Kukorelly: nem nyafogni kell, hanem csinálni valamit

Nem íróként, hanem civilként beszélek ügyekről. Mellettük, ellenük. Egyszerűen hozzátartozik az életemhez, hogy kimenjek az agorára, és szeretném, ha ezt mindenki így érezné. A politika közügy, félreérti az életét, aki nem vesz részt benne – mondja Kukorelly Endre, aki a kreatív írás tanáraként akár József Attilában is tudna hibát találni.

- A Népszabadság-ügy világraszóló botrány, az utolsó szög a demokrácia koporsójában vagy csak egy történet a sok közül, ami fölött előbb-utóbb napirendre térünk?

– Különösebben nem érdekel, hogy világraszóló-e. És távolról sem az utolsó szög, ennyire nem volnék derűlátó, az viszont nagy baj lenne, ha napirendre térnénk fölötte. Váltig mondogatom, hogy a saját bajainkat, magunknak meg megoldanunk. Tessék összeállni – helló gazdagok és szegények adjuk össze a pénzt és fizessünk elő száz évre! Csináljunk már végre valamit, ne mindig másokra várjunk, másokat okoljunk! A szolidaritás baloldali szívügy – aki nem mozdul meg, utóbb ne siránkozzon.

– Az idén is kint volt a Pozsonyi Pikniken. Hogy érezte magát?

– Minden évben megyek a Piknikre, elsősorban, mert millió baráttal, ismerőssel találkozom. Nem tetszik a kommersz, túl sok a mézeskalács, mindenféle vackokat árusítanak, és elhagynám a musical-kóstolókat is – de persze nem szólok bele. A Piknik nettó kulturális rendezvény lehetne, könyves és színházi bemutatkozás, kitelepülhetnének művészeti galériák is, rájuk férne. A kortárs művészet hendikepes, Újlipócia ideális befogadó közeg, a Piknik igazi művészeti dzsembori lehetne.

– Ugye tudja, hogy a kiebrudalt lovagkereszt-árverés miatt kérdeztem, milyen volt a Piknik. Érzékenyen érint, ha általam szeretett ügyek nem férnek össze, és ami egységesnek látszott, egyszer csak repedezni kezd.

– Az egység mindig kétséges, nem most kezd repedezni, miért lenne kivétel a Piknik? A társadalom azon része, amely nem a Fideszre vagy a Jobbikra szavaz, szegmentált, töredezett, és ebbe, úgy látszik, beleértendők ártatlan kulturális rendezvények is.

– Iványi Gábort akkor sem szabadna bántani, mert tiszta ember, jó ügyeket szolgál, és sok éve próbálják őt ellehetetleníteni.

– A magyar társadalom a kölcsönös bántásra rendezkedett be. Ez kontraproduktív, épp annyira, mintha állandóan összeborulnának. Én különben nem árvereztettem el a lovagkeresztemet, szimplán lemondtam róla. Amúgy is hiba volt 2006-ban elfogadni. Illetve a normális hiúság-effektus miatt az ember plecsniket valamiképp mégiscsak elfogad, nem beszélve, hogy kínosabb visszautasítani, mint nem. Írókat államilag kitüntetni marhaság. Nem azért írnak, hanem mert jól akarják magukat érezni.

– Ennek ellenére akadnak kifejezetten írókra szabott díjak.

– A díj más tészta. Szakmai – és pénzzel jár. Azt nem is adták vissza a kollégák, pedig például a Kossuth-díjat is ki mindenki megkapta! De kitüntetés azoknak jár, akik többet tesznek a közösbe, mint amennyit a munkájuk feltétlenül megkövetel. Orvosok, tanárok, ápolók, szociális munkások, akik erejükön felül dolgoznak, szégyentelenül kevés pénzért. Hogy csak egyet mondjak, azokat a hölgyeket, akik a Nyugodt Szív a Lakhatásért alapítványban dolgoznak önkéntesként. Csak bámulom őket!

– Szélsőjobbos portálok előszeretettel titulálják önt magyargyűlölőnek, zsidóbérencnek.

– Zsidónak is, simán. Csak anyukám meg ne tudja! Családunk az úgynevezett keresztény úri középosztályhoz tartozik, összes dédszülőm a mai Magyarország területén kívül született Ausztriától a Kárpátaljáig, apai nagyapámék például a mai Ukrajnában, Beregsomban voltak 3000 holdas nagybirtokosok. Anyai nagyanyám Dsida Jenő unokatestvére, szatmári kisnemes, nagyapám osztrák-horvát származású, németül álmodott, apám ludovikás katonatiszt, és így tovább.

– Ideális magyar múlt, a jelenlegi hatalomnak imádnia kellene önt.

– Nem szeretném, ha imádnának. Hagyjanak békén. Nem vagyok se bal, se jobb, inkább rendes szabadságmániás konzervatív, igyekszem független maradni, és ezt aztán vagy elhiszik nekem, vagy nem.

– Inkább nem. Mert aki kiáll a Wass Albert szobor fölállítása ellen, alapítvánnyal segíti a hajléktalanokat, van egy cigány-felzárkóztatási projektje, rendszeresen megszólal a Klubrádióban és az ATV-ben, az a mostani viszonyok közt nem tekinthető függetlennek.

– Wass Albert gyenge szerző. Egyébként én nem középen vagyok, semmi horatiusi arany középút – ez lavírozás volna, és ahhoz nincs kedvem. Egyszerűen megengedem magamnak, hogy azt mondjam, amit gondolok. Nem hősködésből, csak úgy. Lustaságból. Nyilván többet tévedek, mint nem, de szívesen vitatkozom, többnyire belátom, ha mellé megy, és olykor magam csodálkozom legjobban a saját véleményemen.

– Az LMP-s kaland tévedés volt? Két és fél évig őket képviselte a parlamentben, s az ön tiszta haszna ebből az, hogy Országgyűlési divatok címmel könyvet írt.

– Úgy lettem képviselő, hogy belerángattak. Hosszas tiltakozás után hagytam – nem bántam meg. Már 2008 körül, ahogy megjelent a Lehet Más a Politika nevű politikai alakzat, úgy véltem, ez a helyes beszéd. Nem volt tévedés, nem tévedtem, most is hiszem, hogy lehet más a politika. Illetve legyen más, mert ha nem, ráfázunk. A gátlástalan győzni akarás széttépi a lelkeket. Széttépjük egymást. Abszolút a harc híve vagyok, ezért focizom – de van olyan, hogy vége a meccsnek, és beülünk egy kocsmába. Az legalább olyan jó.

– Az Országházi divatok kicsit olyan, mintha egy illetéktelen beszivárgott volna a T. Házba, hogy kifecsegje a kulisszatitkokat. Mit gondol, sokakat megsértett?

– Nem akartam sértegetni. Anyukám ezt egyenesen a lelkemre is kötötte. Leírtam ezt-azt, amit tapasztaltam.

– Azért azok, akik szeretnék elhitetni, hogy az Országházban kőkemény munka folyik, találva érezhették magukat azt olvasván, hogy a szünetekben a folyosón arról folyik a szó, hol lehet nyugodtan dugni a Parlamentben?

– Szerintem ez vicces. Arra vonatkozik, hogy az élet szép dolog. És lehet, hogy nem is volt ilyen, én találtam ki – mindenkinek a fantáziájára bízom.

– A kreatív írás tanáraként jegyzik. Mi az a kreatív írás?

– Amerikai diszciplína, annyit tesz, hogy írókat meghívnak egyetemekre, ahol kezdőkkel foglalkoznak. De ilyen kurzus a profiknak is hasznos, több évtizedes gyakorlattal rendelkezők sok mindent képesek átadni másoknak. Mindenkire ráférne, prímán tudnám javítgatni a kollégákat, beleértve Kosztolányit. Ő meg engem.

– József Attilában is találna hibát?

– Bőven. A magyar irodalomban Arany János az egyetlen, aki gyárilag úgy volt összerakva, hogy nyelvileg nem tudott hibázni. Más tekintetben igen, mimózáskodott, meg akart felelni – bár ő például épp nem fogadott el kitüntetést Ferenc Józseftől. El kellett volna küldeni külföldre rendes ösztöndíjjal, kizavarni innen, akkor most elismerten a világirodalom öt legnagyobbja közt lenne. Így is ott van, csak ezt rajtunk kívül nemigen tudják. Még mi sem igazán.

– Tanítható-e az írás? És ha igen, miért nem?

– Nem tanítom az írást. Látok sok mindent, szóvá teszem – afféle mások szemében a szálkát, a magaméban a gerendát sem alapon. Ezért jó, ahogy a szemináriumon csináljuk: körben ülünk és beszélgetünk. Nem demokratikus, én vezetem, de tanulok is. Amúgy a közéletre is az vonatkozik, hogy mindenki a másik szemében kutatja a szálkát, miközben hasra esik a saját szeméből kilógó gerendában, de ott nem a kölcsönösen egymástól-tanulás a pálya.

– Mondott már olyat kezdő írópalántának, hogy ne írjon, keresse másban a boldogságot?

– Mindenkit rábeszélek az írásra. Nem az a cél, hogy föltétlen elismert íróvá válj, inkább hogy általa önismeretet szerezz. Az írás tükörként működik, ha annak használod. Legalább naplót kellene írnia mindenkinek, fontos a folyamatosság, az ember változik, az önismeret sosem bevégezhető. Mindenkiben, a legkockafejűbben is van brutálisan eredeti, autentikus, megrázó, mellbevágó, olyan, amitől mások hanyatt esnek, és itt lép be a szeminárium, ahol pont arról beszélgetünk, hogy mindez miként prezentálható. A jó szöveg szinte magad sem tudod, honnan jön elő, médium vagy, és ez endorfint szabadít fel. De bárki, a legnagyobbak is olykor pocsék produkciót állítanak elő, néha hanyatt dobom magam, ha beleolvasok a régi dolgaimba.

– Vannak írók – egyébként jó írók – akik távol tartják magukat a politikától. Ön miért vállal közéleti szerepet?

– A civil vegyen rész a köz dolgainak intézésében, mert a politika a civilek ügye. A magánszféra csak rendezett közügyekkel összhangban intézhető nyugodtan, melyek nélkülem is rendeződnek jól-rosszul, de ha nem lépek föl, ha gyengeségből vagy gyávaságból kivonom magam, mások rendezik helyettem, és akkor aztán semmi nyafogás! Aki számára az aktuális végrehajtó hatalom nem megfelelő, tegyen érte. Vagyis ellene. Nem kell instanciázni, nincsenek följebbvalók, ők a mi alkalmazottaink, arra kaptak felhatalmazást, hogy kormányozzák az országot, ha nem jól teljesítenek, elcsapjuk őket. A közélet veszélyes terep, az agorán olykor meg is ölték egymást, ez a veszély ma nem fenyeget, aki tehát szabad ember, nem rabszolga, nem húzza be fülét-farkát, nem félti a tutit, az ne lapuljon!

– Meséljen a Nyugodt Szívről! Író létére miért érezte úgy, hogy alapítványt kell létrehoznia a hajléktalanok segítésére?

– Nem „író létemre”. Hanem csak úgy. 2005-ben Gyurcsány Ferencnek és feleségének adresszálva három nyílt levelet is írtam az ÉS-ben azt javasolva, tegyünk magánalapítványt a hajléktalanság kezelésére. Az érintettek ugyanis nincsenek abban a helyzetben, hogy képviselhessék saját érdekeiket, a döntéshozók pedig elnéznek a probléma fölött, nem lévén erős nyomás rajtuk. Nem válaszoltak. Aztán – most röviden mondom – leálltam ezzel, viszont tavaly télen, január 11-én este, kijőve a metróból, hirtelen valamiképp sokkolt, hogy emberek fekszenek az aluljáróban. Amit addig is nap mint nap láttam persze. Hazamenve azonnal csináltam egy Facebook-oldalt és egy csoportot, mielőtt meggondoltam volna magam. És volt két borzalmas éjszakám, amikor rájöttem, kiengedtem a szellemet a palackból, most már életem végéig rajtam marad a teher. Szerencsére lelkes, kedves-okos hölgyek jelentkeztek segíteni, gyakorlatilag ők csinálnak mindent, és ez nagyon megnyugtató. Igyekszünk bent tartani a rendszerben embereket, elmaradt számlákat, kauciót fizetünk, sikerült albérlethez juttatnunk többeket, nagy újság, hogy a zuglói önkormányzat egyik lakását felújítjuk, és egy nagycsalád odaköltözhet – ilyesmi. Fantasztikus, milyen sokan utalnak pénzt a számlánkra, kisemberek, vadidegenek, felkavaró érzés.

– Léteznek civil szervezetek, amelyek különböző módokon támogatják a hajléktalanokat. Nem kellett volna összeállniuk?

– Külön-külön talán nagyobb kört tudunk lefedni. Sokan állami vagy önkormányzati pénzekre pályáznak, ezt nem akarom. Hanem hogy mi, gyalog magyarok adjunk össze más magyarok számára. Mindenkit bíztatok, hogy szálljon be. Puszta élvezetből. Mert jó.

– Mi az, amit legjobban utál a mai Magyarországban?

– Az engesztelhetetlenséget. Hogy olykor minimális dolgokban sem vagyunk képesek egymással zöldágra vergődni. Kiütést kapok a bizalmatlanságtól, gyűlölködéstől, a nettó gyanakvástól és a búval béleltségtől.

– Ha választhatna, milyen országban szeretne élni?

– Itt és most szeretek élni. Ez minden világok legjobbika. Meg mondjuk még az, ha folyton április legvége lenne, plusz ingyen virsli! A rosszkedv önbeteljesítő, másoknak is szoktam ajánlgatni, hogy érezzék jól magukat. Ha nem, persze nem, ám a saját porta előtti sepregetés vidám dolog, és ha megvagy vele, besegíthetsz másoknak. De mondom, fő a kedély, önsorsrontó tökfej, aki rosszul érzi magát. A betegség, satöbbi, az más, akkor nincs mese, bár a kedély erre is kihat. Rendezni az ügyeket – és persze azok majd úgyis mennek szanaszét, ilyen a létezés természete, az entrópia is működteti. Munkamánia, olvasás, foci, csajokat bámulni, barátokkal beszélgetni, kaja után sör, csak úgy magad elé engedni valakit a sorban – ezek megoldanak mindent. Majdnem… „Nincs alku, én hadd legyek boldog, másképp mindenki megaláz”, így József Attila. Ha megalázott és megszomorított vagyok, az az én hibám.