Az idén nyolcvanéves Steve Reich egyik nagymamája magyar volt, s bár a zeneszerző már nem beszéli nyelvünket, még mindig érez egyfajta vonzódást a magyar kultúra iránt. Bartók Béla egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára címét például tökéletes kiejtéssel megtanulta. A magyar zenészekkel való kapcsolata 1976-ban kezdődött, amikor Olaszországban megismerkedett az Új Zenei Stúdió egyik vezéregyéniségével, Jeney Zoltánnal, aki meghívta Budapestre előadást tartani. Az 1980-as évek közepén is az Új Zenei Stúdió, illetve az akkori fiatalokat tömörítő 180-as Csoport meghívására tért vissza. „Három-négy nap alatt rájöttem, hogy nagyon sok olyan kreatív és tehetséges muzsikus él Magyarországon, aki a vasfüggöny mögött is képes lépést tartani a világgal. Szemző Tibort a feleségem csak őrült magyarként emlegette, de mindig meghatott, hogy milyen átéléssel, lírai érzékenységgel közelít a darabjaimhoz” – emlékezett vissza Reich abban a hosszabb interjúban, amit még a 2003-as Budapesti Őszi Fesztiválon készítettem vele.
Steve Reich egyik nagymamája magyar FOTÓ: BEETHOVEN ASSOCIATION
Az elmúlt évtizedekben a legszorosabb munkakapcsolata az Amadinda Ütőegyüttessel és az ÚMZE Kamaraegyüttessel, illetve ezek vezetőjével, Rácz Zoltánnal alakult ki. Az október 16-i, vasárnap esti zeneakadémiai Reich-estnek is ők lesznek a főszereplői, de mellettük Mali Emese zongoraművész, valamint Kelemen Barnabás kvartettje is színpadra lép. A hangverseny különlegessége két magyarországi bemutató. A City Life című darab Reich szeretett városának, New York-nak legkülönbözőbb zajaiból és zörejeiből táplálkozik – autódudától a metróajtó záródásáig, hajókürttől a légkalapácsig. A másik premier pedig egy olyan darab (Radio Rewrite), amit a világkarriert befutott angol alternatív rockbanda, a Radiohead két dala ihletett. Ez is erősíti Reich teóriáját, miszerint „a kortárszene és a népszerűség nem egymást kizáró fogalmak. Igenis lehet modern, sőt progresszív zenei eszközökkel ugyanolyan tömeghatást elérni, mint a kommersz popkultúrával. Az én darabjaim némelyikében is van egy olyan állandó, kérlelhetetlenül lüktető ritmika, aminek hatása alól nehezen tudja kivonni magát a hallgató.”
A 83 esztendős Krzysztof Penderecki mindmáig rendkívül termékeny szerző és aktív karmester. A CAFe Budapest meghívását is úgy fogadta el, hogy mindkét szerzői estjén maga vezényli darabjait. Az elsőn (Müpa, október 12.) monumentális oratóriuma, az 1997-ben befejezett Jeruzsálem hét kapuja hangzott el – énekes szólisták, valamint a Magyar Rádió zenei együttesei és a Nemzeti Énekkar részvételével. A második hangverseny egy nappal a Reich-köszöntő után, október 17-én lesz a Zeneakadémián, a Concerto Budapest közreműködésével. Az ugyancsak magyarországi bemutatóként elhangzó Trombitaverseny szólóját az a Boldoczki Gábor – világszerte koncertező trombitaművész, a Zeneakadémia tanára – játssza, akinek nevéhez a világpremier (Saarbrücken, 2015. május 3.) is fűződik. A zenebarátok számára izgalmasnak ígérkezik a Vendégünk Krzysztof Penderecki 3.3 című est is, amit október 18-án, kedden rendeznek a Budapest Music Center (BMC) ferencvárosi épületében, a könyvtárban. A komponista műhelybeszélgetésen vesz részt, kérdésekre válaszol, miközben levetítenek egy alkotói módszeréről szóló portréfilmet, kamaradarabjai pedig élőben csendülnek fel – Kokas Katalin (hegedű), Bársony Péter (brácsa), Rohmann Ditta (cselló) és Bartek Zsolt (klarinét) előadásában.
Penderecki hat évtizedet átfogó, töretlenül sikeresnek mondható alkotói karrierjében az az igazán érdekes, hogy fiatalon szembefordult mestereivel és a 20. század lassan klasszicizálódó alkotóit (Schönberg, Stravinsky, Bartók) is megtagadta. Aztán ahogy idősödött, szép fokozatosan visszatalált a tradíciókhoz: dallamos és harmonikus zenét kezdett írni, szinte a posztromantikáig ment vissza. Amikor erről beszélgettem vele, éles stílusváltását azzal indokolta, hogy fiatalon még őszintén hitt a sokszor öncélú avantgárdban, de később teljesen kiábrándult belőle. „Bizonyos szakmai körökben kétségkívül nagy sikereket értem el, s nemzetközi szinten is megismerték a nevemet, miközben a klasszikus zenét kedvelő, hangversenylátogató közönség jelentős része megrémült a műveim hallatán. Egyre többször úgy éreztem, nagy sebességgel rohanok előre egy zsákutcában, amelynek a végén nincs más, mint egy kemény betonfal, amibe bele fogok ütközni. Néhányan ugyan dicsérnek közben, hogy milyen gyors vagyok és milyen dinamikus a mozgásom, de a végeredmény mégiscsak siralmas lesz. A hetvenes évek elejére megérett bennem az elhatározás, hogy változtatni kell, de ez természetesen nem ment egyik pillanatról a másikra. Az elmúlt évtizedekben mindenesetre sikerült elérni, hogy a darabjaim bekerültek a normális hangversenyéletbe, s nem csak a kortárszenei fesztiválokon részt vevő zárt kaszt fogadja őket elismeréssel. Világszerte játsszák a műveimet, a közönség is megbarátkozott velük – mi más célja lehet egy zeneszerzőnek?”, nyilatkozta.
