Parnasszuson az énekelt vers

Egy áthatolhatatlannak tűnő jég tört meg 2016. október 13-án: a Svéd Királyi Akadémia olyan költőnek ítélte az irodalmi Nobel-díjat, aki nem a parnasszisták elefántcsonttornyában él és alkot, hanem hol akusztikus, hol elektromos gitárkísérettel adja elő verseit. Sokáig még azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán költészet-e az, amit ő és kortársai, majd számos követője művel. Most Bob Dylan régóta megérdemelt elismerésével nemcsak egy különleges tehetségű művész, hanem egy műfaj kapott polgárjogot a modern költészetben.

Az idén 75 éves Bob Dylannak ítélte az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Királyi Akadémia. A művészt éppen húsz évvel ezelőtt ajánlotta először egy amerikai egyetem. Akkor már számos felsőoktatási intézményben tananyagként kezelték munkásságát. Persze nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy Dylan (Robert Allen Zimmermann) visszaadta a versnek azt a megszólalási formáját, a dalt, amelyet csupán néhány évszázaddal korábban vettek el tőle. Visszanyúlt ezáltal a középkori trubadúrok, énekmondók, igricek hagyományához, amellyel ezek a költemények sokkal szélesebb körben váltak ismertté, mintha a kiválasztott keveseknek szóló verseskötetekbe zárták volna őket.

Dylan költőként olyan volt kezdetben, mint egy intellektuális szivacs: magába szívta az amerikai fehér népdalokat és munkásdalokat – Woody Guthrie volt az egyik példaképe – a fekete bluest, de ugyanígy merített a 19-20. század költészetéből Rimbaud-tól Dylan Thomasig (akitől a művésznevét kölcsönözte), de mélyen hatott rá a zsidó-keresztény vallási hagyomány is.

Mindezekből született meg költészete, amelynek legjobb darabjai máig nagy hatást gyakorolnak költőkre és zenészekre egyaránt, rejtélyes utalásrendszerük révén sokféle értelmezésre adnak lehetőséget.

Lehet, hogy ha Dylan megmarad hagyományos költőnek, előbb felfigyelnek rá a konzervatívabb irodalmárok is, csakhogy ő korának igazi gyermeke volt, és a hatvanas évek elején, amikor fiatalok milliói szerte a világon gitárt ragadtak, hogy tudassák a világgal érzéseiket, a fennálló renddel szembeni lázadásukat, ez a minnesotai fiú sem tett másként. Hamar megpróbálták őt beskatulyázni „tiltakozó dalosnak” az olyan szerzeményei miatt, mint a Blowin in the wind, de rövid időn belül kiderült, hogy Dylan számára egyetlen kategória létezik, ez pedig ő maga.

Soha nem törekedett váteszszerepre, bármennyire is szerették volna ezt sokan, sokkal inkább az emberi érzések legmélyebb síkjait kutatta, az örömöket, félelmeket, a magányt, még akkor is, ha későbbi korszakaiban is voltak neki időnként „közéleti” dalai (George Jackson, Hurricane, Political Word).

A legmaradandóbbak azonban azok az énekelt költeményei, amelyek dal vagy ballada formájában több szellemi, kulturális síkot hoznak egy szintre játszi könnyedséggel. Ilyen klasszikussá vált a Like A Rolling Stone, a Highway, 61 Revisited vagy a Jimi Hendrix által is játszott All Along The Watchtower.

Soha nem könnyítette meg sem hívei, sem bírálói dolgát, mert nyilatkozataiban ugyanolyan rejtélyes és többértelmű volt mindig, mint dalaiban. Jellemző, hogy, amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy hogyan foglalná össze életfilozófiáját, csupán annyit mondott: Légy! (Be!).

Dylan azon előadók közé tartozik, akik sosem voltak jelentős zenészek, és ha jól belegondolunk, igazából sosem tudott énekelni sem. Mégis van benne egy megfoghatatlan kisugárzás, amit mi magyarok is tapasztalhattunk egy 2000-es évekbeli budapesti koncertjén. És ez a hatás akkor is átjön, hogy ha motyogásából nem tudjuk a szöveget teljesen kiszűrni.

Dylan múlhatatlan érdeme, hogy elhitette azokban az években, amikor a feltörekvő gitáros popzenekarok többsége könnyed, mondhatnánk együgyű szövegeket énekeltek, hogy ezt a fiatal műfajt is meg lehet tölteni szöveges tartalommal, mély gondolatokkal, ahonnan már csak egy lépés a maradandó költészet. Az ő énekelt versei nyomán bátorodtak fel például a Beatles tagjai, hogy mívesebb szövegeket írjanak, és utat mutatott olyan leendő rock-költőknek, mint Paul Simon, Lou Reed, Joni Mitchell, Patti Smith, de hatása elért Angliáig, ahol követői között találjuk Roy Harpert és Ian Andersont.

Kevesen tudják, hogy a már elismert költő és regényíró Leonard Cohent is ő biztatta személyes példájával, hogy merjen kiállni dalaival a közönség elé. Azóta több száz követője is akadt szerte a világon és valószínűleg lesznek olyanok, akik ugyanolyan gazdag költői életművet hagynak majd maguk után, mint ő.

Bár a hatvanas években Dylan felvételei még csak elvétve jutottak el Magyarországra, ennek ellenére bátran tekinthetjük őt a modern magyar dalos kultúra keresztapjának is. Bár legközvetlenebb tanítványa Dinnyés József volt, aligha születtek volna az ő úttörő munkája nélkül olyan, a magyar valóságot és érzésvilágot nagy tudással és lélekkel megragadó költők, mint Bródy János, Adamis Anna, Sztevanovity Dusán és nem utolsósorban Bereményi Géza.

Dylan jelenleg is állandóan úton van. Búcsúfellépéseit „végtelen turnénak” nevezte el. Néhány nappal ezelőtt fellépett azon a kaliforniai „sivatagi fesztiválon”(Desert Trip) amely a rocktörténetben először hozta össze a Rolling Stones-t, Paul McCartneyt, Neil Youngot és Őt. Annak ellenére, hogy Bob nem kímélte magát, élt jócskán mindenféle „mesterséges paradicsommal”, még nem kell „kopogtatni a mennyország kapuján.”