Koncz Zsuzsa a Bóta Caféban

Publikálás dátuma
2016.10.12. 07:47

A Kossuth-díjas énekesnő, Koncz Zsuzsa a Bóta Café vendége október 12-én, szerda este 9 órától a FIX Tévében. 

Dalai mindig igényesek, szövegük tartalmas, társadalmi kiállásai fontosak, gerincesek. Bóta Gábor élő, online is nézhető műsorában hívhatják őt a 445-1349-es számon, és a tv.fixhd skype címen ugyancsak hozzászólhatnak az adáshoz. 

Szerző

Szikszai Károly, az árnyak mestere

Bár egyre több galéria, esemény – és mindenekelőtt – alkotó van a környezetünkben, mintha mégis egyre kevesebb volna a valóban eredeti hang és izgalom. A legtöbb művész kénytelen-kelletlen alkalmazkodik a divatos stílusokhoz, trendekhez, piaci elvárásokhoz, aztán mire beérne, már igazából nem sok saját marad abban, amit felmutathatna.

Szikszai Károly soha sem igyekezett bármilyen külső elvárásnak megfelelni. Sötét, különleges tónusú, megannyi árnnyal borított, alkonyi vagy túlvilági fényekben tükröződő tájai láttán a nézőnek Radnóti Miklós eclogái, vagy Pilinszky János haiku-szerű versei jutnak az eszébe, az a mély, sűrű egzisztenciális dráma, amelyben élet és halál a legtöményebb módon feszül egymásnak az utolsó pillanatban.

Szikszai stílusa, érzékenysége, gondolatisága különös és egyedülálló, amely komor szépségében villan fel igazán, s így kevés társra talál a mai alkotók között. A világhírű osztrák Arnulf Rainer-re jellemző az a konzekvens önboncolgatás, önfelszámolás, önirónia és örök játékosság, amely Szikszaira is, aki az osztrák mesternek előbb csak tisztelője, majd barátja lett. De említhetnénk az alkotásai címeiben, sokszor Szikszai által megidézett, Chaim Soutine-t is mestereként és elődjeként, akinek mészárszéki jelenetei és furcsa, magukra hagyott, lepattant, mégis nagyon élő alakjai és tájai is visszahangoznak Szikszai képeinek a hátterében.

Azonban legújabb kiállításán Szikszai nagy csavarral lepte meg közönségét, hiszen a rá jellemző kisméretű képek mellett – amelyek ezúttal a sötétbarnák, rezes vörösek és visszafogott sárgák finom árnyalataiban ellenpontozzák az árnyékvilág sötétjeit, akár egy furcsa Gulliver-utazás újabb álom és rémálomszerű stációin – most nagyobb méretű, színes, világos festményeit is láthatjuk.

Első pillantásra azt hihetnénk: a melankóliának vége, a borúlátó költőből egy csapásra vidám, szarkasztikus hangú novellista lett, azonban igazából nem erről van szó. Szikszai ugyanis csak távolról nézve ad képein ezúttal sokkal több fényt, hogy amikor közel lépünk alkotásaihoz rádöbbenjünk, ami távolról aranyszínű csillogásnak tűnt valójában nyers erőtől és feszültségtől izzó felület. Az ecsetvonások akár orkán erejű szél csaptak egymásra, s írták át újra és újra a tájat, amelyet megjelenítenek. Azt a valóságot, amelyben, ha jól szemügyre vesszük, nincs más, mint hatalmas, egymásnak feszülő gyökerek, romos házak, elsodort háztetők, háborgó vizek, elhagyottságukban csillogó hegyek.

Mintha újabban Van Gogh és Gauguin távoli világai derengnének fel az alkotó képein, de még Mednyánszky egyes tájhangulatai is, ráadásul Szikszai egyik festménye szellemes módon egy egykori Mednyánszky festmény keretében látható annak groteszk parafrázisaként.

S ha netán azt hinnénk, hogy Szikszai erősen lírai képzőművészeti stílusa komor vagy melankolikus, akkor nagyot tévednénk, hisz a felszín alatt mindig játékos, szellemes, önirónikus és friss. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint kiállításának címe, a Maradék, amely első hallásra egy hétköznapi ebéd elfogyasztása után maradt felesleges, kidobásra ítélt halmazt fedne, holott Szikszai ennél jóval többre utal. Egyrészt arra, hogy amit megvalósít, az megmarad, mint élete mondanivalója, mottója, költészete, másrészt, s talán mindenekelőtt pedig azt, hogy a művészetben a mély, megélt, megszenvedett élmények feldolgozva, átértelmezve, összesűrítve és drámai szépségűvé varázsolva tudnak csak igazán nagyot szólni. Sokkalta nagyobbat minden könnyed, mulandó, divatkövető csacskaságnál, szépelgésnél, kísérletezésnél.

Mert Szikszai aszketikus fegyelemmel és önkritikával alkot, s képeivel igazából nem kísérletezik, hanem beletrafál. Annyiszor festi és színezi őket át, annyit dob el és alkot újra, amíg azok nem redukálódnak egy-egy pontos, gyönyörű, jól irányzott költői mondattá, képpé, hasonlattá.

Ezt nagyon jó érzés látni, még akkor is, ha tudjuk, hogy Szikszai egy keskeny, nehéz és magányos ösvényen lépked minden képével és kiállításával előre. Követni kell és érdemes, mert ő nem téved el.

(Szikszai Károly Maradék című kiállítása október 26-ig látható a Galéria IX-ben a Ráday utca 47-ben)

Szerző

Szikszai Károly, az árnyak mestere

Bár egyre több galéria, esemény – és mindenekelőtt – alkotó van a környezetünkben, mintha mégis egyre kevesebb volna a valóban eredeti hang és izgalom. A legtöbb művész kénytelen-kelletlen alkalmazkodik a divatos stílusokhoz, trendekhez, piaci elvárásokhoz, aztán mire beérne, már igazából nem sok saját marad abban, amit felmutathatna.

Szikszai Károly soha sem igyekezett bármilyen külső elvárásnak megfelelni. Sötét, különleges tónusú, megannyi árnnyal borított, alkonyi vagy túlvilági fényekben tükröződő tájai láttán a nézőnek Radnóti Miklós eclogái, vagy Pilinszky János haiku-szerű versei jutnak az eszébe, az a mély, sűrű egzisztenciális dráma, amelyben élet és halál a legtöményebb módon feszül egymásnak az utolsó pillanatban.

Szikszai stílusa, érzékenysége, gondolatisága különös és egyedülálló, amely komor szépségében villan fel igazán, s így kevés társra talál a mai alkotók között. A világhírű osztrák Arnulf Rainer-re jellemző az a konzekvens önboncolgatás, önfelszámolás, önirónia és örök játékosság, amely Szikszaira is, aki az osztrák mesternek előbb csak tisztelője, majd barátja lett. De említhetnénk az alkotásai címeiben, sokszor Szikszai által megidézett, Chaim Soutine-t is mestereként és elődjeként, akinek mészárszéki jelenetei és furcsa, magukra hagyott, lepattant, mégis nagyon élő alakjai és tájai is visszahangoznak Szikszai képeinek a hátterében.

Azonban legújabb kiállításán Szikszai nagy csavarral lepte meg közönségét, hiszen a rá jellemző kisméretű képek mellett – amelyek ezúttal a sötétbarnák, rezes vörösek és visszafogott sárgák finom árnyalataiban ellenpontozzák az árnyékvilág sötétjeit, akár egy furcsa Gulliver-utazás újabb álom és rémálomszerű stációin – most nagyobb méretű, színes, világos festményeit is láthatjuk.

Első pillantásra azt hihetnénk: a melankóliának vége, a borúlátó költőből egy csapásra vidám, szarkasztikus hangú novellista lett, azonban igazából nem erről van szó. Szikszai ugyanis csak távolról nézve ad képein ezúttal sokkal több fényt, hogy amikor közel lépünk alkotásaihoz rádöbbenjünk, ami távolról aranyszínű csillogásnak tűnt valójában nyers erőtől és feszültségtől izzó felület. Az ecsetvonások akár orkán erejű szél csaptak egymásra, s írták át újra és újra a tájat, amelyet megjelenítenek. Azt a valóságot, amelyben, ha jól szemügyre vesszük, nincs más, mint hatalmas, egymásnak feszülő gyökerek, romos házak, elsodort háztetők, háborgó vizek, elhagyottságukban csillogó hegyek.

Mintha újabban Van Gogh és Gauguin távoli világai derengnének fel az alkotó képein, de még Mednyánszky egyes tájhangulatai is, ráadásul Szikszai egyik festménye szellemes módon egy egykori Mednyánszky festmény keretében látható annak groteszk parafrázisaként.

S ha netán azt hinnénk, hogy Szikszai erősen lírai képzőművészeti stílusa komor vagy melankolikus, akkor nagyot tévednénk, hisz a felszín alatt mindig játékos, szellemes, önirónikus és friss. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint kiállításának címe, a Maradék, amely első hallásra egy hétköznapi ebéd elfogyasztása után maradt felesleges, kidobásra ítélt halmazt fedne, holott Szikszai ennél jóval többre utal. Egyrészt arra, hogy amit megvalósít, az megmarad, mint élete mondanivalója, mottója, költészete, másrészt, s talán mindenekelőtt pedig azt, hogy a művészetben a mély, megélt, megszenvedett élmények feldolgozva, átértelmezve, összesűrítve és drámai szépségűvé varázsolva tudnak csak igazán nagyot szólni. Sokkalta nagyobbat minden könnyed, mulandó, divatkövető csacskaságnál, szépelgésnél, kísérletezésnél.

Mert Szikszai aszketikus fegyelemmel és önkritikával alkot, s képeivel igazából nem kísérletezik, hanem beletrafál. Annyiszor festi és színezi őket át, annyit dob el és alkot újra, amíg azok nem redukálódnak egy-egy pontos, gyönyörű, jól irányzott költői mondattá, képpé, hasonlattá.

Ezt nagyon jó érzés látni, még akkor is, ha tudjuk, hogy Szikszai egy keskeny, nehéz és magányos ösvényen lépked minden képével és kiállításával előre. Követni kell és érdemes, mert ő nem téved el.

(Szikszai Károly Maradék című kiállítása október 26-ig látható a Galéria IX-ben a Ráday utca 47-ben)

Szerző