500 felett a Kálomista ellen tiltakozó filmesek száma

Publikálás dátuma
2016.10.13. 07:47
FOTÓ: Népszava
Pár nappal a bemutatója után, a Kút című filmből Kálomista Gábor kivágatta azt a néhány másodperces jelenetet, amelyben ő volt látható a filmbeli képernyőn, a Hír TV-beli Páholy című műsorában, amelynek állandó szereplője volt. Mint ismeretes, már a mozikban futó filmet hívták vissza, s vágták ki belőle az ominózus másodperceket. Kálomista eljárása ellen már majdnem 500 filmes tiltakozik.

Elterjedt az a hír is, mely szerint Kálomista bosszúból kirúgott olyan filmeseket az éppen folyó produkcióiból, akik a Kút című film munkatársai voltak. A kezdeti szakmai hallgatás azóta megszűnt, Kálomista Gáborhoz írt nyílt levelükben felháborodottan tiltakoznak az eljárás ellen a filmszakma tagjai, köztük nagy külföldi sikereket elért, nemzetközi hírű alkotók. A nyílt levelet már 500-nál is több filmes írta alá, és a szám egyre csak nő. A tiltakozók azt is vállalták írásban, hogy a méltatlan eljárás miatt többet nem hajlandók együtt dolgozni a producerrel. Az aláírók folyamatosan frissülő listáját itt lehet követni!

Többek közt ezt írják: Mi, a magyar filmszakma különböző területein dolgozó szakemberek, mélységesen elítéljük azt és ahogy ön méltánytalanul, embertelenül megvált több filmes kollégánktól egy, a Kút című film bemutatása körül zajlott személyes ügy miatt. Etikátlannak tartjuk azt, hogy a Megafilmnél már futó vagy indulás előtt álló produkciókban kiváló szakemberek veszítették el munkájukat megalapozott indoklás nélkül. Ezúton nyilatkozunk arról, hogy eme elfogadhatatlan, esetenként kollégáink egzisztenciáját veszélyeztető, és minden tekintetben filmszakmánktól idegen, beláthatatlanul káros magatartása miatt a jövőben nem kívánunk Megafilm-cégcsaládhoz köthető produkcióban semmilyen minőségben közreműködni. Kérjük tehát, hogy a mi nevünkkel egészítse ki a Megafilmes feketelistát!"

A filmes újságírók is nyílt levelet írtak, tiltakozva a példátlan cenzúra és a felháborító eljárás miatt. Címzettjük a Magyar Nemzeti Filmalap.

Levelükben írják: „Megdöbbenéssel és elszörnyedve figyeltük az elmúlt napokban Gigor Attila új filmje körül zajló történéseket, amely során a rendszerváltás utáni magyar filmtörténetben páratlan módon cenzúráztak egy már néhány napja mozikban futó filmet. A jelenet filmből való kivágása, a filmben dolgozó szakemberek elleni bosszúhadjárat a legsötétebb diktatúrák eljárását idézi, amely - ha rendszeres gyakorlattá válik - beláthatatlan következményekkel járhat a magyar filmművészet jövőjére nézve.”

A tiltakozók kifejezik véleményüket, hogy az eljárás „mélyen sérti a nyilvánosság és az alkotói önkifejezés szabadságát, amelyek nélkül demokratikus társadalom sem létezik.” Ezért döntöttek így, hogy „felszólítjuk a Magyar Nemzeti Filmalap vezetését (vezérigazgatóját, döntőbizottságát) és a filmiparért felelős kormánybiztost, hogy határozottan foglaljanak állást az ügyben, ítéljék el az egzisztenciális fenyegetés révén történő nyomásgyakorlást, álljanak ki az alkotói önkifejezés szabadsága mellett, valamint nyilvánosan vállalják, hogy mindent megtesznek ennek védelmében és a hasonló esetek elkerülésének érdekében.”

Megszólalt Kálomista
Kálomista közleményben reagált a történtekre. Mint írja, valószínűleg más sem örülne, ha megkérdezése nélkül beraknának róla képkockákat egy mozifilmbe. Szerinte a Hír TV hivatkozása a jogaikra "nem helytálló", Pusztaiék ráadásul önszántukból, saját belátásukból vették ki a jelenetet a filmből. "Pályafutásom során 42 filmet, sorozatot készítettem. Ezreknek adtam munkát, megélhetést, megjelenési lehetőséget. Színészek százai szerepeltek ezekben az alkotásokban" - büszkélkedik Kálomista, aki hozzáteszi, hogy  "mindösszesen kettő emberrel módosított szerződést kettő futó produkcióban, így érthetetlen és megdöbbentő azon hazug állításuk, mely számos filmes szakember szerződésének személyes okból való megszüntetéséről szól." A producer megjegyzi, hogy a nyílt levél megfogalmazói hazugságokat terjesztenek, és becsapják a közvéleményt. Gyalázatosnak tartja azt is, hogy visszaélnek arcképével és nevével is, amit a kezdeményezők e-mail címként is felhasználnak. A közlemény így zárul: "Önök komolyan azt hiszik, hogy nyugodtan lehet hazudozni valakiről, mert úgysem buknak le? Vagy mert ahhoz van éppen kedvük? Önök tényleg azt gondolják, hogy zaklathatják pl. a Thália Színház művészeit és munkatársait, hogy "Most és azonnal alá kell írnotok!"? Önök nem szégyellik magukat?Tudom, mindez Önöket nem érdekli! Engem igen!" - idézi Kálomistát a 444.

Szerző
Frissítve: 2016.10.13. 12:41

Nem akarja kínozni az olvasókat

Publikálás dátuma
2016.10.13. 07:46
Soha az átkozott életben nem tudna olyan sztorit írni, amiben gyermek szenved FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Joyce Maynard amerikai írónő új regénye, az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent Függőség kötetbemutatója alkalmából érkezett Budapestre. A Lány a hegyen és a Nyárutó hatvankét éves szerzőjének műve egy olyan asszonyról szól, aki italgondjai miatt elveszti gyermeke felügyeletei jogát. Maynarddal borivásról, a nők iránt kevésbé toleráns társadalomról beszélgettünk. Egyszer fent, egyszer lent, ilyen az író élete, árulta el a sikerszerző, de szóba került a Salingerrel való viszonya, s az is, hogy mit gondol Donald Trumpról.

- A hétfői könyvbemutatón, a Párizsi Nagyáruház Lotz-termében elárulta, akárcsak két évvel ezelőtt, idén is Párizsból érkezett Budapestre. Tudja, hogy a két város között rengeteg hasonlóság van? Sok filmben a magyar főváros „kelti életre” a franciát…

- Mindkét város csodálatos, olyan különös varázslattal és gazdagsággal, amivel csak kevés város bír. Ennek ellenére nagyon tisztán érzem a kettő közötti különbséget. Párizsban az élet nyugodtabb, ott könnyedebbek az emberek. A magyar történelmen lehet érezni a fájdalmat. Íróként mindig is a nehéz történetek érdekeltek. Ahogyan az első budapesti napomon végigautóztak velem a reprezentatív utcákon, mindenfelé fiatalemberek hatalmas portréit láttam. Alatta csak név, születési és halálozási időponttal. Megkérdeztem Gyuricza Esztert, a szerkesztőmet, hogy kik ezek az emberek. Azt mondta, az '56-os forradalmuk mártírjai, harcosai, de jószerivel mindnyájan ismeretlenek, nem olyanok, akiknek közismert a neve. Ez teljesen elbűvölt.

- Azért érkezett a magyar fővárosba, hogy a Függőség című új regényt népszerűsítse. A magyar kiadás a kötet első fordítása.

- Tudja, az írói működésem egyik legvarázslatosabb dolga az, hogy láthatom a könyveimet idegen nyelveken, külföldi országok könyvesboltjaiban. Sokszor elutazhatom az adott országba, ahol megjelenik a könyv. De pusztán a leírt sorokkal megoszthatom a saját világom gondolkodását, tapasztalatait egy másik kultúrával. Egyúttal az is nagy öröm, hogy sokan rájönnek, univerzálisak a karaktereim. Ha még soha nem járt az olvasóm az Egyesült Államokban, attól még ismerheti a hőseimet, mert azok olyan embertípusok, akik mindenütt fellelhetőek.

- Szinte minden könyve a családnál lyukad ki, miért olyan fontos az Ön számára ez a téma?

- Mindig csak a családról írok…(nevet) Nos, azt hiszem, ez mindnyájunk számára nagyon fontos. Ez az a közeg, ahonnan indulunk. Bármi is legyen a történeted, a család mindig hatással van rá, még akkor is, ha mondjuk kétévesen elveszted a szüleidet. Nagyon inspiráló, de bonyolult családban nőttem fel, ahol sok életre szóló benyomást szereztem. Az én esetemben azzal kellett valamit kezdenem, hogy láttam a szüleim fájdalmas kapcsolatát, azt, hogy habár nehéz volt nekik egymással, mégis együtt maradtak.

- A Függőség főhőse, a késő harmincas Helen nehéz helyzetbe kerül: amikor férje és a jó anyagi körülmények elhagyják, egyre többször néz a pohár fenekére. Végül elveszti nyolcéves gyermeke felügyeleti jogát is. Remélem, nem sértődik meg, ha megkérdezem: Önnek volt valaha gondja az alkohollal vagy kábítószerekkel?

- Drogokkal természetesen nem, de a könyv többek között abból a felismerésből született, hogy rájöttem, mennyire közel voltam ahhoz, hogy olyanná váljak, mint a főhősöm, Helen. Sokszor volt úgy, hogy a fárasztó nap végén kibontottam egy üveg bort, az első poharat pedig újabb követte. Ez pedig egy kör, nem vitás. Egyébként úgy hiszem, ha az ember egy-egy pohárral lehajt egy jó üveg borból, abban semmi rossz nincs. Az elmúlt napokban például a kis társaságommal simán megittunk két üveg bort esténként, de ennek van oka: nagyon jó a csapat, a magyar borok pedig isteniek. Jobbak, mint a franciák, pedig az nagy szó!

- Nem tudom, látta-e egyébként, hogy amikor a pesti könyvbemutatón az alkoholszenvedélyről mesélt, két jól szituált idős úr éppen nagy örömmel koccintott egymással. Vicces volt látni, ahogy az alkohol árnyoldalairól mesél, az urak pedig láthatóan nagy élvezettel bort kortyolgatnak.

- Ez jó, de nem láttam. Maga úgy látszik, jó megfigyelő! Én is mindig figyelem az embereket. Egyébként nem akarok senki felett ítéletet mondani. Meg amúgy is, azt hiszem a borivás egy életélvezeti forma. Gazdagabbá, teljesebbé teheti az életet, akárcsak a szerelem, a szex. Csak mértékkel kell tenni, ez a kulcs hozzá.

- Ha már a függőségekről beszélünk, hogyan látja, kevésbé toleráns a társadalom a nők függőségeivel, gyengeségeivel szemben?

- A társadalom nem sok toleranciát mutat a nők iránt. Mindig és mindenért a nő a hibás. Ha például bármi baj van a gyermekkel, az mindig az anya hibája. Nézze csak meg az amerikai elnökválasztást. Olyan férfi száll versenybe az elnökségért, aki semmibe veszi a nőket. Lenézi, megveti őket, nem adna nekik azonos bért. Számára a nő addig nő, még szép és fiatal. Ezt a hímsovinisztát Donald Trumpnak hívják. Kész horror, hogy mennyien állnak mögötte.

- Elég nagy szavazótábora van, de vajon miért?

- Mert képes megszólaltatni a fiatalokat, a hátrányos helyzetben lévőket. Ha valaki bizonytalan önmagát illetően, könnyű megvezetni. Egyébként szerintem ő egy tipikus gyenge ember, éktelen nagy mellénnyel – soha nem ismeri be a hibáit, soha nem kér bocsánatot, s mindig hangos. Jó a kampánystábja, mert az üzenete szinte mindig célba ér. Az én életem egyébként jórészt a saját hibáim beismeréséből áll. Erre ő nem képes. Pedig a hibák azért vannak, hogy azokat szégyenérzet nélkül belássuk, s legyünk elég bátrak változtatni a dolgokon.

- Új kötetének gyermekszereplője bajba kerül a történetben, de fizikai atrocitásnak nincs kitéve. Nem tudná úgy vezetni a cselekményt, hogy a gyermeknek bántódása essen. Akkor gondolom, nem szereti Stephen Kinghez hasonló írókat, akiknek a könyveiben szenvednek a gyerekek is, igaz?

- De-de, nagyon szeretem King regényeit! Arról van szó, hogy én soha az átkozott életben nem tudnék olyan sztorit írni, amiben igazán megsérül egy gyermek. Nem akarom kínozni az olvasókat! Talán az egész mögött az áll, hogy írtam az életben már olyan történeteket, amelyek később valóra váltak. Talán ez amolyan babona, de akkor is.

- A magyar közönségnek mesélt arról is, hogy Amerikában sok embernek van bejárónője, s elvárná, hogy a tisztességes munkáért tisztességes fizetés járjon. Ez az én szememben túl idillikus elképzelés.

- Valóban sokaknak van bejárónője, de ne úgy képzelje, mint a Downton Abbey jeleneteiben. Elmondom a személyes példámat: középosztálybeli amerikai vagyok, és néhány hetente eljön hozzám egy nem túl gazdag nő, aki kitakarítja a házamat. Sajnos elég sokszor tapasztalom, hogy a munkáltatók kihasználják az alkalmazottat, hát még akkor, ha történetesen nincs amerikai állampolgársága, mint rengeteg takarítónőnek, házvezetőnek, pincérnek. Magam is tudok egy helyről, ahol néhány évvel ezelőtt sok magyar vendégmunkás dolgozott, de a szerkesztőm is azt mondta, fiatalon dolgozott Cape Codon. Viszont a tengerparti strandra csak egyszer tudott lemenni, ez azért sok mindenről árulkodik.

- Azt mondja, középosztálybelinek tartja magát. Meglepő, mivel a könyvei New York Times bestsellerek, a filmadaptációkban pedig hollywoodi sztárok játsszanak.

- Egyszer fent, egyszer lent, ilyen az író élete. Egyszer alig van bevételem, máskor meg eladom a könyvem megfilmesítési jogait, s akkor jó évem van. Negyvenöt éve publikálom a munkáimat, megtanultam elfogadni azt is, hogy néha akár tíz évig nem jön a siker. Nem a pénz, hanem az hajt, hogy idegenek olvassák a könyveimet, hogy örömüket lelik benne, s ha egymás szemébe nézünk, hiába nem beszélünk azonos nyelvet, mégis értjük egymást.

- A Nyárutó című regényéből három éve került mozikba a filmadaptáció, amelyben Kate Winslet és Josh Brolin alakítja a főszerepet. Az Oscar-díjas hősnőt az alakításért Golden Globe-díjra is jelölték. Ön elégedett volt a filmmel?

- Tetszett a film, de nem szerettem. És Ön hogy van vele?

- Számomra nem volt elég mély.

- Igen. Mondok erre egy jó példát. Abban a könyvben van humor, a film pedig nagyon komoly. A könyvben a srác vicces, életrevaló stílusa van, a filmben pedig…Mindenesetre azt gondolom, a könyv jobb. Az új regényből is film készül, köszönöm annak a két magyar színésznőnek a nevét, akiket ajánlott!

- Van beleszólás abban, hogy kik szerepeljenek a regényéből készülő filmekben?

- Nincs beleszólásom, de ajánlatokat tehetek, gondolkodhatok a castingrendezővel együtt . Ez olyasmi, mint az anyaság. Ha felnőttek a gyerekek, el kell engedni a kezüket.

- J. D. Salinger, a Zabhegyező szerzője hat évvel ezelőtt hunyt el. Egykoron a mentora, szerelme volt Önnek. Emlékszik, mikor találkoztak utoljára?

- Hogyne emlékeznék, eléggé felejthetetlen volt. Írtam egyébként egy memoárt a Salingerrel való afféromról, Otthon a világban címmel. Olvassa el, különösen a fiatalok figyelmébe ajánlanám! Tizenkilenc éves voltam, amikor tizenegy hónap után Salinger kidobott. Nem láttam még embert olyan dühösnek, kegyetlennek, mint amilyen akkor ő volt. Pusztító érzés volt. Amikor negyvennégy éves voltam, megírtam azt a könyvet. Azért, hogy a lányom tanuljon a történetemből. Hogy ne hagyja magát kihasználni, megtéveszteni. Amikor tizennyolc évesen egyik pillanatról a másikra a New York Times hasábjain találtam magamat, megfordult velem a világ. Özönlöttek hozzám a levelek, rádió- és tévéműsorokba hívtak, Hollywoodba akartak csábítani. Csak egy ember írt a siker árnyoldalairól. Salinger volt az.

- Ennek ellenére, később milyen csúnyán váltak el!

- És évekbe telt rájönnöm: Salinger tévedett. Amikor tizenkilenc voltam, nem tudtam, ki vagyok. Soha nem felejtem el a napot, amikor Salinger rám emelte a mutatóujját és azt mondta: „Joyce, az a te bajod, hogy szereted a világot!” Hát, ez az én bajom, szeretem a világot.

- Barátként, apafiguraként tekintett rá, de szerelem is volt Önök között.

- Volt, imádtam őt. Először leveleket írt nekem, s a "hangjába" szerettem bele. Akkoriban naiv voltam, kevés tapasztalattal. Az életben nem volt olyan romantikus, mint amilyennek hinni akartam. Megalázott, elhitette velem, hogy a világ legkülönlegesebb embere vagyok, aztán lerombolta az önbizalmamat, s azt nehezen tudtam újraépíteni. Egyébként nagyon helyes volt tegnap egy huszonnégy éves forma srác, aki odajött hozzám ezzel a kötettel, hogy dedikáljam neki. Azt mondta, az édesanyja adta a kezébe akkor, amikor tizenhat volt. Időközben megértette, miért szerette volna az anyja, ha elolvassa. Nem csak lányokkal, fiúkkal is előfordul, hogy egy náluk idősebb, tekintélyesebb alak érzelmi-szexuális befolyása alá kerülnek.

- Az egyik egyetemi hallgatótársam Salingerről írja a szakdolgozatát. Amikor elújságoltam neki, hogy Önnel fogok interjút készíteni, oda volt tőle, de azt mondta, úgy tudja, nem szeret Salingerről beszélni. Talán tévedett?

- Már nem fáj az ügy. Tizenhat könyvem jelent meg, hatvankét éves vagyok, sok értékes és izgalmas dolog történt velem az életemben azon kívül, hogy együtt voltam egy híres íróval. Azt nem szeretem, ha csak erről az egy dologról kérdeznek. Egyébként a könyvem sokaknál kiverte a biztosítékot Amerikában, pedig nem a Salinger-képet akartam lerombolni. Egyetlen valótlan szót sem írtam le.

Névjegy
  • Joyce Maynard 1953. november 5-én, az amerikai New Hampshire államban született
  • 1971-ben felvették a Yale Egyetemre, ebben az évben jelent meg első írása a The New York Times hasábjain, amely J. D. Salinger amerikai író dicséretét is elnyerte
  • Az 53 éves Salinger és a 18 éves Maynard között egy évig tartó szerelem szövődött
  • Első regénye 1981-ben jelent meg. Magyarul olvasható művei: Baby Love, Otthon a világban, Lány a hegyen, Nyárutó, Függőség

Mese a csodavírusról

Publikálás dátuma
2016.10.13. 07:45
Tom Hanks és Felicity Jones végigmenekülnek Európán, hogy Isztambulban végképp összekuszálódjanak körülöttük a szálak FORRÁS: IN
Harmadszor tér vissza a vászonra Tom Hanks a Harvard egyetem szimbólumkutató professzoraként Ron Howard Inferno című filmjében, amely Dan Brown regényén alapul. A Da Vinci-kód és az Angyalok és démonok misztikus kalandjai után Langdon ezúttal az emberiséget akarja megmenteni a végpusztulattól.

Hiába az igazán fényes filmes múlt (Frost/Nixon, A remény bajnoka, Egy csodálatos elme, Apolló 13, stb.), most beállt a primitív blockbuster-gyártók unalmas sorába a harmadik Dan Brown-adaptációval. Az első kettő sem volt nagy dobás, de ez a harmadik, az Infeno című misztikus thrillernek csúfolt mozidarab szinte már teljesen átment a szokványos technikai petárdadurrogtatásba.

Ron Howard egy jó sztori helyett trükköket mutogat, robbant, tüzfolyamot terel, kavargó látomásokat gyárt, hogy legalább a látszat szerint legyen valami mozgás a vásznon. Egy rémesen túlbonyolított és nevetségesen gyermekded krimit megspékel technikai látványosságokkal, amiktől nem érdekesebb lesz a film, hanem unalmasabb.

Szinte az egyetlen hibátlanul jó dolog az Infernóban maga Tom Hanks. Langdon professzora már a Da Vinci-kódban sem sorolt be a színészi büszkeségei közé, de ő még mindig annyira őrzi emberi arcát (Nagy László örökérvényű költői megfogalmazása értelmében), hogy kedvvel nézhető, és van benne annyi spiritusz, hogy az arcán mindig több tartalmat olvasunk, mint amennyit a szerep mondatai közölnek.

Ráadásul alig pár hete láttuk őt egy remek filmben, kiemelkedően jó alakításban, amikor Sullyt, a Hudson folyóra lemenekített utasszállító gép pilótáját hozta elénk. Az ott látott ősz figurából Langdon professzorként visszanyerte eredeti életkorát, ismét lendülettel ered rejtélyek és rejtvények megfejtése után. De már jóval kevesebb kulturális körítéssel, mint az előző két Dan Brown-féle filmkalandban.

Ami a regényelőzményekben még izgalmas volt, a középkori misztika és kultúra belekeverése a modern kor bűnügyeibe, az a kulturális körítés itt jóformán már csak színes csomagolópapír. Inkább rejtvénygyártó bolondságnak, vagy előkelősködő sznobériának hat, semmint egyfajta gondolkodásmód meghatározó jelenlétének. Igaz, itt is játszik egy gyakran emlegetett bibliai mondás (Keressetek és találtok), bele van keverve a jelen divatosan mocskos játékaiba szegény Dante is, nem csak a halotti maszkjával, hanem az Isteni színjátékból vett idézetekkel, de ezek nem többek a filmben, mint ilyen-olyan szépségflastromok egy közönséges és elég unalmas arcon.

Néhány páratlan firenzei és velencei képtárbelső megjelenik, de sem Firenze, sem Velence a maga páratlan reneszánsz hangulatával nincs jelen az állandó menekülésre-embervadászatra épülő filmben. Viszont egy pillanatra legalább felvillan (tán éppen egy velencei színhelyként?) a Keleti pályaudvar homlokzata, hisz tudjuk, nálunk forgott az Inferno egy része.

Hibái ellenére van azért egyfajta nagystílűség Howard filmes meséjében. Hősei, Langdon és a szinte mindvégig vele menekülő fiatal doktornő (Felicity Jones) keresztülfutják Európát, eljutnak egészen a földrész határáig, Isztanbulig, ahol Firenze és Velence egy-egy, krimiszínhellyé emelt képtára után a világhírű templom, a Hagia Sofia következik, mint az emberiség létét fenyegető titokzatos szerkentyű végső lelőhelye. Itt éppen koncert folyik, a döbbenetes föld alatti tórendszer látványa a fényekkel és zenékkel nem akármilyen élmény. Amiért Howard beszervezi ezeket a filmjébe, már kevésbé felemelő, ami a kivitelezés durvaságát és hatásvadász stílusát illeti.

Langdon prof ugyanis mindvégig egy kapszula után nyomoz, amelyet adott időben adott szerkentyű fel fog robbantani, s a benne lévő vírusmennyiség órákon belül megmérgezi és elpusztítja az emberiség nagy részét. Ez eddig rendben, Született már ilyen rémálomszerű fantazmagória az emberiség kiirtására Hollywoodban nem egy és még fog is születni hasonló. Az Inferno sablon-sztorijának különössége a megmosolyogtatóan nyakatekert magyarázat, amit többször komolyan elismételnek a filmben. Ezzel a vírussal ugyanis egy természetvédő milliárdos éppen az emberiséget akarja megmenteni a kihalástól.

Akár hisszük, akár nem, azzal az elhatározással, hogy a Föld lakóinak háromnegyedét kiirtja. Az ilyen filmek sztoriját persze csak annyira szabad komolyan venni, mint egy sláger sorainak életbölcselmeit, de Howardból hiányzik a játékosság, hogy ezt jól eladja. Tom Hanks attól nagyon jó színész, hogy ugyan komolyan veszi Langdon prof figuráját és szenvedélyét, mégsem válik nevetségessé a hihetetlen helyzetekben sem, mert van benne valami „ütésbiztos szarjelző készülék” (copyright Hemingway), ami megóvja a túlkomolyodástól.

Ha a rendező és színészei nem vigyáznak, az ilyen jellegű filmek könnyen mosolyt ébresztő gyerekességnek hatnak. Mint esetünkben. Az Infernóban nem átallanak a különböző rendű és rangú szereplők két veszélyes mozzanat között az életről, az emberiség jövőjéről, a világ veszedelmeiről szép nagyokat mondani. A komputeranimációval előállított félelmetes látványosságok és az arcunkba lökött konyhabölcselmek nehezen férnek össze. Nem érdemes velük kísérletezni.

Az egész mese a végére már úgy összekuszálja a különböző érdekekből üldözők és megszaporodott lelkes gyilkosok szerepét, annyi mindennel megspékeli az emberiségmentő akciót, hogy teljesen gyerekessé válik az egész. Alsótagozatos szinten. Tom Hanks ebből is győztesen kerül ki. Ami még nem történt Langdonnal, itt most rátalál a szerelem. Igaz ugyan, hogy nem új szerelem, de vele újra éled a remény, hogy nem mindenki sötét áruló a világon.

(Inferno ***)

Szerző