A megrendezett áramszünetet a Radnóti Színházban feltehetően Tyimofejev feltaláló időgépe okozta, amivel egyfolytában kísérletezik, örökkön örökké bütyköli, matat rajta, képtelen tőle elszakadni, szinte csak rá figyel. Még a feleségét, Anaida Mihajlovna filmszínésznőt - Petrik Andrea alakírásában - is alig veszi észre, aki morgolódik is emiatt, ahogy csak belefér.
Rusznák András Tyimofejeve kiköpött értelmiségi. Olyan, mint egy zaklatott szórakozott professzor, ifjú kiadásban. Amikor masinájára koncentrál, megáll számára az idő, nem létezik semmi és senki. Az kapásból nyilvánvaló, hogy nem érzi jól magát ebben a világban, valószínűleg ezért eszkábálta az időgépet, le akar innen lépni. Olyan, mint a viccbeli pasas, aki azt kiabálja, hogy „állítsátok meg a Földet, le akarok róla szállni!” Pater Sparrow rémesen szűk, szürkén sivár szobát tervezett számára, ezzel is érzékeltetve, hogy itt reménytelenül nincs mozgástér, innen csak elsóvárogni lehet, mert ez kibírhatatlan.
Amikor viszont az agyonszerelt időgép, csodák csodája, egyszer csak beindul, hirtelen szétnyílnak, elúsznak a szoba falai, és átvitt értelemben is igencsak perspektívikussá válik a tér. Ilyen mélységeit a Radnóti kicsi színpadának még nem láttam. Nyilván csalóka is ez, villogó lámpácskák keretezik a teret, egyre beljebb és beljebb is van belőlük. Némiképp operettes a hatás, de közben a lámpák nem világítanak be fényesen mindent, körülöttük feketeség honol, a nagy kiismerhetetlenség, ahová hősünk kérés nélkül behatol, mint kiderül, Sztálin abszurdba hajló, nyomasztó diktatúrájából, az ugyancsak förtelmes cári diktatúrába.
Bulgakov persze áthallásos komédiát írt, ha nem is olyan mélyenszántót és filozofikusat, mint amilyen a Mester és Margarita című regénye. De azért ez a darab is buzgón nyelvet öltöget a hatalomra. Kifigurázza azt. Megmutatja, hogy a rettenetesnek tűnő, véres kezű fenség, aki teljhatalommal rendelkezik, ha olyan helyzetbe kerül, pillanatokon belül elesetté, csetlő-botlóvá, iszonyúan sebezhetővé válik, és ugyanúgy szorong, reszket, fél, mint egy kisember.
Mindig ziccer helyzetet jelent a házmester és a cár kettős szerepe, ezúttal László Zsolt aknázza ki remekül a lehetőségeket. Házmesterként sapkáját jócskán a fejébe húzza, mint aki nem mer az emberek szemébe nézni. Szabályokat mereven betartatni igyekvő spion, a diktátor kis házi lerakata, aki mindent sunyin kifigyel, szúrós tekintetével szinte ölni tudna. Az a simlis fajta, aki fenemód veszélyes is. Cárként pedig, és hát persze itt nem nehéz párhuzamot találni Sztálinnal, illetve a mindenkori diktátorokkal, öblös hangon üvöltöző, rutinosan öldöklő fenevad.
Meglepő pillanat (Gyöngyösi Zoltán, László Zsolt, Rusznák András)
Rendezés kérdése, hogy ez mennyire dermesztően hátborzongató és társadalomkritikus. Ifj. Vidnyánszky Attila az Ódry Színpadon, Athéni Timon rendezésében, pokolra menésre késztetve a színészeket, megmutatta a szinte korlátlanná váló hatalom borzadályosan pusztító voltát, a címszerepben Hegedűs D. Géza pedig kolosszálissá nőtt egy szörnyen ellentmondásos személyiség kórrajzát adva. Bulgakov darabja eleve jóval könnyedebb, és a mostani produkcióban inkább a bohózat jelleg dominál. Számunkra nehéz megrettenni a mégannyira ordibáló cártól, inkább nevetünk rajta.
Aztán amikor az időkép elhozza Bulgakov korába, még mulatságosabbá válik, azt biztosan kidomborítja a produkció, hogy hiába van hatalma, a diktátor bizonyos szemszögből mindig nevetséges. Bravúr jelenet, amikor a cár mellett csöngeni kezd a telefon, riadtan odanyúl a készülékhez, ekkor leesik a kagyló, és a belőle megszólaló hangtól még inkább megijed, majd megkérdezi a masinából beszélő hölgytől, mit követett el, hogy ilyen szűk börtönbe zárták.
De persze az se kutya, amikor a cár filmforgatásra téved, és a rendező rácsodálkozik, hogy milyen élethűen üvölt ez a jelmezes figura, biztos valami általa nem ismert neves színész cukkolja és cukkolja, hogy még inkább kihozza belőle a formáját, de aztán a cár úgy nekitámad, hogy hamarosan kampec lesz a becsvágyó rendezőnek.
Fantáziadús ötletek halmozódnak újabb ötletekre, ebben nyilván része van a rendező állandó munkatársának, Vecsei H. Miklósnak, aki már több szöveget is érzékeny hozzáértéssel formált maivá. És az ötletek rendre meg is valósulnak, a poénok nagyokat durrannak, jó figurák jó alakításokban jelennek meg a deszkákon. A színpadi nyargalászások pontosan kivitelezettek, a nekiszabadult játékkedv tobzódik, olyan stílusban állják kiválóan a sarat a színészek, ami nem szokásos a Radnótiban.
Az említetteken kívül Martin Márta, Molnár Áron, Pál András, Schneider Zoltán, Gazsó György, Sodró Eliza, Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence, Olasz Renátó, közülük többen kettős szerepeket is adva, teljes energia bedobással, és látható kedvvel vesznek részt a játékban, ami fölöttébb mulattató, de Bulgakovból kiindulva, lehetne fajsúlyosabb is.
A Liliomfi előadásában, a Budaörsi Játékszínben, ifj. Vidnyánszky temérdek plusz jelentést adott Szigligeti Ede szövegének, belelátva saját korosztálya mohó tettvágyát, és az ezt gátló tényezőket, arról beszélt benne bámulatos intenzitással, elbűvölő sármmal és szarkasztikus humorral, hogy az ő színházimádatuk minden korláton áthág, és utat tör magának. Bulgakov szövegével nem volt ennyire fajsúlyos mondanivalója, de így is igen eleven, telivér produkciót hozott létre, ami öröm színésznek és nézőnek egyaránt.