annak ellenére, hogy a honi szövetség kommunikációja egyértelmű volt a franciaországi hetek alatt is: az ősszel induló világbajnoki selejtezősorozat végén a realitások talaján maradva mindennek össze kell jönni ahhoz, hogy a csapat odaérhessen a pótselejtezőt érő második helyre.
Azóta a „mi focink” túl van a menetrend szerinti, július végi, augusztus eleji nemzetközi kupabúcsún, az ősz pedig a viharos tórshavni valósággal együtt rúgta ránk az ajtót: noha tudtuk mindnyájan, rögvest a nyitányon bebizonyosodott, hogy az Eb-menetelésből hónapokkal később már nem lehet megélni. Illetve legfeljebb részint: a hálás drukkerhad továbbra is éhes a sikerre, a némileg megújuló nemzeti tizenegy első, Svájc elleni hazai vb-selejtezőjére annak ellenére fogyott el egészen hamar minden belépő, hogy a honi élvonalbeli bajnokikat hétről hétre kongó lelátók előtt rendezik. A drukkerek többsége hiszi – vagy legalábbis szeretné azt hinni – , hogy az éjjel soha nem érhet véget.
Különösen fontos napok előtt áll a válogatott, hiszen Svájc és Lettország elleni párharcok után – feltéve, ha megismétlődik a feröeri produkció – a falevelekkel együtt egykönnyen tovaszállhat a nemzeti csapat továbbjutási esélye is. Még mielőtt igazán elkezdődne a selejtezősorozat.
Mostanra a nyárból visszavonhatatlanul ősz lett, az éjjelt pedig majd egy új nap követheti, annak minden nyűgjével, riasztó felismerésével együtt. Noha egyes mellékzöngék – úgy mint kulcsjátékosaink továbbra is kevés, vagy a nemzetközi futball nívóját alulmúló játéklehetősége – már láttatni sejtetik a pirkadat első esőcseppjeit, a munka és az akarat meghosszabbíthatják az éjjelt – csakúgy, mint akkor, amikor a fülbemászó dal slágerré lett a nyáron.