Németh Szilárd és Voltaire

Tulajdonképpen vitatkoznom kell Tamás Ervin kollégámmal, barátommal. Kemény szavakkal bírálja Németh Szilárdot, a Fidesz ebben a ciklusban felfedezett verőemberét, pedig ha valaki dicséretet érdemel, az éppen ő. Hiszen ő az egyetlen, aki őszinte ebben a történetben; nem keresi a szavakat – feltehetően nem is találná meg -, hanem leplezetlenül bevallja: itt volt az ideje a Népszabadság bezárásának. Ahogy Tamás Ervin is említi: a Szabad Népről beszél, mint a Népszabadság elődjéről, történelmileg is körbepisilve a lap helyét. (Amúgy: ajánlanám néki, nézzen körbe saját pártjánál az elődöket, és előtörténeteket illetően; a legjobb, ha mindjárt az elnöknél kezdi…)

Mindenki más hazudik. Hazudik Tuzson Bence, és mindazok, akik megszólalnak a gyalázattal kapcsolatban, de hazudnak azok a kormányzati szereplők is, akik hallgatnak, cinkos résztvevőiként a statáriális eljárásnak. Akik beszélnek, képesek gazdasági érdekekről, veszteségekről szónokolni, valamit új koncepcióról mesélni. Vajon milyen gazdasági érdek és miféle jövőbeni koncepció indokolja az orwelli magatartást. Milyen veszteség és majdani újság ad magyarázatot a lap korábbi írásainak eltüntetésére, a múlt eltörlésére? Tényleg el kellene hinnünk, hogy komoly tárgyalásokat kezdenek az újság vezetésével egy esetleges nullszaldós koncepcióról? És tessék mondani: ha elkészülne egy ilyen elképzelés, visszaemelnék a múltat, a Rogán Antalt és Matolcsy Györgyöt leleplező cikkeket. Ezek azonnal újra olvashatóvá válnának?

Szemérmetlenül hazudnak a szemünkbe, még nyilvánvalóbban, mint eddig tették. És még erőteljesebben félemlítenek meg mindenkit, amikor tényleg azonnali intézkedésként zárják ki a munkatársakat munkahelyükről; nem is oly szelíden figyelmeztetik őket arra, hogy kussolniuk kell.

De ha már Németh Szilárd a Szabad Népről beszél, mint történelmi előképről, akkor a Népszabadság eltüntetése a színről, vajon nem épp ezeket a baljós időket idézi? Igaz itt – egyelőre – nincsenek bírósági eljárások, koncepciós perek, de a fenyegetés, az egzisztenciális ellehetetlenítés, mint a modern kor eszköze, ott van a levegőben. És a mai hatalom épp ezt akarja tudatni mindazokkal, akiknek volna bátorsága, merészsége szembeszállni vele. Ma azt mondják, azt üzenik nekünk Orbánék: az ő illiberális demokráciájukban így néz ki a sajtó szabadsága. Hol vagyunk már a virágozzék száz virág koncepciójától? Hol vagyunk már a rendszerváltás, a demokratikus hitünk egyik legfontosabb voltaire-i gondolatától, amely szerint „nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok, hogy elmondhasd.”

Voltaire ma rövid életű lenne.