Undok kiskamasznak tűnik Ben, a Gengszter nagyi előadásában, a Budapest Bábszínházban. Szinte szóba se áll a nagymamájával, mondhatni összeszorított szájjal, konokul hallgat. Igaz, hogy Ben bábu, és egyáltalán nem tudja a száját mozgatni, de mégis így látszik. Hoffer Károly ugyanis képes olyan figurákat tervezni, amelyek, vagy tán inkább akik, számtalan érzés kifejezésére alkalmasak. Persze ehhez jó bábszínész is szükséges, és Szolár Tibor abszolút az. Tudja olyan érzékenyen mozgatni a bábot, hogy úgy tűnjön, roppant feszülten összeszorítja a száját, vagy éppen teli pofával nevet. Végletes szomorúság és totális öröm kifejezésére egyaránt képes. Látszik a figurája mögött, így az ő arcán is tükröződik, mit gondol éppen az eseményekről, nem mindig feltétlen ugyanazt, amit a bábja, miközben azért maximálisan azonosul vele. A kölyök tipródik, amikor a szülők péntek esténként, egyáltalán nem törődve a meglehetősen éles tiltakozásával, elviszik a nagymamához aludni, mert ők táncolni mennek. Gyerek és nagyi pedig képtelenek mit kezdeni egymással. Nem találnak hangot, közös témát, nem értenek szót. A gyerkőc unatkozik, még azt sem szereti, amit enni kap, túl öregnek és csúnyának érzi a 78 éves asszonyt, utálja, hog yhozzá kényszerítik rendszeresen.
Hoffer a Semmi előadásának megrendezésével, és ugyancsak bábjainak megtervezésével, megrendítően beszélt kiskamaszok mély lelki válságairól, kínzó lelki fájdalmaikról, és a bennük lévő agresszióról, ami pusztítóvá is válhat. Az időnk rövid történetében pedig ugyanilyen szenzibilisen foglalkozott az öregek elesettségével, mélabújával, azzal, hogy a test sok mindenre nem képes már, amire az idős emberek még vágynak. Ezek a produkciók torokszorítóak és fergeteges humorúak egyszerre.
Hoffer, miután külön már foglalkozott a gyerkőckorból éppen hogy csak kinövőkkel, és azokkal, akiknek már esetleg nincs sok hátra, most összeboronálja a két korosztályt. Vizsgálja, mire mennek együtt, hiszen a középgenerációnak gyakran nincs ideje, türelme foglalkozni velük. Ebben az esetben Ben szülei erősen karikaturisztikusak, táncimádatuk mániává válik. Ellinger Edina és Ács Norbert táncra is perdülnek Szőllősi András koreográfus intenciói szerint, de ez a tánc is elrajzolt, önimádó önfitogtatássá válik, szerepzavarról árulkodik, azt mutatja, hogy minden nyűgüktől, amibe olykor a gyerek is beletartozik, így próbálnak szabadulni, így igyekeznek levezetni a bennük felgyűlt temérdek feszültséget. Ők nem bábok, mint ahogy általában a nagyi sem az, amikor rendesnek és unalmasnak tűnve otthon gubbaszt. De aztán egyszerre csak Ben egy kekszes dobozban jó néhány ékszert talál. És aztán nagyi David Walliams története szerint, amit Gimesi Dóra alkalmazott színpadra, mesélni kezdi, hogy valaha milyen furfangos betörő volt is ő. És ez már érdekes a gyereknek. Felcsillan a báb szeme, és mozgatójának szeme egyaránt. Pillanatokon belül kialakul az unoka és a nagyi között az áramkör. Ez már izgalmas a srácnak, nem a mindennapok unalmas tipródása. A kisebb szerepeket Pethő Gergő, Teszárek Csaba, Wagner-Puskás Péter adják, markáns és kissé elnagyolt szerepeket megformálva, miközben ők játsszák, nagy energiákkal, Pirisi László intenzív, a szituációk hangulatát jól kifejező zenéjét.
A nagyit a kiváló bábszínésznő, Blasek Gyöngyi alakítja. Méltó jutalomjátékának is tekinthető a produkció. Remek elmagányosodott, papucsában csoszogó, gyámoltalanná vált öreg hölgyként, és azt is megmutatja, amikor kivirul, ismét energiával töltődik fel elkopott teste, hiszen unokája kieszeli, hogy még egy utolsó nagy fogást csináljanak, csenjék el együtt a londoni koronaékszereket. És innentől kezdve már persze minden totális abszurdba hajlik, képtelenségek sora következik, bénázó ügybuzgalommal vegyítve, eljutva egészen a koronáig, amivel a fején éjnek évadján éppen a Juhász Ibolya által megformált Erzsébet királynő kóborol, és persze összetalálkozik az ifjú és az öreg pernahajderrel. Hogy mindez a képzelet, vagy a valóság, azt kissé talányosan kezeli a produkció. Ami tény, hogy nagyi hamarosan meghal, már titkolt halálos betegségével akciózott az unokájával. És ezzel helyre lökte a lelki egyensúlyát, meg maga után is szép emlékeket hagyott, és tán egy kicsit a szétesett családot is gatyába rázta.
Hoffer ért ahhoz, hogy olyan színházat csináljon, ami szinte minden korosztálynak élvezetesen beszél fontos dolgokról, lírait és kalandosat, könnyedet és fajsúlyost, humorosat és letaglózót érzékeny profizmussal vegyítve.
