A kormánypropaganda szerint a népszavazáson több, mint 3 millió ember támogatta Magyarországnak azt a törekvését, hogy az Európai Unió vezetői előtt a „magyar szempontot” védjék, a nemzetállami önállóságot hangsúlyozó, a „nemzetek Európájának” nevezett koncepciót támogassák. Túl azon, hogy egy megbukott önigazolási kísérletet győzelemnek beállítani nem sportszerű, az EU-ellenes támadás indokoltságát az is gyengíti, hogy pillanatnyilag nincs az EU napirendjén föderációs javaslat. Úgyhogy a semmi ellen hadakozik Magyarország. Nem föderációs veszély fenyeget, hanem éppen az ellenkezője: és ezt mi gerjesztjük a leghevesebben.
A logika persze azt sugallná, hogy legalább gazdasági és környezetvédelmi területen egységes európai irányítás jöjjön létre. Ez a folyamat az euro bevezetésével részlegesen el is indult a megvalósulás irányába, de sajnos elakadt és ez a baj, nem pedig az, hogy túlhatalomra jutott. Teljesen abszurd, hogy a németeknek kelljen a görög deficitet kifizetni a közös pénz védelme érdekében anélkül, hogy az irracionális görög gazdálkodást befolyásolhatnák.
Ez a történet nem tegnap kezdődött, tanulsága mindenki számára világos kellene, hogy legyen. Az alapprobléma az, hogy a nemzetállamok nem a gazdasági logika szerint szerveződtek, hanem az ugyanazt a nyelvet beszélő embereket tömörítették egyetlen közösségbe. Ahol a lengyelül beszélők éltek, az lett Lengyelország, ahol pedig a magyarul beszélők, az Magyarország. Mindkét ország akkora, amekkorát a lengyelek, illetve a magyarok meg tudtak maguknak szerezni. A hatékony államalakulatnak azonban körülbelül akkorának kell lennie, mint amekkora a belső piac, és ez a terület szinte sehol nem esik egybe a nemzetállaméval. Legjobb példa erre a Kárpát-medence: földrajzi adottságai alapján egyetlen államnak kellene itt működnie, az egységes belső piac biztosítaná a gazdasági virágzást, ehelyett hat különböző nyelvű ország osztozik ezen a földön. Vegyük példának a román határ melletti Esztár nevű települést: egy kifejezetten gondozott, szép falu, amelyet felvevőpiacától, Nagyváradtól egy értelmetlen határ választ el. Vagy nézzük Beregszászt: hat kilométerre fekszik a magyar-ukrán határtól, elvágva az agglomerációjától.
Sem a környékbeli falvaknak, sem a városoknak nem jó ez a helyzet. Mintha egy gyönyörű, egységes mezőt értelmetlen drótkerítésekkel szabdalnánk darabokra. Ez a gazdasági racionalitás már az ókorban, amikor beindult a fejlett árutermelés, szétrobbantotta a törzsi-nemzeti határokat és létrehozta a különböző birodalmakat, amelyeket persze mindenki utált, mert a népek többsége elnyomatásként élte meg. Az EU viszont önkéntes társulás, ilyen nagy méretben az első a történelem során.
A gazdasági racionalitáson túl azonban a 20. században a környezetszennyezés, környezetvédelem, illetve a felgyorsuló klímaváltozás kérdésköre is veszélyessé teszi a nemzetállami elzárkózást, mert ezeket a problémákat nemzetállami hatáskörben alig lehet megoldani. Ismét Kárpát-medencei példa: minden évben hatalmas árvizek árasztják el Borsod és Szabolcs megyét, rengeteg pénzt költünk gátakra, hiába, azok folyton átszakadnak, a környező mezőkön buzgárok fakadnak fel. Óriási a kár. Nyilvánvaló: a szlovák és román hegyekben kellene víztározókat építeni, amelyek megszüntetnék az árvízveszélyt, nyáron biztosítanák az öntözővizet és még áramot is termelnének.
Ipartelepítés. Nem lehet egész régiók lakosságát sorsára hagyni a piac spontán hullámzása szerint. Ha nem akarjuk, hogy az emberek tömegesen meneküljenek el a szülőföldjükről és aztán nyomortelepeket létrehozva éljenek másutt, olyan bádogvárosokban, amelyekben a drog, a prostitúció, az erőszak, a bűnözés természetes módon otthonra lel, összeurópai koncepció szerint kell a munkahelyképzést támogatni és irányítani.
A föderáció tehát a lakosság érdeke, mert ez garantálja a gazdasági prosperitást, a fellendülést, az életminőséget az emberi jogokat. Kinek érdeke a nemzetállami elzárkózás? Annak az elitnek, amelyik magasabb életszínvonalát helyi előjogokkal, földmutyikkal, lezsírozott közbeszerzési eljárásokkal és ezer más nem piaci eljárással, csak a kivételezettség esetén működő trükkel, stiklivel teremti meg; és amelyik ezt a helyzetét elveszíti egy ellenőrzött és átlátható föderációban.
Az elzárkózó elitek természetesen veszélyt is vállalnak: az életszínvonal stagnálása vagy romlása miatt politikai feszültség keletkezik, amelyik elsöpörheti őket. Ezért mesterségesen kitalált ellenségképpel hiszterizálják a lakosságot. Azok előtt, akiknek ez kevés, akik mégis szeretnének egy kicsit jobban élni: nyitva áll a külföldi munkavállalás lehetősége. A kivándorlással jól jár a hatalmát féltő elit, mert elmennek az elégedetlenek, de veszteség nekünk, az itthonmaradottaknak.
A mi alapérdekünk az, hogy az Európai Unió vonja szorosabbra az együttműködés szálait, fékezze meg a helyi elitek kapzsiságát, maradéktalanul érvényesítse minden államban a sajtószabadságot és az emberi jogokat, és közös erővel gyűrje le a csak közös erővel legyűrhető problémákat.
A magyar külpolitikát viszont most, mint az Európai Uniót bomlasztó, a nemzetállami függetlenség vágyát jobboldali populizmussal fellobbantó irányzatot ismerik a kontinensünkön. Ez logikus és kamatozó vállalkozás, ha csak a pillanatnyi politikai elit érdekeit nézzük. Katasztrofálisnak látszik viszont, ha a magyar nemzet egészének érdekét vesszük figyelembe.
