A kisgazdák kálváriája

Publikálás dátuma
2016.10.01 09:14
Torgyán József sajátos módon intézte a kisgazdák ügyeit FOTÓ: NÉPSZAVA
Fotó: /
A Kisgazdapárt történetével akarjuk demonstrálni, hogy a rendszerváltás kezdetétől fogva a politikai vezető osztály saját érdekei szerint manipulálta a közvéleményt, befolyásolta a választásokat, és így folyamatában hamis adatokra épül a következő választás is.

A rendszerváltozás hajnalán a Kisgazdapárt volt az, amely a helyét kereső értelmiség egy részének politikai teret tudott nyújtani. Ezért az újra szerveződő FKgP közvetett és közvetlen meghódítása már a 90-es évek közepétől szisztematikusan folyt, hiszen az MSZP és a Fidesz a 90-es években teljesen más viszonyban volt egymáshoz és a társadalomhoz, mint 98 tavaszán, amikor a Torgyán vezette Kisgazdapárt látványosan megerősödött.

Egy kis visszatekintés

A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártot 1930-ban alapították. A kisgazdák útban voltak a fasizálódó Magyarországnak, majd a fordulat éve után nemcsak Rákosinak, hanem Kádárnak is. Remélték, hogy a Rákosi-éra után visszatérhetnek, de mivel ez a várakozásuk nem teljesült, a párt 1960-ban beszüntette a korábbi, erősen korlátozott tevékenységét, ám nem döntött a megszűnésről.

1988. november 18-án újraindították a tevékenységüket, és ezt írásban is rögzítették. Pillanatok alatt megalakultak a megyei szervezetek, és a taglétszám nagyon rövid idő alatt a 20 ezer főt is meghaladta. Vörös Vince országos elnök 1989. november 15-én a Fővárosi Bíróságnál kérelmet nyújtott be a nyilvántartásba vétel érdekében, s ezt a kérelmet elfogadva a Fővárosi Bíróság 1990. január 4-én a 6Pk.60860/2 számú végzéssel 861. sorszám alatt bejegyezte a társadalmi szervezetek nyilvántartásába.

Ekkor még Vörös Vince volt a törvényes képviselő, de május 9-én változási kérelmet nyújtottak be, ahol Nagy Ferenc és dr. Kiss Gyula mellett már megjelent dr. Torgyán József neve is a képviselők között.

1991. május 24-én Boross Péter belügyminiszter jelentést írt Antall József miniszterelnöknek a „13 kisgazdapárti vezető” ügynöklistákban való érintettségéről. Ennek részeként dr. Torgyán József – az 1-00118/91. sz. okirat tanúsága szerint – szerepel a volt III/III-as hálózati személyek nyilvántartásában. S bár a kisgazda vezetők érintettségét kiszivárogtatták, mégis, 1991. szeptember 18-án, a Fővárosi Bíróságnál képviselő-változás bejegyzésének iratanyagán egyedül már csak Torgyán neve szerepelt.

1992. január 11-én az FKgP országos nagyválasztmányi ülést tartott. Ezen a gyűlésen számos tagkizárásról is döntöttek, s a kizárt tagok között országgyűlési képviselők, miniszterek és államtitkárok is voltak. Ezek az érintettek 1992. január 22-én pert indítottak a Kisgazdapárt ellen. 1992 június 11-én Németh Béla kisgazda főtitkár a fegyelmi szabályzat III. fejezetének 6. pontja szerinti joga alapján azonnal hatállyal felfüggesztette dr. Torgyán József pártelnöki és párttagsági jogait, s erről a döntésről mind az érintettet, mind a Fővárosi Bíróságot értesítették.

1992 július 1-jén Torgyán közjegyző előtt tett nyilatkozatában számolt be a párt országos nagygyűléséről, miszerint Németh Béla főtitkár jogtalanul függesztette fel őt. Egy héttel később a Fővárosi Bíróság 18-as számú végzésével tudomásul vette a felfüggesztést és megállapította, hogy a felfüggesztés ideje alatt a párt képviseleti jogát Németh Béla főtitkár gyakorolja. Torgyán fellebbezett, arra hivatkozva, hogy a főtitkár jegyzőkönyvet hamisított. A fellebbezés alapján a Legfelsőbb Bíróság 1992. augusztus 11-én a 18-as számú végzést hatályon kívül helyzete, új eljárásra és új határozathozatalra kötelezte, mondván, a végzés felülbírálatra alkalmatlan. Ezt az eljárást azonban - elképesztő módon - 24 éve, a mai napig nem folytatták le.

Ezután az akta érdekes időutazást tett.

Varázslat a köbön

A Legfelsőbb Bíróság úgy rendelkezett, hogy az augusztus 11-i döntés aktáit két nap múlva küldjék vissza a Fővárosi Bírósághoz, a bíróság azonban csak augusztus 17-én kapta vissza az iratokat. Ehhez képest Torgyán József címzetlen tértivevényen még azon a napon átvette az LB jogerős határozatát, holott a másodfokú határozatot az első fokú bíróságnak kell kikézbesítenie a feleknek. Ez lett volna a törvényes mód. Mindennek tetejébe a törvény szerinti felügyeletet gyakorló ügyészségnek a bíróság csak egy évvel később, 1993 novemberében rendelte el megküldeni a Legfelsőbb Bíróság határozatát. A Kisgazdapárt nyilvántartását megalapozó akta számát - bírói utasításra - 1992 augusztusi dátummal törvénysértő módon megváltoztatták 69374-re.

1992. szeptember 30-án a Pénzügyminisztérium bírói letétbe akarta helyezni a Kisgazdapárt negyedévi költségvetési támogatását a képviselő személye körül kialakult vita miatt, de a Pesti Központi Kerületi Bíróság 1992. október 29-én még nem tudott arról, hogy augusztusban a Kisgazdapárt aktaszámát megváltoztatták. Az 1992 szeptemberében megismételt eljárásban az elutasító végzést a kérelemmel ellentétben a Fővárosi Bíróság 8Pk.69374/2-es sorszám alatt hozta meg, annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság végzése a Pk.60862 szám alatt bejegyzett Kisgazdapárt ügyében született. Bár az LB-határozata az átszámozás elleni fellebbezést elutasította, egyidejűleg rögzítette, hogy a 8Pk69374 számra való átiktatás ugyan indokolatlan volt, de úgy tekintette, hogy az a korábbi eljárására vonatkozóan történt. Ezt követően már nem hajtották végre a Legfelsőbb Bíróság végzését, amelyben új eljárásra utasította a Fővárosi Bíróságot a párt törvényes működésének helyreállítására. A Kisgazdapártot mesterséges kómában tartották – és tartják ma is.

Rejtély

Az 1990-es évek elején a társadalmi szervezetek országos nyilvántartását az LB egy összesítő nyilvántartásban vezette. Kissé keszekuszára sikerült ez a nyilvántartás. Itt van például mindjárt az furcsaság, hogy dr. Torgyán József kizárólagos képviseletét korábbra datálta, mint ahogy azt valójában a Fővárosi Bíróságon bevezették, és az FKgP-t is olyan számon tartották nyilván, amelyet a párt alapítása idején nem is alkalmaztak.

A Legfelsőbb Bíróság Torgyánnak kedvezve olyan zavaros helyzetet konstruált, amelyben a még folyó eljárások törvénysértő lezárása első pillanatra nem derülhetett ki, s így a téves hivatkozásoknak tág teret nyithatott. Vajon miért kellettek az ilyen téves hivatkozások? Talán némi magyarázat lehet erre a kérdésre, hogy bizonyos manipulációk a mai napig végigkísérik a Kisgazdapárton belüli jogvitákat, szinte követhetetlenné téve a törvényességi feltételeket. A nagyszámú tagkizárási határozat elleni eljárások a mai napig valójában lezáratlanok, függetlenül attól, hogy az LB azt „lezártnak” nyilvánította.

Ma már látjuk, dr. Torgyán Józsefnek nemcsak a III/III-as nyilvántartását és az 56-os megtorlásban kiemelkedően kegyetlen vésztanácsban történő fogalmazói működését lehetett zsarolási potenciálként használni, hanem a kisgazda vezetőség egymás közötti pereiben is.

Ennek alapján kimondható: a 1998-as koalíciós megállapodás a Fidesz és a Kisgazdapárt között törvénysértő alapokon nyugodott, azaz hatálytalan eljárásokra épült.

Az elnök egy álképviselő

Ezeket a törvénysértéseket a sok vitába belefáradt tagság már követni sem tudta, de néhány kitartó, régi kisgazda választmányi tag a rendes működés helyreállítása érdekében új, legitim elnököt választott. Ennek az elnöknek a bejegyzését a Fővárosi Bíróság több, mint egy éve nem hajtja végre. Továbbra is azt a Hegedűs Pétert (egykori tévébemondót) tartja elnökként nyilván, akinek mandátumát a több elnöki ciklusa jártával - a pártalkotmány szerint - nem lett volna szabad meghosszabbítani.

Mivel az 1998-as választásokon a Torgyán-féle szavazatok nélkül a koalíció nem lett volna kormányzóképes, ám a Kisgazdapárt körüli zavaros, törvénysértő, valótlan adatokat rögzítő nyilvántartási rendszer, valamint a lezáratlan perek alkalmat adtak a szavazatok manipulálására, a legitim választói akarat kijátszására.

Mi ez, ha nem választási csalás?

Ex lex állapot

Gyakorlatilag egy ex-lex állapotot tart fenn a mindenkori hatalom, és ez nemcsak a Fidesz, hanem a Magyar Szocialista Párt felelőssége is. Nem kétséges, hogy mindkét pártnak útban lett volna egy önálló, jól működő Kisgazdapárt.

A 2002-es választásokat megelőzően Torgyánt úgy tették ki a hatalomból, mintha soha nem lett volna benne, és a Kisgazdapártba egy jól kézben tartható, stróman elnököt ültettek. Torgyán József mindent megmozgatott, hogy visszakerüljön, de ez annak ellenére sem sikerült – Hegedűs Péter utolsó megválasztása alkalmával sem –, hogy a választmány tagjainak egy része írásban jelezte a bíróságnak, hogy az állítólag tőlük származó aláírások hamisak. Hegedűséknek ezt nem kellett megcáfolni, a tisztelt bíróságot nem érdekelte a bejelentés.

A torgyáni időszakra az is jellemző, hogy Torgyán kényszerű leköszönése után az ügyészség kénytelen volt felhívni arra a Kisgazdapártot, hogy új, törvényes, belső szabályzatot alkosson, és ezzel a törvényes működés kereteit teremtse meg. Ennek egyébként Hegedűsék eleget tettek, csakhogy 2015-öt követően Hegedűs Péter már semmiképpen sem tölthetné be az elnöki funkciókat, s ez már önmagában is törvénytelen állapotot idézett elő.

Kinn is vagyok, benn is vagyok

Az új, megválasztott elnököt, Balogh Károlyt, egy éve (!) nem jegyezte be a Fővárosi Törvényszék, annak ellenére, hogy ezzel több százezer szavazó joggyakorlását akadályozzák, s hogy a Kisgazdapárt törvényes működését maga a bíróság gyengíti.

Jellemző, hogy a 1992-ben indult persorozatot a Legfelsőbb Bíróság annak ellenére folytatta le, hogy tudta, a lezáráskor már több felperes elhunyt (ez volt az úgynevezett "36-ok" pere), ami az eljárás félbeszakadását kellett volna, hogy eredményezze. De nem ez történt, ezért az eljárás máig is folyó eljárásnak minősül, vagyis lezáratlan.

Az, hogy a Kisgazdapárttal kapcsolatban a mai napig valótlan adatok találhatók a központi nyilvántartásban, amelyek nyilvánvaló ellentmondásban állnak a Fővárosi Bíróság irattárában elfekvő eredeti okiratokkal, csak egyetlen dolgot szolgálhat: hogy a kisgazda-szavazókat - beleértve a potenciális szavazókat is - elbizonytalanítsa, melyik az a Kisgazdapárt, amely a történelmi múltjára is hivatkozva eséllyel indulhatna a soron következő választásokon.

Alighanem ez is része a politikai játszmának. A Kisgazdapárt megoszthatja a nagy pártok szavazóbázisát, a kiábrándultaknak alternatívát nyújthatna, így nem kétséges, miért áll érdekében a hatalomnak a törvénysértő állapot fenntartása.

Justitia szeme nincs bekötve

Minden harmadik potenciális szavazó az utolsó választáson sem a Fideszre, sem annak ellenzékére nem tudott, vagy nem akart szavazni. Ez a 33 százalék eldönthetné 2018-ban a következő választás eredményét. Egy "működő" Kisgazdapárt akár már a soron következő választás kimenetelét is meghatározhatná.

Számos olyan nyitott kérdés van, amelyre jó volna válaszokat kapni. Miért áll érdekében a hatalomnak, hogy 1989-től Torgyán Józsefet tartják nyilván, mint a Kisgazdapárt elnökét, holott a valóságban Vörös Vince volt 1990 májusáig a párt elnöke? Mi az oka annak, hogy jelenleg Hegedűs Péter díszeleg elnökként az FKgP honlapján, miközben a legálisan megválasztott elnök nem foglalhatja el a székét, csupán a bíróságok lépcsőit koptathatja?

Miért áll érdekében a hatalomnak, hogy a Kisgazdapárt nyilvántartási számát önkényesen újraiktatta, majd az eredeti állapotot nem állította helyre? Miért áll érdekében a hatalomnak, hogy a 36-ok perét a félbeszakítás helyett jogellenesen lezárja, és miért nem foglalkozik a perelő kisgazda képviselők ügyével? Miért áll érdekében a hatalomnak, hogy megakadályozza a legitim módon megválasztott Balogh Károly kisgazda pártelnököt abban, hogy a hivatalába léphessen? A hatalomnak annál jobb, minél zavarosabb a helyzet?

Justizmord, amit eddig tettek a Kisgazdapárttal.

Justitia szeme már nagyon régóta nincs bekötve.

Szerző
2016.10.01 09:14

Két szem tabletta hiúságra

Publikálás dátuma
2018.11.18 17:21
A SZERZŐ - „Minden mű végső soron rafinált magamutogatás”
Fotó: /
Egyszer baráti körben megkérdeztem, hogy mit gondolnak, mi az íróember legmakacsabb betegsége. Sokan az ülő életmóddal kapcsolatos nyavalyákat kezdték sorolni, anyagcserezavarokat, rákféléket, majd jöttek a keringési rendellenességek, mindenféle finom és elegáns kórok, amelyek puha macskaléptekkel viszik el a szerzőt. De nem, én nem erre gondoltam, engem nem a szervezet érdekel, nem a test, ami egyébként is olyan, mint egy bíró a rangadón, csak akkor tűnik fel, ha elnéz egy tizenegyest, vagy megítéli a lesgólt. Ha minden jól megy, zakatol csöndben, észrevétlenül. Mit kell ezen ennyit filózni?
A hiúság, böktem ki végül a megfejtést. Ami ráadásul kimondottan sunyi nyavalya, hiszen sokáig hasznára van az írónak. Mert persze lehet írni pusztán a mondandó fontossága miatt, a világ jobbításáért, az emberiség sorsa felett érzett aggodalomért, de ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, akkor mindezek titkos összetevője is előbukkan. Az a valaki, aki magában már az első fejezet után átveszi a Nobel-díjat, fogadja a szomszédok gratulációit, álszerényen elhárítja a szűnni nem akaró rajongást. Nem feltétlenül ez a legfőbb hajtóerő, de alig van oly művészi alkotás, amely megszülethetett volna nélküle. Hiszen minden mű végső soron rafinált magamutogatás, a belső világ kiteregetése.
Csakhogy ott van a bibi, hogy a hiúság nem huny ki az utolsó pont kitevése után. Nem szivárog el, nem oszlik szét, mint a hajnali köd, és nem int búcsút, mint aki jól végezte dolgát. A felkorbácsolt hiúság ilyen szempontból a gyűlölettel rokon: sokáig kering még az elme titkos zugaiban, sokáig fecskendezi a maga méreganyagait. Aztán egyszer csak akcióba lép. Felgyűri ingujját az indokolatlan indulatban, vagy sértődős lesz és túlérzékeny. Egy igazi hipochonder, aki a könyökén lévő bőrpírtól pillanatok alatt eljut a gégerákig. Személyes támadásnak érzi, ha nem ő kap minden díjat, dicséretet, bókot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte naponta ráállítom magam az örökkévalóság mérlegére, és kalapáló szívvel lesem a kilengő mutatót. Vajon megvan már a szükséges súly, vagy vásári lufiként lebegek a klasszikusok fölött?
Két dologra vágytam korábban. Lássak egy embert a metrón, aki engem olvas. Nem baj ha unottan, kelletlenül, csak tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha lekötné. A másik: legyen valaki a könyvesboltban, aki hosszas keresgélés után az enyémet választja. És még a pénztárnál sem gondolja meg magát. Ha ez a kettő megvolt, akkor mindent elértem, amit elérhettem. A többi már tényleg csak misztika és máz, üres játszmák egyvelege. Egyszer kiszámoltam az eladott példányszámok alapján, mennyi a valószínűsége annak, hogy eleven olvasómmal találkozzak a négyes-hatoson, ha azon állandó jelleggel száz ember utazik. Csak jó valamire, hogy egykor matematika-fizika szakra jártam a gimiben. Az arányszámban elég sok nulla jött a tizedesvessző után.
Teljesen bizonyos, hogy ezt már gyógyítani kell. Két szem pirulát bevenni naponta. Antinárcizmint vagy antiegomint. Ez már nem normális, lassan ott fogok tartani, hogy szerkesztőket és kritikusok kezdek zaklatni, előbb finoman, majd egyre határozottabban, szinte tollba mondom a saját laudációmat. Naponta kétszer megkoszorúzom magam. Ilyenkor nincs más, mint a drasztikus kúra. A megvonás. Elhatároztam, hogy letagadom magam. Dögöljön meg mindenki, ahol van. Fejben jól is hangzott. Aztán egy napon megtörtént a csoda. Odajött hozzám valaki a könyvesboltban. Dedikáltatni szeretné a regényt, mondta hadarva, mintha a gyors beszéddel szeretné legyőzni a saját félszegségét, és már keresgélte a tollat a táskájában. De hát nem én írtam, feleltem. Gyakran összekevernek vele, tettem hozzá, és kicsit még nevettem is a vígjátéki helyzeten. Belül pedig irtó büszkén húztam ki magam; lám, a teljes gyógyulás szakaszába léptem, rajtam már nem fog ki semmi. A harmincas évei közepén járó olvasó csak néz, erre aztán végképp nem készülhetett fel, egyre értetlenebbül pislog rám, még inkább zavarba jön, egy pillanatig talán el is hiszi, hogy tévedett. De aztán kinyitja a könyvet a hátsó fülnél, ahol ott a portré, és akkor már ketten nézzük a rám megszólalásig hasonlító írót, aki elrévedve ül egy ablakpárkányon. Legszívesebben elsüllyednék. Ártatlan könyvvé zsugorodnék, ami leesett a polcról.
Mit lehet ilyenkor mondani? Talán makacsul ki kellene tartanom, de aztán eszembe jut egy kis videó a netről, amelyen sírva röhögtem: egy fickó annyira berúgott egy orosz lagzin, hogy a tükörrel bevont ajtónál előzékenyen előre akarta engedni a tükörképét, aztán irtó dühös lett, amikor erre a másik is előzékenységgel válaszolt. Újra és újra. Az a pillanat már nem volt fenn, amikor hirtelen rájött az abszurd helyzet megoldására. A kijózanodás fájó és perzselő pillanata. Ami szintén felér egy alkotással.
Faarccal újrateremtem hát magam. Mondhatni, gyarló halandóként emelkedem ki a hülyeség habjaiból. Hosszabbnak tűnik odafirkantani a nevet a cím alá, mint ameddig maga a regény létrejött. Hat év hat másodperc alatt.
Most már csak abban reménykedem, hogy a metrón (vagy a villamoson) senki sem gyötri magát az olvasással. Beérik az okostelefonok önvakító fényével. És nem néznek tükörbe.
2018.11.18 17:21
Frissítve: 2018.11.18 17:21

Oroszság-ismereti beszélgetések

Publikálás dátuma
2018.11.18 16:29
Szvák Gyula a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik
Fotó: Tóth Gergő/
A napokban jelent meg Szvák Gyula professzor interjúkötete, amely „Nem lelkendezhetek főállásban” címmel, „Beszélgetések Oroszországról” alcímmel válogatást közöl az elmúlt évtizedekben készült beszélgetésekből.

Negyven év

A kötet egy kitűnő bevezető tanulmánnyal indul, amelynek szerzője a gondos szerkesztő, Gyóni Gábor egyetemi docens, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének munkatársa. Az előszó eligazít, keretet ad és felkészít. Az olvasót egy izgalmas idő-utazás várja, amelynek során megismerheti a történeti ruszisztika első hazai műhelye kialakulásának körülményeit, képet alkothat több mint 25 éves működéséről és egyben áttekintést kap Szvák Gyula professzor 40 éves szakmai pályájáról.
A Gondolat Kiadó gondozta 219 oldalas könyv négy fejezetben 17 beszélgetést és a függelékben három beszédet közöl. Mindehhez a Szvák Gyulával készített interjúk, beszélgetések válogatott, több mint 70 tételt felsoroló, de nem teljes jegyzéke kapcsolódik. A kötet a magyar nyelven készült beszélgetések anyagát tartalmazza, de a jegyzékben számos, 2002-14 között orosz nyelven megjelent szövegről is tudomást szerezhet az olvasó.
Az első szöveg az ELTE Egyetemi Lapokban jelent meg 1979-ben, az utolsó kötetbe felvett írást a Népszava közölte 2018. február 17-én. Az első beszélgetés után egy 1990 májusában, a rendszerváltozást követően készült interjú szerepel, amelyet a Magyar Nemzet közölt. A nyomtatott sajtó vezető lapjaiban (Magyar Hírlap 1990-2002, Magyar Nemzet 1990-2006, Népszabadság 1992-2006, Népszava, 2000-2018, 168 Óra 1995-2017), vagy a szakmai életúthoz szorosan kapcsolódó életrajzi részleteket közlő Zuglói Lapokban (2005) megjelent írások mellett 2004-től a különböző országos és egyetemi honlapokon (pl. fidelio.hu, oroszvilag.hu, elte.hu, kultura.hu, ujkor.hu) közölt szövegekkel is találkozhat az olvasó.
Az első szöveget az 1977-ben az ELTE történelem-orosz szakán végzett és az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékén tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgozó fiatal történész jegyzi, míg a 2018. februári interjút az ELTE Ruszisztikai Központ létrehozója, illetve ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszék leköszönő vezetője, a ruszisztika nemzetközileg elismert szaktekintélye adja. 40 év.
A kötet több réteget érint, többféle metszetben vizsgálódik. A fejezetek a szövegek megjelenésének egymásutániságát, időbeliségét követik rendre: I. fejezet 1979, 1990-2002, II. fejezet 2004-2005, III. fejezet 2006-2013 és IV. fejezet 2014-218. De követik a velünk élő történetiséget, ahogyan Kassák fogalmaz, „a mi időnket”.

Közeledés és távolodás

Az első fejezetben a szövegek egyik fontos fókusza az orosz fejlődés elemzése, pozicionálása: az orosz, az ázsiai vs. európai kultúra viszonya, a keleti vs. nyugati kultúra, az orosz (klasszikus) kelet-európai vs. nem klasszikus (lengyel, cseh, magyar) fejlődés, Oroszország és az európai kultúra, a rész és egész viszonya. Ahogyan Plehanovot idézi Szvák az orosz történelemmel kapcsolatban: „Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb.”
Ehhez szorosan kapcsolódik az orosz fejlődés belső sajátságainak leírása, jellemzése: az autokratikus (centralizált) állam vs. demokratikus jogállam elvének ütközése, a mindenkori „peresztrojka” ügye. „Mióta az orosz autokratikus, tekintélyuralmi állam kialakult (a 15. század végétől kezdve), története nem más, mint szüntelen »peresztrojkák« (átalakítások) sorozata. Erre tett kísérletet IV. Iván, az első Romanovok, I. Péter és sorban a többiek.”
Szvák 1993-ban Lihacsov akadémikust idézi, aki azt mondta, hogy „az orosz történelem axiómája az abszolutizmus. Itt legfeljebb arról lehet szó, és azért kell drukkolnunk, hogy a felvilágosult abszolutista kerüljön hatalomra”, majd egy öt évvel későbbi interjúban - orosz értelmiségiekre hivatkozva - kiegészíti: „azt szokták mondani, hogy az abszolutizmus az orosz politika megkerülhetetlen működési formája. Választani csak aközött lehet, hogy ez az abszolutizmus despotikus vagy felvilágosult legyen-e.” A történelem azt mutatja, hogy „ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette.” Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetbe került írások zöme a gorbacsovi (1985 – 1991), illetve jelcini periódusban (1991- 1999) készült.
A másik kiemelt gondolatkör az orosz-magyar kapcsolatokhoz kötődik. Érdekes bepillantást nyerni e történelmi, kulturális, politikai kapcsolatok hullámzó természetébe. A rendszerváltozást követően az 1990-es években - sajnálatos módon - meglehetősen leépültek a magyar–orosz kapcsolatok. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet írásainak jelentős része e “mélypont” utáni periódust elemzi.
Megjegyzem, hogy mindkét témakör kapcsolódó beszélgetéseinek fontos közös jellemzője a történeti múltból való utalás a mindenkori jelenre (XX. század, XXI. század), a kontextus. Például a gorbacsovi/jelcini peridus elhelyezése az orosz történelemben, az orosz-magyar kapcsolatok elemzése a Szovjetunió előtti illetve utáni (1990-es évekbeli) viszonyrendszerben vagy a szovjet/orosz-magyar kapcsolatok jellemzőinek követése a rendszerváltozás utáni kormányok viszonyában: a közeledés és a távolodás motivációja.
A második fejezet lebilincselő módon ad betekintést a – Szvák professzor által főkurátorként irányított - 2004/2005 évi oroszországi magyar évad előkészületeibe. Dokumentálja a megvalósulást, a reménykeltő hatást. Az egyik, Varsányi Gyulának adott interjúban Szvák professzor megjegyezte: „tizenöt évnyi lemaradásunk halmozódott fel az orosz kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében, amiből ideje behozni valamit”, majd később „a magyar kultúrát olyan helyekre is elvittük, amelyeket elképzelni sem tudtunk, s gyakorlatilag az összes jelentős műfajt be tudtuk mutatni”. Ráadásul felnőtt egy új nemzedék, amelynek már ismerete sem volt arról, hogy mi történt az utóbbi időben Magyarországon.

Egyetemtörténet

A kötet egyetemtörténeti szempontból kiemelt jelentőséggel bír. A beszélgetések, az interjúk egyik, dominánsan a harmadik fejezetben felbukkanó eleme, a hazai történeti ruszisztika, mint multidiszciplináris tudományterület művelése és oktatása az ELTE-n. Szvák professzor saját elképzelései szerint – együtt gondolkodó társaival, Krausz Tamással, Szilágyi Ákossal, Sz. Bíró Zoltánnal és másokkal – tudományos társaságként 1990-ben megalakította a Magyar Ruszisztikai Egyesületet és annak tudományos műhelyeként a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amely – és ezt érdemes megjegyezni – “helyet kapott” az ELTE BTK-n.
Ezen előzmények után 1995 végén az ELTE BTK-n megalakult a tanszéki jogosultságú Ruszisztikai Központ, amely 2006-ban felvette a Történeti Ruszisztikai Tanszék nevet, majd 2008 októberében létre jött a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ is. E központ részeként, 2009. februárban megnyílhatott a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt Ruszisztikai Módszertani Kabinet és Könyvtár, amelyet az ELTE és az orosz állami Russzkij Mir Alapítvány közötti, 2008-ban aláírt szerződés tett lehetővé. Az alapítványt elnöki rendelettel 2007-ben hozták létre az orosz nyelv és kultúra megőrzésének és népszerűsítésének céljából.
A kötet nemcsak dokumentálja a szisztematikus munkával kiépített tudományos műhely fejlődésének egyes lépéseit, nemzetközileg elismert eredményeit 1990-től napjainkig, hanem bemutatja a központ részvételét az egyetemi oktatásban, a történelem szakos alap, mester és doktori képzésben.
A központhoz kötődik az egyetem- és felsőoktatás-történeti jelentőségű tény: 2010-től Magyarországon, az ELTE BTK-n megkezdődhetett a Ruszisztika MA(mester) képzés, amelyre Ruszisztika PhD képzés épül. Ahogyan Szvák professzor fogalmaz: „»Russian Studies«, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország- vagy egész pontosan »oroszság-ismeretnek« mondanánk, míg az orosz (szak) filológiai nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik”.
Összegezve, a beszélgetésekből még a laikus olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a központ autentikus szellemi-intézményi bázis, orientációs pont, amely lehetőséget ad – széles értelemben – az orosz kultúra hiteles megismerésére, a történelmi-társadalmi-politikai folyamatok tényeken alapuló értelmezésére, segíti a „másik” kultúrájának megértését. Szvák professzor szavaival a magyar ruszisztika elismertségének, növekvő népszerűségének titka az, hogy „nem változó politikai rendszerekhez, hanem a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik”.
A kötet természetesen a címben megjelölt témákról (Oroszországról, (Kelet-)Európáról, ruszisztikáról) szól. De az olvasó megismerheti az interjúalany ruszisztikában, történészként elért tudományos eredményeit, a felsőoktatás modernizálása vagy az orosz kultúra szakszerű megismertetése irányuló törekvéseit is. Markáns véleményt kapunk a tudomány/kultúra és a politika/hatalom viszonyáról, amelynek kiindulópontja a szakszerűség és az elfogulatlanság követelménye. Bepillantást kap az olvasó Szvák professzor sokféle szakmai és közéleti tevékenységébe, amelyet a közjó, a dolgok előremozdítása, a hiteles és megalapozott döntések kialakítása érdekében vállalt, végzett és végez.
A könyvet legalább kétszer ajánlott átolvasni. Először folyamatosan, talán a részletekre kevésbé fókuszálva. E módszerrel az olvasó a történelmi időben és a „mi időnkben” átfogó “képet”, áttekintést kap, megismeri a szerzőt és meggyőződhet arról, hogy jól választott. A második olvasás során az olvasónak kedve támadhat mélyebben utána olvasni, tájékozódni például az orosz történelem kiemelkedő személyiségeiről, az egyetemi „Russian Studies” szak részletes tartalmáról vagy a jelen kortárs orosz művészetről.
Örülök, hogy elkészült e könyv. Köszönöm, hogy elolvashattam és megismerhettem a szerzőt, akivel először személyesen rektorként találkoztam. Személyében nemcsak egy nemzetközileg elismert ruszista, sikeres kutató és elkötelezett egyetemi oktató, de egy olyan ember is bemutatkozik e kötet lapjain, aki a tényekre kíváncsi, az okokra, aki tudja, hogy dolga és felelőssége van és tudja, hogy „nem lelkendezhetek főállásban”.
(A szöveg a 2018. november 7-én, az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtárában, a kötet bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változata.)
2018.11.18 16:29