Kész őrület!

Publikálás dátuma
2016.10.01 09:21
Popriscsin a szó szoros és átvitt értelmében is meztelenre vetkőzik (Keresztes Tamás) FOTÓ: TAKÁCS ATTILA
Fotó: /

Keresztes Tamás Popriscsinje, az Egy őrült naplójában, a Jurányi Inkubátorházban, az Orlai Produkció hathatós közreműködésével, nem kapásból tébolyodott. Még csak az sem állítható, hogy fokozatosan csavarodik be, miközben a tendencia egyértelműen arrafelé tart. Kiszámíthatatlan, hogy éppen milyen pillanatai vannak, kedély- és létállapota meglehetősen hullámzó, igencsak épeszű megnyilvánulások után, villanásnyi idő múlva következhetnek meglehetősen zakkantnak tűnők, de ilyenkor is sok mindenben felfedezhetünk rendszert. Néha rémisztő, egészen agresszívnak látszik, máskor sebezhetően elesett, gyámolításra szorulna. Olyan kisember, aki olykor bohócosan csetlik-botlik, máskor akár spanyol királynak képzeli magát. Hatalmaskodva nagyzol, beképzelten pózol, de közben szintén ott a félelem, sőt a rettegés, akár a mindennapi léttől, mert bár szeretné, nem tudja felejteni, hogy a „tápláléklánc” alján helyezkedik el, de naná, hogy legfölülre vágyik. Lengedező, túl bő nadrágja is bohócos, kopottas, valaha tán elegáns, de mostanra elnyűtt és pedánssága ellenére kétes tisztaságú ruhája, vásott cipője inkább nincstelen csóróra utal, aki, ha éppen büszkén kihúzza magát ebben a gúnyában, akár uralkodónak hiszi magát, de ez tragikomikusan hat.

Keresztes tervezte a jelmezét, ahogy a díszletet is, ami a címzetes fogalmazó, a megalázott hivatalnok lelkének a kivetülése. Szűk szoba, börtönszerűen kis mozgástérrel, melyben realitás és irrealitás keveredik, csakúgy, mint a jórészt ellentétekre épülő produkcióban. Csáléra állnak, ferdék a falak, még a padló sem vízszintes, hanem lejt, az íróasztal furán a falhoz tapad, mintha mágnes vonzaná, de el is hozható onnan, az ablak valószínűleg ki sem nyitható, napfény pedig tán soha nem szűrődött be rajta.

Ez a szoba csaknem olyan, mint egy kripta, bár van némi mesebeli kunyhó jellege is, esetleg még csipetnyi meghittség is fölfedezhető, tán jobb mint a külvilág, amivel Gogol hőse, vagy inkább antihőse, ebben a bezártságban képzeletében egyfolytában viaskodik. Az elbeszélésből lett monodrámában monologizál. És ez azért nem tautológia, mert Popriscsin legendás alakítója, Darvas Iván, aki a Pesti Színházban megszámlálhatatlanszor, igencsak hosszú ideig játszotta a szerepet, ami szinte védjegyévé lett, egymagában is megjelenített különböző alakokat, akikkel a kishivatalnok képzeletében viaskodott. Ehhez megjátszotta a más-más figurát, különböző hanglejtést is felvett hozzájuk, más gesztusrendszert is használt, a mimikájával is érzékeltette, hogy például postamesterről, osztályvezetőről, szép lányról, vagy éppen kutyáról van szó. Így Popriscsin lényegében tényleg párbeszédeket tudott folytatni azokkal, akikkel gondolatban szót váltott, a színész által bravúrosan előidézett, káprázatos tudathasadásnak köszönhetően.

Amikor pedig a fájdalmasan korán meghalt, kiváló színész, Bertók Lajos játszotta a szerepet, a Budapesti Kamaraszínházban, a rendező, Sopsits Árpád, egy kézi kamerát adott neki. Ezzel rendszeresen kivetítette magát igencsak nagyban, így azonkívül, hogy jelentősen megnőtt minden rezdülése, és beleláttunk szinte a pólusaiba is, az általa megteremtett figura heves párbeszédet tudott folytatni önmagával.

Keresztes más utat választott a rendezővel, Bodó Viktorral, akivel már a Ledarálnakeltűntem című, külföldön is jókora sikereket aratott produkcióban, kiugró eredményességgel dolgoztak együtt a Kamrában, Kafka A per című nyomasztó kisregényének sajátosan egyedi vízióját megteremtve. Kafka világa nem áll oly nagyon messze Gogolétól. Bizonyos tekintetben mondható, hogy szintén az ő köpenyegéből bújt elő. Bodó pedig abszolút szereti ezt a köpenyeget, ami lidérces látomásokkal, kényszerképzetekkel, labilis idegrendszerekkel, kiszámíthatatlan, fura személyiségekkel, rettegésekkel és agresszióval van teli. Imádja megmutatni, hogy kicsúszott a lábunk alól a talaj, és eléggé képtelenek vagyunk újra padlót fogni. Szemléletessé teszi, hogy totálisan összezavarodtunk, ami labilis személyiségünkből is fakad, de a világ is annyira képlékennyé vált körülöttünk, hogy ez nem is csoda. A talajtvesztett emberek pedig aztán még képlékenyebbé teszik a mind zűrzavarosabbá lévő világot, ami ettől egyre káosszal telibbé válik, így kész őrületté lesz.

Nem véletlen, hogy Keresztes némiképp egy becketti véglényre hajazóan is játssza Popriscsint. Neki már nincs kivel párbeszédet folytatnia. Ő végletesen magára maradva monologizál. Vészjeleket ad le a világról és saját magáról, szoba-börtönébe bújva, kiközösítetten és szántszándékkal is, mint egy atombunkerbe elrejtőzve. A színész egy loopen segítségével maga szolgáltatja, részben komponálja előadás közben a zenét. Popriscsin mintha kényszeres játékszere lenne a szerkentyű, oda-odacsörtet hozzá, miközben, mint vadállat a ketrecében, feszülten fel-alá járkál, és babrál rajta. A zenemasinából pedig előtörnek a kellően disszonáns akkordok, riasztó zörejek, sercegések, nyikorgások, torzonborz hangok, melyek érzékletesen összesimulnak az előadás hangulatával.

A kishivatalnok eljut a totális őrületig. Már foszladozóban lévő ruháit is ledobja magáról, ott áll előttünk valószínűtlenül tiritarka alsónadrágban, fején villákból eszkábált röhejes korona, és magából kikelve üvölt. Csaknem a szó szoros értelmében is teljesen lemeztelenedik. Erős, súlyos jelenet. Számomra kicsit gyengíti a színész izmos, kidolgozott, ruganyos testének a látványa, amire kétségtelenül szüksége van az óriási fizikai felkészültséget igénylő szerep eljátszásához. De az idegbeteg, depressziós, alultáplált, minden bizonnyal kákabélű Popriscsinnek vézna, csontsovány, aránytalan, elgyengült teste kellene, hogy legyen. És a jó jelmezben ez így is tűnik. Alsónadrágban viszont nyilvánvalóvá válik a kicsattanó egészség.

Keresztes még a legvégén is hidegből melegbe ránt minket. Miután sikerül kitörnie Popriscsinnek szoba-börtönéből, villanásnyira szabadnak tűnik a maga módján. Majd a szemünk láttára, a nyílt színen, hirtelen átváltozik a szoba ridegen steril zárt osztállyá. Itt már nincs föl-alá járkálás sem, megkötözötten senyved, tán már a képzelgésekhez sem marad ereje. Az alkotóknak viszont bőven volt fantáziájuk a megjelenítéséhez. A produkcióból árad a tehetség.

Szerző
2016.10.01 09:21

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00