Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál;Gergye Krisztián;Egy ünnepi színjáték… ’56-’16…;
2016-10-17 07:45:00
Megélni mások emlékét
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében mutatják be október 18-án Gergye Krisztián az 1956-os forradalom 60. évfordulójára készült Egy ünnepi színjáték… ’56-’16… című alkotását. A budapesti előadást követően a produkció az Egyesült Államokba utazik, ahol New Yorkban és Washingtonban kerül színpadra egy-egy alkalommal a mű. A rendező-koreográfussal nézőpontokról, emlékezetről, személyességről, csapdákról beszélgettünk.
- Az egyik legjelentősebb nemzeti ünnep évfordulójára készíthetett előadást. Mi foglalkoztatta ’56-tal kapcsolatban?
- Petrányi Barna, a Pro Progressione kulturális ügynökség vezetője keresett meg, hogy Zombola Péter zeneszerzővel készítsünk közös produkciót a 60. évfordulóra. Amikor ilyen témához nyúl az ember, az a legfontosabb, hogy meghatározza, mit nem szeretne csinálni, hogyan nem akar foglalkozni az anyaggal, mit kell elkerülni és mik azok a csapdák, amikbe az ember könnyen beleeshet. Végig kellett gondolnom, 2016-ban, 40 évesen mit és hogyan mondhatok róla, hogy az hiteles és egyben működőképes legyen. Tehát elsődlegesen fel kellett állítanom: honnan és miként vizsgálom a történetet. Nincs könnyű dolgunk 1956-tal, olyan erőteljes fénytörést kap mindenféle irányból, amiben szinte lehetetlen tisztán látni. Ugyanakkor kell, hogy egy alkotó feltárja az adott igazságokat, vagy épp a kételyeket. Engem főleg ez utóbbi foglalkoztat: mire emlékezhetek, kinek a nézőpontját hallgatom meg, hogyan élem meg valakinek az emlékét, hogyan tudunk emlékezni, hogyan tudjuk személyes élményként átadni a gondolatainkat, tudunk-e egy olyan színházi előadást létrehozni, amiből a nézők táplálkozni tudnak. Az a fontos, hogy a tapasztalat, még ha nem is a miénk, ne vesszen el, tudjunk rá emlékezni. Ez nagyon erős önismereti játék. Lényeges szempont volt az is, hogy találjak olyan irodalmi és zenei kötődéseket, amik sűríteni tudják a színházi élményt, ami megközelítően olyan érzelmeket kelthet, mint amit ’56-ban lehetett érzékelni.
- Hogy épül fel a történet?
- Bár a forgatókönyv már jóval korábban megszületett, alig változott a próbák során. Nagyon jó látni, hogy amit az asztalnál ülve kitaláltunk, a színpadon is működik. Nincs klasszikus értelemben vett történet, mégis ’56 történetiségét végig tudtam vezetni. Nincsenek főszereplők és hősök, de közben a hétköznapi hősöket mégis meg tudjuk fogalmazni. Bonyolult, összetett, sokrétű ez a téma és azt gondolom, az előadásunk is ilyen sokrétű lesz. Bár az utóbbi időben elég rossz csengésű a szó, hogy őszművészeti, mégsem tudok jobbat mondani a produkciónkra, hiszen van benne performance, tánc, opera, próza. Ebből egy olyan színházi képletet tudunk teremteni, ami analóg helyzetet képes létrehozni az adott korral, a szovjet elnyomás időszakával. Gyakorlatilag magából az alapszituációból egy közös performance jön létre és ezáltal talán vissza tudunk kerülni abba a sűrített, feszült légkörbe, amiből a forradalom kirobbant. Várjuk a hatalom megérkezését, de nem érkezik meg soha. Akkor most magunkra vagyunk hagyva vagy sem? Szabadok vagyunk vagy sem? Kimehetek a teremből vagy sem? Közben pedig fantasztikus élmény látni, ahogy az emberek közti viszonyok ide-oda billennek: hol vagyok én, az elnyomó, és hol vagyok elnyomott. Mindez egyszer csak összeadódik, s az előadás egy nagyon izgalmas tükröt tart elénk, ami borzasztóan személyes. Ha mi, akik a színpadon vagyunk, meg tudjuk találni magunkban ezt a személyességet, akkor a nézők számára, korosztálytól függetlenül az élmény hátborzongató lesz. Nagyon lényeges, hogy ezek a dolgok megtörténjenek velünk, mert nélküle az ember csak elkeni a múltat és a valóságot.
- Milyen alapanyagokból dolgoztak?
- Nádas Péter-rajongó voltam, vagyok és leszek. Ebbe az előadásba is tőle választottunk szövegeket. A Temetés című drámájából, illetve a Nézőtér című kötetéből vettünk ki részleteket. Mellettük Hajas Tibor performer, író, képzőművész munkái is megelevenednek, igaz, csak nagyon érintőlegesen. Zombola Péter zeneszerzővel azt szerettük volna, hogy ne csak háttér zenék szólaljanak meg a darabban. Régi vágyunk, hogy Heiner Müller Hamletgép című színdarabjából opera szülessen. Most a IV. felvonásból, amiben egyértelműen a hamleti bizonytalanság van párhuzamba állítva ’56-tal, Péter írt egy kamaraoperát. Ez is egy mozaikja a produkciónak. Épp úgy, mint maga a díszlet is, ami gyakorlatilag egy installáció. Vojnich Erzsébet festőművészt kértem fel, hogy ’56-os fotók alapján készítsen képeket, amikből vetítést csinálunk. Az előadás tehát rendkívül erősen fogalmaz az irodalom és a tánc mellett a képzőművészet nyelvén is. A sok kis részletből pedig egyszer csak összeáll az egész kompozíció.
- Kik az alkotótársak?
- Fantasztikus művészeket sikerült megnyerni a produkcióhoz. Zombola Péter zeneszerző pontosan érzi, mit kérek tőle. Vizin Viktóriával Miskolcon ismerkedtem meg, amikor A víg özvegy koreográfiáját készítettem és ő énekelte a címszerepet. Az ő személyiségében tökéletesen benne van a férfi és nő kettőssége, egyszerre Hamlet és Ophélia. Rendkívül erős színházi és operai jelenlétet feltételez az egyénisége, így aztán az egész Hamletgép az ő hangján szólal meg. Bányai Kelemen Barna és Bánfalvi Eszter formálja meg a Nádas Péter-komédia Színészét és Színésznőjét. Hihetetlen nyitott művészek, bátran mozdulnak el a mozgás irányába is. Mellettük Rétfalvi Tamás, Téri Gáspár, Barabás Anita és jómagam veszünk részt az előadásban. A jelmezek Zöldi Z. Gergely munkái. Mérhetetlen bizalom alakult ki közöttünk a próbafolyamat során
- Vizin Viktória azt nyilatkozta, hogy amikor a próbafolyamat elején beült egy próbára, megfogta és felkavarta mindaz, amit a színpadon látott.
- Viktória azt mondta a próbák során, őt már beszippantja a történet. Ez azt jelenti, személyessé tudjuk tenni a játékot pusztán emberek színpadi viszonyaiban, néhány pici gesztusban, vagy egy-egy szónak a jól elhelyezett közegében. Minden maszlag és pátosz, amivel néha leöntik ezt a történetet, félrevisz. Én ezeket a csapdákat szerettem volna elkerülni. Sokáig aggódtam, sikerül-e, elegendő-e egy apró gesztus, vagy az, hogy hét szereplő egymásra néz és egymásnak dől. De elég tud lenni, mindez sűríti a jelenetet. Nézőpontokról van szó: mi hogyan nézhető és hogyan vizsgálható. Nem irányultsága, hanem érzete van az előadásnak. Valamit megfog ezekből az érzetekből és remélem, érvényesen tudja azt képviselni.