Előfizetés

Boltokban Kepes András új kötete

Publikálás dátuma
2016.10.17. 07:48

Világkép címmel a napokban látott napvilágot Kepes András újságíró, író és egyetemi tanár új könyve.

A képernyőről évtizedeken át jó ismert szerző három nyelven, Budapesten, Bejrútban, illetve Buenos Airesben végezte általános és középiskolai tanulmányait. Későbbi munkái és televíziós pályafutása során is rengeteg tapasztalatot gyűjtött a különböző kultúrák egymáshoz való viszonyával, a beilleszkedés nehézségeivel kapcsolatban. Új kötete egyfajta GPS-ként segít eligazodni az olvasónak zűrzavaros világunkban.

Friss kötetéről mondja a szerző: „Bejrútban, Buenos Airesben, és később Amerikában egy komcsi országból érkezett, vicces, idegen srác voltam, itthoni kamasz barátaim szemében pedig a fura fiú, aki Beatles-számok helyett argentin szambákat penget a gitárján. Idegenben büszke magyar voltam, itthon pedig egyike azoknak, akik elhitték, hogy ez a Nyugat és Kelet között ingázó „Kompország” már Európa. Ahogy Ady írta száz éve. Azóta mintha Európa és a világ is egyre jobban ingázna. Keresné a helyét. Úgy éreztem, nekem is újra végig kell gondolnom mindazt, amit eddig életről és halálról, szeretetről és gyűlöletről, szerelemről és családról, hitről és rítusokról képzeltem. De még a hétköznapokról: evésről, ivásról, öltözködésről, lakókörnyezetünkről is. Humorral, könnyedén persze, nehogy megijesszem magam. Tudom, végső válaszok nincsenek, csak végső kérdések – ez a könyv is csupán amolyan szubjektív világ-pillanatkép.”

A kötet a Libri Kiadó gondozásában jelent meg.

’56-ot tékozló fiúk

Márton László
Publikálás dátuma
2016.10.15. 09:35
Ködös október – lukas zászlóval FOTÓ: FORTEPAN/PESTI SRÁC
1956. örökségéből a rendszerváltás huszonöt éve után egy lyukas zászló maradt.Temetni jöttek ötvenhatot, nem dicsérni. De akkor is temetik, akkor temetik el csak igazán, amikor dicsérik. Nem várják meg, amíg az idő vasfoga elvégzi elkerülhetetlen munkáját. Félholtan húzzák a gödörbe.

Akár többes szám első személyt is használhatok; dicsérni akarjuk, de temetjük. Kende Péter, aki szereplője, szemtanúja, majd értelmezője ’56-nak mondta, hogy hiábavaló a történelmi igazságot számon kérni. A tények bár nem változnak, folytonosan új tények kerülnek elő, az új tekintet koronként, de néha évtizedekként újraalakítja az összképet.

Ez a folyamat egyetemes és természetes, ezért az igazság keresőinek nincs okuk gazságot kiáltani. A honfoglalásról, vagy Mohácsról is többet tudnak és mást gondolnak ma a történészek, mint ötven évvel ezelőtt, a viták szigorúan szakmai mederben maradnak. Nálunk a közvéleményt máig megosztó, felkavaró ellentétek 1848-nál kezdődnek, és természetesen ’56-nál sem csillapodnak. A nemzeti egészség (amit sokan identitásnak neveznek) szempontjából talán kívánatosnak tűnik, hogy valamiféle egyensúlyi állapothoz jussunk. De mit tegyünk,nem jött létre.

Államosított emlékezet

Az emlékezetpolitika jellegzetes magyar képződmény, a Lajtától Nyugatra a közhatalom a jelennel és a jövővel, nem a múlttal foglalkozik. A számtalan egyéni narratívából kialakult történelmi tudat „hivatalos” keretbe foglalása, akárcsak az irodalom, művészet, tudományok értékrendjének megszabása, az első világháborútól napjainkig a diktatórikus és autokratikus rendszerek jellemzője. Olyan hagyaték, amelytől demokraták is nehezen szabadulnak.

Antall József kormánya határozta el, hogy 1956-hoz a „forradalom és szabadságharc” díszítő jelzőjét biggyeszti. Az első szabadon választott parlament egyhangúan nemzeti ünnepnek nyilvánította október huszonharmadikát. Jóindulatú demokraták, közöttük ’56 számos szereplőjének elhamarkodott döntése volt. Természetesen senkinek sem tiltották meg, hogy például a felkelés, lázadás, vagy akár az ellenforradalom kifejezést használja. A következő bal- és jobboldali kormányok a meghatározást, és a vele járó állami protokollt több-kevesebb empátiával egyaránt átvették. Amíg ötvenhat hiteles és vitathatatlan tekintélyű résztvevői éltek, és az ünnepségeken szóhoz jutottak, nem történt nagyobb baj. De a sorok egyre ritkulnak és helyükbe (hüm!) egyre kevésbé hiteles, és egyre vitatottabb tekintélyű figurák lépnek.

Az elmúlt években gyökeresen változott a helyzet. Az államosított történelmet írók – anélkül, hogy ezt kimondták volna –, birtokként kezelték ötvenhatot, kiiktattak vagy ellehetetlenítették minden zavaró elemet. „Tatárjárás kutató intézet sincs” jelszóval a létminimum alá csökkentették az ’56-os Intézet költségvetését, majd megszüntették önállóságát, eltörölték a Nagy Intézet Imre érdemrendet.

Az antikommunista narratíva

Következő lépésként az emlékezetpolitika alakítói a történtek tárgyilagos és sokoldalú megvilágítása helyett "nemzeti romantikus elbeszélést" konstruáltak, melynek középpontjában a szovjet hadsereget megfutamító pesti srácok állnak. Az új „hivatalos” narratívához új ikonokra volt szükség. Így jelentek meg az „antikommunista hősök” és tűntek el mindazok, akik nem fértek be ebbe a meglehetősen szűk keretbe.

Kiretusálták a képből az október 23-i tüntetést szervező egyetemistákat, a Rákosi és rendszere ellen lázadó értelmiségieket, a munkástanácsok vezetőit. Még azok is a kép szélére szorultak, akiknek a kommunizmushoz nem volt közük, így "járt" többek között Bibó István, Németh László, Tamási Áron, akik a nemzethalál és a megalkuvás végletei között harmadik utat kerestek. Nem rajtuk múlt, hogy az országot legyűrő szovjethatalom és magyar kiszolgálói a kompromisszum helyett a megtorlás útját választották.

A történtek és szereplők antikommunistának nyilvánítása durva leegyszerűsítés, nem különb a kádárista ellenforradalom jelzőnél. Tudom persze, hogy egyszerű üzenetek kommunikációját elnehezítik az árnyalatok, de végül is nem mosópor reklám elhelyezése a cél. Aki a tényeket tekinti, nem állíthatja sem az írókról, sem a Petőfi kör szervezőiről, sem az egyetemi mozgalmak vezetőiről, de még a munkástanácsokról és a fegyveres felkelő csoportokról sem, hogy antikommunisták voltak, vagy annak tartották magukat.

1956-ot szinte lehetetlen egyetlen mondatban leírni, egyetlen kategóriába gyömöszölni. De ha mindenképp tömör meghatározást keresünk, a következőt kísérelném meg: 1956 a szovjetrendszert a szocializmus egyik válfajának vélő tömegek számára egy tanulási folyamat végét jelzi, amelyből kiderült, hogy a rendszer nem reformálható, és csak erőszakkal, külső- belső kényszerrel tartható fenn. Noha a forradalom második szakaszában megjelentek a konzervatívként jellemezhető erők is, de ezek képviselői is tudomásul vették, hogy Magyarország múltjába nem vezet visszaút.

A közvélemény megosztása

A nemzeti romantikus narratíva kidolgozói elérték céljukat: a közvélemény megosztását, a közömbösök táborának növelését, az ellentmondó vélemények lehalkítását. Mindez mögött megjelenik a központi akarat, de a konfliktus kerülés szándéka is. A kormány példátlanul nagy összeget (mintegy tizenhárom milliárd forintot) biztosított az évfordulóra. Az ünnepségsorozat előtt nehéz megítélni mennyi kerül ebből az állam egyik zsebéből a másikba, hivatalból-hivatalba, mennyi az emlékezetpolitika céljaira, és mennyi másra. Ha a támogatások csupán harmada különböző, értelmes és érdemes civil kezdeményezésekre jut, nem lehet ok panaszra.

A civil szféra mozgása sem előrelátható. Az egyik tekintélyes írószervezetben ’56 megünneplésére emlékbizottság alakult. Három tagja közül kettő a rendszerváltás előtt az MSZMP soraiban emlékezett „az ellenforradalomra”. Más ötvenhatos szervezetekben, a "világmagyarok" gittegyletében – szokás szerint - a leghangosabbak és legerőszakosabbak kerülnek előtérbe.

Ha eddig eljutott, joggal kérdezheti az olvasó, mi is az örökség, amit ennyire féltek? Megfogalmazom a saját – természetesen vitatható, vagy kiegészíthető- válaszomat.

1956 leckéje

A Nagy Imre félreállítása és Gerő október 23-i provokatív beszéde közötti időszakban megfogalmazódott, az október 23-i tüntetésen jelszavaiban kirajzolódott a jövő Magyarországának képe. Különböző forrásokból, eltérő stílusban, több-kevesebb pontossággal, de mégis egységet alkotva.

A leggyakrabban és legnyíltabban hangoztatott követelés a függetlenség volt. Úgy is mondhatnánk, hogy a függőség, a csatlósállami lét vége. A semlegesség kimondása, november harmadikán, a lánctalpak csörgése között már csak – ma tudjuk – reménytelen próbálkozás volt a függetlenség megszerzésére. Bár mindkét kifejezés valamiféle egyenlő távolság tartás szándékát is jelentheti, de nem erről volt szó. Egyértelmű és egyöntetű kifejezése volt annak, hogy a Jaltában a szovjet érdekszférába kényszerített Magyarország a nyugat-európai civilizáció részeként látja jövőjét, ennek intézmény-rendszerével, politikai berendezkedésével azonosul. A semlegesség a katonai szövetségek közötti kívánatos távolságot és nem a második világháború után kialakult, győztesek és vesztesek által egyaránt vallott európai érték- és jogrendtől eltérés szándékát fejezte ki.

Sem a forradalom tizennégy napja alatt, sem a megtorlás időszakában nem nyílt alkalom arra, hogy a jövendő politikai rendszer részleteit kidolgozzák. Ennek ellenére az alapokról nem volt vita: többpártrendszer, szabad választások, a hatalmi ágak szétválasztása, a parlamenti többségből felálló kormány – mindaz, amit mai szóhasználattal liberális demokráciának neveznek.

A szocialista vívmányok megtartásában is egyetértés látszott kialakulni, noha ennek formája és tartalma kidolgozatlan maradt. A forradalom létrehozta az üzemi, helyi, sőt néhány esetben a regionális hatalmat. A "tanács" kifejezés ugyan az októberi forradalom korszakából eredt, de nem feltétlenül a korai szovjet minta átvételét jelentette. A hatalom-megosztás valamilyen formája a parlament a munkástanácsok és helyi tanácsok között, mint megoldandó probléma került felszínre. Ez akár a jugoszláv önigazgatás, akár a svájci kantonszerkezet irányába is elmozdulhatott volna.

A szocialista vívmányok megtartása lényegében a nagyipar, a nagykereskedelem, a bankrendszer köztulajdonban tartását jelentette, tehát a vegyes gazdaság megteremtésének és fenntartásának kísérletét. Ehhez járult „a föld azé, aki megműveli” elvének rögzítése, ugyancsak a családi egyéni gazdaság és az önkéntes szövetkezeti formában.

Ezek a tiszavirág életű magyar forradalom tagadhatatlan tényei, ez a ránk hagyott öröksége. Az arányok kialakulásáról, a fejlődés irányáról természetesen lehet – és kell is – vitatkozni. A tényeket eltagadni sem hatalmi szóval, sem sunyi módon nem lehet. Még egy kétségbevonhatatlan tényt érdemes megjegyezni. 1956-ban a magyar ipar a háborús romokból újjáépítkező nyugat-európaihoz képest kevésbé volt elmaradott, mint harmincöt évvel később. Akkor még lehetett volna esély, hogy a társadalmi tulajdonban maradt, választott vezetők által irányított, erős szakszervezetekkel ellensúlyozott vállalkozások a teljes magántulajdonú iparágakkal szemben is versenyképesekké váljanak.

A Rákosi rendszerben félreállított Németh László vázolta fel a lehetséges jövőtó lényegét: „ (…) Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján (…) Intézkedéseinkben abból kell kiindulnunk, hogy ami vívmány, vagy kis fejlesztéssel vívmánnyá alakítható azt megtartsuk, s megfelelő irányban továbbfejlesszük”.

Eltékozolt örökség

Mi maradt a rendszerváltás negyedszázada után ’56 örökségéből? A függetlenség jelszavát harsogják a szélsőjobbtól a szinte nem is létező szélsőbalig. A szívüket mellényzsebükre tűző álhazafiak leginkább az Európai Uniótól féltik függetlenségünket. A globalizálódó folyamatok olyanok, mint a földrengés: lehet utálni, de ettől még bekövetkezik. Magyarország jövője az Európai Uniótól, egész pontosan az egyre szorosabb integrációtól függ. Lehet ezt is utálni, de a szitkozódó, grimaszoló törpéket előbb-utóbb visszautálják.

A jogállamból, a parlamenti demokráciából megmaradtak ennek keretei. A tartalmat - az egyetlen igazságszolgáltatást kivéve - egy lassan állampárttá alakuló politikai közösség szolgáltatja. A választási rendszer átszabása, a választásokat ellenőrző hatóság döntései, az önkormányzatoktól elvont jogkörök és pénzek a demokrácia legvégső határára tolták az országot. Nem tudni van-e még visszaút?

A hajdani szociális vívmányokból az elmúlt huszonöt év minden kormánya elvett valamit. A privatizáció módja – és nem ténye – egész gazdasági ágakat radírozott le; a szakszervezetek mozgásterének csökkentése, nemritkán megszüntetése alkalmazottak millióit tette védetlenné. A föld immár nem azé, aki megműveli, hanem azé, akit felsőbb helyen erre kijelölnek. A városi és vidéki nincsteleneket, az éhező gyermekeket nem a 20. század elejének könyveiben, hanem az utcasarkon, az aluljárókban láthatjuk. Az egységesnek hirdetett magyar nemzet országa darabokra szakadt.

Marx mondta a francia forradalomról, hogy a szabadságból a kizsákmányolás szabadsága, az egyenlőségből a törvény előtti egyenlőség, a testvériségből pedig semmi sem lett.

1956-ból, ma úgy tűnik, egy lyukas zászló maradt.

Ezt életem végéig büszkén hordom zakóm gomblyukában, akkor is, ha mások, máshol visszaélnek vele. Nekem ennyi elég. De kétlem, hogy „Unokáink leborulnak,/ És áldó imádság mellett/ mondják el szent neveinket”. Engedtünk az ’56-ból, nem érdemeljük meg.

Elégiák a baloldalon

Pomogáts Béla
Publikálás dátuma
2016.10.15. 09:28
Vészi Endre FOTÓ: CSIGÓ LÁSZLÓ
Vészi Endre munkáskörnyezetből, a kétkezi dolgozók közül érkezett az irodalomba, hosszú költői pályafutása során mindig súlyos szavakkal beszélt a sorstársai iránt érzett ragaszkodásáról. Tartalmas hűség volt az övé, számára nem puszta szólam, nem puszta retorikai fordulat volt a népi elkötelezettség és a munkásöntudat.

Közel ötven esztendeje Vas István ezzel a perújrafelvételt kívánó címmel foglalkozott Vészi Endre költőegyéniségével és munkásságával: Szerep nélkül. A perújrafelvétel bejelentését az a bántó ellentmondás okozta, amely akkor a művészi teljesítmény és a kritikai befogadás között volt tapasztalható. (Ez szomorú módon azóta sem változott.) Vas István szerint az irodalmi közvélemény, amely szereti egyszerűsítő cimkék szerint tudomásul venni a költői jelenségeket, sokáig nem tudott mit kezdeni Vészi Endre verseivel. Ezek a versek ugyanis nem voltak egyértelműen sem „közéletiek”, sem „népiesek”, sem „urbánusak”, nem lehetett meghatározni őket sem a munkásköltészet, sem a polgári humanizmus védjegyeivel.

A "harmadik nemzedék"

Azóta ez a bizonytalanság nagyrészt megszűnt. A költő természetes helyét abban a tágas körben kereshetjük, amelyet a Nyugat (valójában a modern magyar irodalom) „harmadik nemzedékének” munkássága jelölt meg. Erre a megoldásra tett különben javaslatot Vas István is: „tudásával és ösztönösségével, eredetével és alkatával, érzelmes és groteszk hangjaival együtt hozzátartozott, a fiatalabbak közt, a mi nehéz sorsú nemzedékünknek sok szólamú, de akkor még meglévő összhangjához”.

A „harmadik nemzedék” gondolati és poétikai törekvései ismerhetők fel Vészi Endre költészetében: a számvetés igénye, a visszatekintés erkölcsi szigora, amely a személyes és nemzedéki tapasztalatok teljesebb értelmét keresi. Vészi Endre igen gyakran idézte fel a múltat, mind fájdalmasabb érzéssel számolt be a múló idő és a történelmi csalódások által okozott lelki sérülésekről, az öregkor lassan megérkező gondjairól. „Kalapomra eperlevél / szemeimre fekete éj / szívemre a kétely árnya / ereszkedik spirálisan / míg az első fény elrohan / s megrebben a hajnal szárnya” – olvashatjuk Kalapomra eperlevél című versében. De talán a múló időnél, az elmúlás fenyegetésénél is erősebben rendítették meg történelmi tapasztalatai: nemzedékét igazán nem kényeztette el a történelmi idő, a társadalmi és a nemzeti lét szomorú kataklizmái között kellett költői tervet kialakítania és megvalósítania. Költészete nem lehetett más, mint válasz a történelem és az egyéni sors zaklató kérdéseire vagy éppen szüntelen kérdezés arra, hogy a szörnyű megrázkódtatások után miként alakulhat a magyarság és az emberiség sorsa.

A visszatekintés egyszersmind számadást jelentett: a költő és az elbeszélő következetesen mutatott rá azokra az eszményekre, amelyek épségben kerültek ki a történelem rengéseiből. Ezek az eszmények a visszatekintés igazodási pontjai, általuk lehet biztos rendet teremteni a személyes és a nemzedéki történelemben. Ilyen eszmény mindenek előtt a hűség a néhai barátok és társak iránt. Vészi Endre, hasonlóan a mindenkori magyar költészethez, gyakran kényszerült búcsúversekre és siratókra: barátait, költőtársait kellett elbúcsúztatnia. Ezek a búcsúversek azonban nem pusztán rekviemek, hitvallások is, amelyek a közös múlt, a közös eszmék megőrzését ígérték, a szellemi örökség megtartása mellett tettek hitet.

A körfolyósok költője

A hűség természetesen nemcsak a halottakat illette meg, az élőket is. Azokkal a dolgozó emberekkel azonosult, akik mindig erőfeszítéssel hajoltak egyhangú munkájuk fölé, és gyakran mostoha körülmények között teremtették meg szerény otthonukat.

Vészi Endre hűséges volt a kétkezi dolgozó emberekhez és hűséges volt szülővárosához: Budapesthez. Hiteles városi költő volt, aki olyan gyengéd figyelemmel és szeretettel beszélt a nagyvárosi tájról, ahogy a vidéki költő szokott a maga dunántúli vagy alföldi szülőhazájáról. A Nyugat „harmadik nemzedékének” egész sor költője tekintett hasonló otthonossággal arra a történelmi tájra, amelyben otthonra talált: Vas István a pesti Duna-part, Rónay György a Rózsadomb, Jékely Zoltán Zugliget, Zelk Zoltán Zugló köré rajzolt költői mitológiát. Vészi Endrének is megvan a maga mitologikus városi tája: a körfolyosós bérházak és a homályba vesző utcák vadona, amely éppen az ő tolla nyomán kapott romantikus és idilli fényeket. „Város falában amióta élek / az életrajzom s életanyagom / bontásra ítélt házakon az arcom / egy ablaksor lett a homlokzatom / A körfolyosók körüljárnak engem / s vak udvarok sötét hálóiban – fogságba ejtett ifjúságom / egy rést keres körbe-körbe rohan” – olvasom A város falára című versében.

A megtalált otthon belső biztonságot adott, Vészi Endre megalapozott önérzettel számolt be szülővárosának mozgalmas életéről, illetékesnek tudta magát abban az ember alkotta tájban, amely körülvette. Otthonos érzéssel tekintett a nagyvárosi világra, ezért lehetett tárgyilagos, midőn mérlegre tette tapasztalatait. A tárgyilagosság, a józanság és az értelem biztos költői eszményei közé tartoztak, bennük találta meg a mentális egészség zálogát. Azt az önérzetet, amely a pontosan és eredményesen elvégzett munkától kapja erkölcsi igazolását.

Ennek a munkának mintegy jelképe az írói műhely is: a költő mindig szeretettel és megbecsüléssel beszélt munkaeszközeiről, az írói munka kézműves gondosságot kívánó apró fogásairól. „Meghegyezem a ceruzát valódi / grafitkristályok hullnak a papírra / e művelet eléggé régimódi / egy kézműves ki a sorokat írja” – indul Címervázlat című költeménye.

A kedvvel végzett alkotómunka alapozta meg a költő életszeretetét, azt, hogy mindig fiatalos bizalommal ragaszkodott az emberi élet örömeihez, boldogan számolt be külföldi tapasztalatairól, emberi kapcsolatairól, a köznapok egyszerű ajándékairól.

Nem csak a városban és a munkában találta meg otthonát, magában az emberi létben is, soha sem érintette meg szívét az emberi lét abszurd voltának szorongató sejtelme, miként a modern költészetben annyi más társáét. Ellenkezőleg mindig az értelmes öröm mellett tanúskodott.

A "groteszk elégia" poétikája

Hasonló meggyőződésről árulkodnak regényei, elbeszélései valamint színművei, közöttük legismertebb elbeszélő műve, a filmvászon jóvoltából is sikeresnek bizonyult Angi Vera című regénye, ebben a második világháború után beköszöntő korszaknak (a „fényes szelek” korszakának) eseménytörténetét, drámai helyzeteit és csalódásait mutatta be. Ez a regény erős társadalomkritikával és hiteles lélektani realizmussal idézte fel az ötvenes évek világát, az akkor reménykedő, majd súlyosan csalódó fiatalok vívódásait.

Költészete nagyrészt elégiák gyűjteménye, poétikai karaktere a verseskötetekben alakot öltő lírai szemlélettel és magatartással függött össze: a visszatekintésből, az összegzésből és a számvetésből következett verseinek elégikus hangneme. Vészi Endre elégiái meglehetősen eltérnek a műfaj hagyományaitól, a hagyományos líraiságot tárgyias, illetve groteszk költői motívumok egészítik ki és teszik modernebbekké. Új poétikai minőség jött létre, különben nem csak a „harmadik nemzedék” költőinél: Weöres Sándornál, Jékely Zoltánnál, Kálnoky Lászlónál, Takáts Gyulánál is. Ezt a poétikai változatot talán „groteszk elégiának” nevezhetné a kritikus. A „groteszk elégia” poétikája természetesen kihat a képi és zenei formái alakítására is. Hatására különleges, szinte szürrealisztikusan vibráló színvilágot hoz létre az alkotó képzelet. Idézem A város falára című költeményének sorait: „A krómacélból domborított alkony / összeötvözött nyugalmát a kék / és lilapiros sávok hamvadását / s a vaslemezből kalapált sötét / két elemét mely lassan összezárul”.

A „groteszk elégiáknak” határozott költői világképe van, talán nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy Vészi Endre írói munkássága a magyar „baloldali irodalom” rendjébe tartozik, annak a huszadik századi hagyománynak a világába, amelynek Ady Endre, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Déry Tibor és még sokan mások voltak a mesterei. Ennek az „irodalmi baloldalnak” természetesen semmi köze sem volt ahhoz az álbaloldali kurzushoz, amelyet az 1948 után berendezkedő kommunista rendszer az országra erőltetett. Ez a rendszer ugyanis lényegében megtagadta és megcsúfolta a klasszikus (mondhatnám így is: szociáldemokrata) baloldali szellemiséget és tradíciót. A hiteles baloldal mindig a francia forradalom hármas jelszavát követte: „szabadságot, egyenlőséget, testvériséget” hirdetett. Ennek a hiteles eszménynek volt elkötelezett képviselője Vészi Endre versben, prózában, színpadi művekben és esszékben egyaránt.