A Népszabadság sok embernek az élete része volt. És itt nem az újságírókról van szó, hanem a "mezei" olvasókról. Csak miheztartás végett, őket nevezi a Magyar Hírlap immár keresztes (lovag-?, horog-?) publicistája rohadt, tetves komcsiknak, "akiknek majd szét kell cseszni a fejét". Persze, voltak köztük meggyőződéses baloldali emberek is, hiszen tény, az volt "a" párt - az egyetlen, az állampárt - központi lapja. És olvasta rengeteg tisztességes ember, aki értékelte, hogy ebből az újságból lehetett tájékozódni, sok kitűnő újságíró dolgozott a szerkesztőségben. És igen, gyakran a sorok között is lehetett olvasni, még azokban az "átkos időkben" is.
Nem tudok ezúttal személyes emlékek nélkül írni a Népszabadságról. Már csak azért sem, mert gyerekkoromban vele kezdődött a nap. Igen, járt nekünk az újság, akkor még fel is hozták az emeletre, tehát ébredés után az első dolgom volt, hogy átlapozzam. Nem állítom, hogy mindent megértettem belőle, de a reggeli szertartás elmaradhatatlan része volt. Jól emlékszem például arra az 1958-as nyári számra, amelyben hosszú közleményt hoztak arról, hogy végrehajtották az ítéletet Nagy Imrén és társain. Bár az akkori írás tartalmát és súlyát csak évekkel később foghattam fel, az újság szokatlan formája jelzés volt, hogy valami jelentős és meghatározó esemény történt. Ahogy néhány évvel később izgatottan vettem kézbe a különkiadásokat az első - majd a második - ember űrutazásáról, s olvastam a tudósításokat a Kennedy-gyilkosságról és utóéletéről.
Nyilván a gyerekkori érdeklődés is meghatározta, hogy utóbb magam is közel kerültem az újságíráshoz. S bár előbb évtizedekig a hangos és képes média volt ennek terepe, s csak utána kezdtem dolgozni a nyomtatott sajtóban, a lapok olvasása végig kísérte életemet. Első munkahelyemen, a rádióban szinte elsők között azt is megtanították - bár erre nagy szükség nem volt -, hogy az újságokkal, tehát olvasással és tájékozódással kezdjem a napot. Bizonyára ez is magyarázza, hogy még ma is kézbe akarom venni az olvasnivalókat, tehát az internetet - ahol egy-két kattintással szinte mindent megtalálni - még mindig csak kiegészítő információ-forrásnak tekintem. Meggyőződésem, hogy az ötven felettiek közül sokan vannak ezzel így.
Az utóbbi két napon pedig jelentős hiányérzetem van. Hatvan éven át megszoktam, hogy elsőnek - aztán népszavásként másodiknak - megnézem, mit ír a Népszabadság. Hétfő óta ezt nem tehetem meg. Nem hagyták hát, hogy a lap "megünnepelhesse" indulásának 60. évfordulóját. Hiszen első száma 1956. november 2-án jelent meg (s bár most a 74. évfolyamában jár, mert elődje, a Szabad Nép éveit is beszámítja, azért arra sosem hasonlított, még ha a rezsibiztos mást is mond). Ne legyenek kétségeink, a vezető politikai - napjainkban ellenzéki - napilap elhallgattatása politikai döntés volt. Nem lehetett más, ezt holmi hivatalnokok, vagy tulajdonosok - legyenek bármily befolyásosak - egyedül nem határozhatták el. Orbán Viktort pedig amennyire nem zavarta Rogán Antal helikopterezése - amiről a Népszabadság eddigi utolsó számának címlapján írt -, pontosan annyira zavarta az újság. Hát - legalábbis - áldását adta a bezárására. Egy gonddal kevesebb.
És ez nagyon fontos az immár szinte elkezdődött, jövőre viszont valóban betervezett választási kampány miatt. A "legenda" szerint - és minden ilyennek mindig lehet és van is valóságalapja - a miniszterelnök már hetekkel ezelőtt kiadta az ukázt, hogy 2017-re tiszta helyzetet akar sajtó- és médiafronton. Hogy meg lehessen alapozni pártja újabb - lehetőleg nagyarányú - győzelmét a következő évben. Nem szabad tehát semmit a véletlenre bízni.
A Népszabadságot beírták a járulékos veszteség rubrikába. A megélhetési senkik, a papagájok hada pedig nekiállt magyarázni a magyarázhatatlant. Gazdasági okok, piaci döntés, versenyhelyzet, mind szerepel a szótárukban. Még Németh Szilárd volt a legőszintébb, amikor kimondta, hogy örül a történteknek, ideje volt már az újság elhallgattatásának. Bayer Zsolt pedig - akit bevezetőben már idéztem - eddigi munkássághoz méltó írásában lényegében azt erősíti meg, hogy itt politikai elhatározás szemtanúi lehetünk. Igazság-tartalmáról árulkodik, hogy belekeveri "a Népszavát is pénzelő S. Lajost", noha Simicska (mert róla van szó) cégei évek óta nem hirdetnek lapunkban (és más kapcsolatunk soha nem is volt a vállalkozóval). De egyetlen jellemző mondatot érdemes idézni: "ki az a hülye, aki nem örül egy kicsit annak, hogy a mégiscsak negyven éven át emblematikusan undorító, és fennállása alatt sokkal-sokkal több mint hatvan ember egzisztenciáját tönkretevő, a Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb „műhelye” tűnik el talán örökre".
Igazából szót sem érdemelne a gyűlöletnek ez az áradása, ha nem a jelenlegi hatalom tipikus megnyilvánulása lenne. Ugyanaz a módszer, mint amit a migránsok ügyében alkalmaztak. Nem kár értük - sem a menekülőkért, akik nyilván terroristák, sem az újságért, amely az olvasatukban fekély -, el lehet hát intézni őket. Ha a Népszabadsággal ezt meg merték csinálni, akkor már nem látnak maguk előtt semmilyen akadályt: sem erkölcsit, sem anyagit. Lehet félni, riadozni, rettegni.
A tombolás folytatódik, az áldozatok nem számítanak.
