Fals

Szeretném megnyugtatni a Gyurcsány-ellenes mandolincsapat művészeit, hogy ugyan nem vették észre, de pályájukat, jövőjüket tekintve ma már teljesen mindegy, hogy a siker számukra legfőbb akadályának tekintett úr hátrébb lép-e, vagy örökre fölhagy a politizálással. Ez a széttöredezett, egymás ellen acsarkodó, kevés fantáziával bíró, közös eszme, cél és vezető nélküli zenekar Gyurcsány Ferenc nélkül sem adna telt házas koncertet, még ingyenjegyekkel sem. Természetesen vannak köztük olyanok, akik jól bánnak hangszerükkel, tisztességes teljesítményt produkálnak a próbákon, talán még elképzelésük is van a műsorról, úgymond odateszik magukat, de ez édeskevés. És egyre jobban látni, hogy sem történetük, sem az előéletek különbözősége, sem pedig nap-napi taktikai húzásaik nem állnak, nem állhatnak össze követhető stratégiává, hát még valami nagyobb egésszé, amely előcsalna belőlük messze hangzó, csábító dallamokat.

A múlt alaposabb ismerete, s annak lenyomatai, de szakmájuk nemzetközi tudományos vitái is mesze elkerülik legtöbbjüket, szellemi és gazdasági hátországukat lassacskán fölélték. Szó sincs arról, hogy készakarva váltak a NER részeivé, akkora hálót szőtt köréjük a rendszer, hogy nem veszik észre – abban fickándoznak. (Persze, állítólag vannak, akik ennek előnyeit nagyon is élvezik…) Mindegyik alegységnek van érve a különállásra, számot tud adni a másoktól eltérő profilról, kicsinyke bázisról, merész, csak rá jellemző témák kitartó viteléről, egyedül arról nem, hogy mindezzel miként ütnék át a hatalom falát, vagy legalább olyan mozgást indukálnának a bizonytalanok körében, amely fölborítaná az egyre merevebbé váló erőviszonyokat. Megnyugtatnék mindenkit, hogy egy bojkott, netán kihazudott összefogás sem hozna rövid távon változást, mint ahogy borítékolható, hogy bármiféle előválasztást, selejtezőt, helyosztót is szabotálni fog valaki, valamiért, és minél hangzatosabb, kerekebb lesz a magyarázkodás, annál többen fordulnak majd el tőlük – mert így együtt már régóta a mágnes ellenkező pólusát használják: taszítanak.

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a csapat különböző részeire bontva szintén esélytelen, egyik gárda sem tudja huzamosabb ideig magához ragadni a kezdeményezést, akkora tapsot aratni, amely a többit is elragadja, lelkesíti, saját produkcióját a másik alá rendeli, szólózás helyett megelégszik a ritmus követésével. Meglepetést inkább akkor okoznak, amikor képesek nem csupán egymásnak, hanem saját maguknak is ártani. Az például, hogy az MSZP elnöke a párt nyilatkozatai ellenére, társaival sem egyeztetve besompolyog a kormányfőhöz, majd gyors léptekkel távozik, mintha egy ilyen látogatást titokban lehetne tartani, jelzi a totális határozatlanságot. Érdektelen, hogy zsarolták-e, vagy úgy vélte, a személyes kontaktus saját tekintélyét fogja növelni, anélkül, hogy a kurta megbeszélésnek bármiféle kommunikálható eredménye volna, miközben a Jobbik első embere tudta, hogy miért teszi meg Orbánig az utat és ütős feltételével politikai súlyt adott a találkozónak. A két aktus különbözősége mindennél árulkodóbb, különösen annak tudatában, hogy a két szóban forgó párt a Fidesz után a legerősebb.

Az optimisták abban hisznek, hogy a NER-kompatibilis ellenzék, beleértve a civil mozgalmakat is, a választások előtt kihord magából valami új erőt, amelyik berobban a közéletbe, hipp-hopp felforgatja az erőviszonyokat, olyan koncerttel lép színre, amihez foghatót még nem hallott a szcéna. Nekik üzenem, hogy van remény, hiszen egyre több a helyszín, sorban épülnek a stadionok. A siker többi komponensének megteremtése már gyerekjáték.