A magyar társadalom sajátossága, hogy egyik része fanatikus egyetértéssel képes ünnepelni a regnáló hatalom visszaéléseit (ezek a Fidesz-rajongók), míg egy másik része (a jobbikosok) ugyanezzel a mindenre elszánt indulattal dicsőítik a fennálló rendszer radikális megváltoztatását ígérő, az előbbitől eltérő tematikájú, de ugyancsak demokrácia-idegen politikájukat. Mindkét, egymással olykor konfliktusba kerülő magatartásnak, azonos az eszmei háttere: nem a demokráciát tartja fontosnak, hanem az erőt.
Az őket követő tömegek mindenen túlteszik magukat, még azon is, ami elemi érdekeiket sérti, mert úgy gondolják, az ő táborukba tartozó "hatalomviselők" csak azért cselekednek minden alkalomból erőből, hogy legyőzzék az ellenkező oldalon állók ellenállását. S ettől azt remélik - ha egyetértenek a módszerekkel - nekik is részük lehet a győzelemből. Márpedig semmit sem akarnak jobban, minthogy az övéik sikereiben minél nagyobb részük legyen.
Hiszen a hatalmat nemcsak megszerezni kell tudni, hanem élni is kell vele. Mostanság akár visszaélni is szabad.
A túloldal politikusai, és a kormányzati erők cselekedeteinek eszmei-elvi értelmet kutató politológusok nemigen értik, hogy miért nincs megfelelő társadalmi reakció a hatalom egyre gyakoribb és egyre nyilvánvalóbb visszaéléseire. Pedig a képlet egyszerű, habár kétségbeejtő: a hatalommal való visszaélés erény lett, a tekintélyt parancsoló erő megnyilvánulása. Az ellenséget megsemmisítő képesség bizonyítéka tehát maga a győzelem, amelyből, mint említettem, a hangadókat követő közvélemény is ki akarja venni a maga részét. Nehezedő sorsa elől a győzelem dicsfényébe kívánkozik. Ezért aztán napjaink hazai közéletében egyre jobban megfigyelhető az a szimpátia, amely az agresszivitást csak kevéssé elrejtő gondolkodásmód iránti tapasztalható, sőt, a növekvő rokonszenv félreérthetetlenül jelzi, hogy már a látszatra sem ügyelve elkezdődött a végelgyengülésben szenvedő demokráciánk valami másra történő átváltásának folyamata. Hogy ezt nevezzük illiberális demokráciának, vagy majd valami más lesz? Nem tudni.
A felelősség nélküli szabadság - vagy inkább a szabadosság - merész bajnokainak módszere a "pedagógiának" azt a speciális útját követi, amely a játszva tanításhoz-tanuláshoz hasonlítható: kis lépésekben, könnyedén jutottunk előre, és egyre feljebb (lejjebb?) az elsajátítandó ismeretanyag grádicsain. Miközben az önérzetet kivásárló nyájszellem végképp képes elnyomni a lelkiismereti kétségektől gyötrődőknek a jelszavak hangzavarában alig hallható tiltakozását.
A tévedés persze ott van, hogy a kritikátlan rajongás táborának lakói önkényesen a győztesek igen szűk köréhez sorolják magukat: oda, ahová valójában aligha tartoznak. Még akkor sem, ha azt remélik, hogy lojalitásukkal közelebb kerülhetnek a hatalom centrumához. Nem veszik észre, hogy egy önző, csak a saját partikuláris érdekei szerint tevékenykedő csoport uralma alatt élnek. Hiszen lépten-nyomon azt tapasztalhatjuk, hogy a hatalmon lévő politikusaink merőben magáncélokra használják kiváltságos jogaikat. Maguk és családtagjaik, földijeik és szeretőik, barátaik és strómanjaik, és ki tudja még miféle közelebbi, vagy távolabbi ismerőseik javát szolgálva tevékenykednek.
S ezt akkor is látjuk, ha sok mindent sikerül elrejteni előlünk. Itt érdemes az angol kabinetminiszter, James Hacker „Igenis, miniszter úr” címmel megjelentetett naplójából a bennfentes kormánytisztviselők egymás közti beszélgetéséről szóló részletet idézni:
„Bernard megkérdezte, mi a bajunk a nyílt kormányzással. Nem hittem a fülemnek. Arnold azt hitte, viccel… Arnold rendkívül világosan fejtette ki, hogy a nyílt kormányzás fogalmi ellentmondás. Vagy nyitottak vagyunk - vagy kormányzunk. Bernard szerint egy demokratikus ország állampolgárainak joguk van tudni a dolgokról. Elmagyaráztuk neki, hogy valójában ahhoz van joguk, hogy ne tudjanak róluk. A tudás nem más, mint cinkosság és bűnrészesség. A tudatlanság bizonyos fokú méltóságot ad… Arnold igen helyesen hozzáfűzte, hogyha az emberek nem tudják, mit csinálsz, akkor azt sem tudják, hogy mit csinálsz rosszul.”
Az idézet két kitételére hívnám fel figyelmet: az egyik, hogy eszerint nem a tudás, hanem a tudatlanság biztosítja az emberi méltóságot, a másik, amely arról árulkodik, hogy ha a politikus valamit rosszul csinál, akkor azt nem kijavítani kell, hanem el kell hallgatni. Mindkét szempont diametrálisan eltér a demokráciát megalapozó értékrendtől.
Ezért nem is kell csodálkoznunk azon, hogy egyre kevesebbet látunk társadalmunk tényleges működési szisztémájából. Honfitársaink közül pedig jó néhányan odáig jutottak, hogy már nem is nagyon hiányolják a tisztánlátást. Úgy vannak vele, ahogy H. G. Wells „A vakok országa” című művében olvassuk: a szem az agyat ingerlő szerv, amit a nyugalom érdekében el kell távolítani.
Alig van valami, amit az emberrel ne lehetne megtenni. Alig valami, amire ne lehetne felhasználni. „Egész nemzeteket vagy azon belül egész társadalmi csoportokat – írja Erich Fromm - le lehet igázni és hosszú időn keresztül ki lehet zsákmányolni. De reagálnak. Apátiával vagy az értelem, a kezdeményezőképesség és a képességek olyan csorbulásával, ami fokozatosan képtelenné teszi őket azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyek uraikat szolgálják.”