Van egy ország. Csoda egy hely. Nem is tudom, hogyan írjam le, hogy úgy érezd, no, ez tényleg hasonlít rá. Élnek itt kétfarkú kutyák, rezsiharcosok, szellemirtók és politikus zsúrfiúk, s itt él velünk nagy vidáman a nemzet gázszerelője is a barátaival. Szegények elvétve laknak csak errefelé, tollforgatók is egyre kevesebben, hajléktalanok pedig végképp sehol. Vannak itt paloták táguló terekkel, eltolható falakkal, mint Alice Csodaországában, s él bennük annyi, de annyi rokon, hogy megszámlálni sem tudnád. S mind hogy szereti egymást! Hogy összetartanak jóban-rosszban, milyen odaadók, mennyi ötletes módját ismerik a rokonok és a generációk közötti szolidaritásnak - el sem hinnéd. Szerető, összetartó világ az övék.
Ám országunknak van egy sötét oldala is. Hazánk útjain terrorista bűnbandák közelednek, bombák ketyegnek köpönyegük alatt, és országszerte azt suttogják, bizony nagy veszély leselkedik a magyar nőkre - de nem csak rájuk. Holnap tán mind arabul fogunk beszélni, mecsetekbe járunk imádkozni, oda lesz a kultúránk egészen.
Nagy áldás, hogy van egy vezetőnk is, akinek történelmi küldetése, hogy népét kimenekítse a sötétség birodalmából. Mindig valami nagyszerűt és eszményit akar mondani – csak valahogyan elcsúsznak a mondatai, mint kacsák a befagyott Balaton jegén. Legutóbb is kifütyülték az idióták, mert képtelenek megérteni, hogy ő az egész emberiséget szolgálja, minden szavával, minden mondatával, minden porcikájával a végső igazságot keresi. S hogy közben éppen magával az élettel nem bír megbékélni? Mert szörnyű igazságtalan ez a világ, azért. Nagy szomorúság ez neki magának is. Lázadása költészet és filozófia, az a mély, sűrű pátosz pedig, ami a beszédeiből sugárzik, maga a szeretet. Pár elvetemült alak állítja csak ennek az ellenkezőjét, akik amúgy is folyton piszkálónaik, szögesdróton is csomót keresnek.
Vezető politikusaink beszéde férfibeszéd. Rövid és velős, mintha a világ lelke szólalna meg benne. Csak esküdt ellenségeik gondolják, hogy úgy fújják a szót, mint a kénköves parazsat. Hogy Nyugaton sem veszik őket komolyan? Mi dolgunk nekünk azzal, mit vartyog a hanyatló Nyugat, miről képzelődnek a nihilisták, kik még a liberálisoktól is balra állnak valahol a semmi közepén?
Igen, ez a kicsiny ország magányos, ám büszke szigetként állja a viharos óceán hullámveréseit. Mi így vagyunk erősek, ebbe a kicsi, de büszke egységbe, unortodox önmagunkba bezárva. Nincs szükségünk mások gondolataira, nekünk pénz kell, sok pénz, és kevés szöveg.
Majd’ elfelejtettem, hogy volna itt egy nép is, mely reggel munkába megy, néha tüntet, ötven-hatvan évenként csinál egy forradalmat, egyébként él – túlél. A múlt leckéi arra tanították, hogy tűrjön, kövesse a vezetőjét, ne szabotálja azt, aki éjt nappallá téve őérte ügyködik. De mihez, hogyan kell alkalmazkodni, ha egyszer csak nem működik a lelki radarunk, nincs térkép, sem iránytű, s ha kérdezel valakit, nem válaszol, mert már csak a gyűlölet maradt polgár és polgár között? Nehéz ám eligazodni Abszurdisztán rengetegében, ahol a szavak mit sem érnek, az érvényes az érvénytelen, a negyven százalék több mint a hatvan, hétköznap is rendkívüli állapotok uralkodnak, és hovatovább dzsungel az egész ország.
De azért gyere, látogass meg minket, mert tuti, hogy még egy ilyen helyet egész Európában nem találsz.
