Rainer M. János történész , az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legjobb ismerője. A 60. évforduló alkalmából az Osiris Kiadó jelentette meg új, albumszerű igényességgel készült könyvét. Munkájával nem kevesebbre vállalkozik, minthogy írott formában is dokumentálja a forradalmi eseményeket, azok minden előzményével és következményével. Csakhogy ez a vállalkozás éppen azért olyan rizikós, mert, ahogyan a szerző a kötet előszavában megfogalmazza, a magyar történelem jelenkori fázisainak nincs részletesebben feldolgozott eseménye az '56-os forradalomnál. „Nincs olyan mozzanata a magunk mögött hagyott századnak, amelyről többet írtak volna – legfeljebb az első világháborút és a régi Magyarország történetét lezáró trianoni békeszerződést vagy a következő világháború végének véres magyar drámáját említhetjük” – állapítja meg.
FORRÁS: OSIRIS KIADÓ
Talán érdekes adalék az is, hogy a történész 1956-ban még nem élt, de a kutatás szempontjából még előnyt is kovácsolhatott abból, hogy a forradalom után született. Műve így az akarva-akaratlanul valamerre hajló szempontrendszer, a személyes érdekeltség nélkül képes felvenni egy teljességgel objektív, tudományos nézőpontot. Rainer kezdettől arra élesít, miért is világesemény az a történelmi tett, amelynek hatvanadik évfordulóját ünnepeljük. A magyar lázadás rendkívüli sajtószenzáció és politikai tett volt abban a maitól az információközlés tekintetében (is) elmaradott korban – szinte a világ összes pontjáról küldték azt a mintegy százötven újságírót és fotóriportert, akik Budapesttől Győrig tudósítottak a forrongásokról. Több tízezer amatőr és profi hang- és videofelvétel, fotó készült október vége és november eleje között, ezek közül a kötet igen széles válogatást nyújt. A fotók (többségük az MTI/MTVA archívumából, továbbá a Nemzeti Múzeum fotótárából származnak) izgalmasak már csak azért is, mert az, ahogyan sírt ásnak egy ismert ferencvárosi ponton vagy ahogyan szovjet tankok masíroznak a Margit-hídon, némi elrugaszkodást enged a tudomány nyelvén szóló írástól.
Rainer átfogó munkájában precízen építkezve mutatja be mindazokat a társadalmi, gazdasági, világpolitikai történéseket, eszmerendszereket, amelyek megelőzték 1956-ot. Említést tesz arról is, hogy a magyarok megítélése a 19-20. század fordulója óta kedvezőtlen képzetekkel társult, de szól arról is, hogy a bírálat gyakran indokolatlan volt (sokszor igaztalanul, eltúlzottan ért minket a nacionalizmus vádja). Szintúgy fontosak azok a kijelentések, amelyek azt igyekeznek meghatározni, pontosan miért robbant ki a forradalom: ez pedig Rainer szerint kizárólag a szovjet – sztálini – rendszer ellen történt. Világosan benne van a műben az is, hogy Nagy Imre kezdetben nem tiltakozott a szovjet közbelépés ellen, s az is, hogy pontosan kiktől és mikor (Marosán György és Révai József, az MDP ülésén) hangzott el a „Ha kell, lövetni fogunk” enyhíthetetlen mondata.
Talán némileg más fénytörésbe helyezi az eseményeket a magyar forradalom "aktorainak" a társadalomtörténet nyelvén való bemutatása. A mű rávilágít arra, hogy a felkelők nem a társadalom legaljáról jöttek, viszont a nagyvárosi perifériákhoz tartoztak, jórészt északi-keleti országrészből, vagy Trianont megelőző területrészről származtak. Hatvan százalékuk huszonhat évesnél fiatalabb volt, a felkelők negyede tizennyolc esztendős vagy annál fiatalabb volt.
Az 1956-os magyar forradalom című kötet mellett szóló legerősebb érv a szerző kiterjedt szaktudása. Fedi a valóságot, ha azt állítom, Rainer M. János munkája a jelen legteljesebb ismeretanyagát ruházza az ’56-os forradalom és szabadságharc iránt érdeklődőre.
Ferdinandy György író új, Fekete karácsony címet viselő kötete nem a történettudomány módszereivel, hanem erős szépírói fegyverarzenállal száll bele a történelmi emlékezésbe. A napokban nyolcvanegyedik születésnapját ünneplő József Attila-díjas szerző új könyve példa a gondosan újraépített kötetkompozícióra. Nem újkeletű a művek időről időre történő ismételt elrendezése: Kosztolányi apró módosításokkal több újságnak adta le verseit (nem egyszer azzal a céllal, hogy a Trianon után Szabadkán maradt édesapját támogassa), Mészöly Miklós rendszeresen átrendezte írásait, Kukorelly Endre pedig nemcsak máshogy rendezi kötetbe műveit, hanem szinte teljesen átírja őket. Ferdinandy György, az 1956-os év decemberében nyugatra szakadt – élete java részét Franciaországban, illetve mintegy negyven évet Puerto Rico trópusi szigetén töltő – író sincs ezzel máshogy. A Magyar Naplónál megjelent, ezúttal végre kemény táblás kötete tartalmaz több olyan írást is (pl. Tanulmányúton, Fortuna szekerén), amely igazi klasszikusnak számít azok körében, akik ismerik munkásságát.
Habár a kötet első írása, 1956 – Egy rendhagyó történelemóra vázlata címmel, kétségkívül nem elég erős az igényes kötet kezdetéül, a későbbi elbeszélések kárpótlást jelentenek. A megfélemlített embereknek valahogyan rá kell jönniük, hogy nincsenek egyedül, üzeni Ferdinandy munkája. Meg azt is, hogy „az életben nem kell mindig jól járni.” A piros kabátos lány című novella húszéves férfi hőse miközben a forradalom idején végighalad a városon, tartózkodó idegenségérzettel szemléli, mi mindenben bíznak körülötte az emberek, maga viszont pontosan tudja, nem éri meg bízni semmiben. A kötet egyik legütősebb darabja a Mágneses erővonalak, amely terjedelmét tekintve (némi jóindulattal) az elbeszélés és a regény mezsgyéjére datálható. A történet egy Yuri nevű srácról szól, aki három év rabság után „szabadul”, hogy újra rácsodálkozhasson az időközben megváltozott környezetére. Mindenkit kitelepítettek - a fiatalember családját kitúrták a budai lakásból (csak a kriptát hagyták sértetlenül), most a kettéosztott garázsban húzzák meg magukat, de a fő, hogy életben vannak. A fiatalember autóbusz-kalauz, s mivel emigrálásáig Ferdinandy is az volt, a szerző képes pontosan átadni a műbőr, a benzin jellegzetes szagát. Elénk idézi a régi, hosszú orrú, bőrüléses buszokat, a nehéz, cirádás kormánykereket forgató sofőrökkel, az összetéveszthetetlen nyikorgással. Mindeközben főhősünk járkál körbe-körbe, mint a halálraítélt – Budától az Astoriáig, az alsó rakpartig, a Rákóczi útig vezet útja. Közben pontosan tudja, már semmi nem lesz olyan, mint valaha.
A felosztás szép mintáját hozza az erre az írásra felelő Az a nap című szöveg, amely a kötetben közvetlenül Yuri történetét követi. Kimagaslik ebből a mostani válogatásból néhány további írás: A koronaőr leánya, a Tanulmányúton, a Fekete karácsony. Ezekből a művekből is következtethetünk arra, hogy a ’80-as évek óta magyarul rendszeresen megjelenő szerző írásművészetileg többet nyújt annál, minthogy az emigráns irodalom képviselőjeként alapjáraton a haza és az idegenség fogalmait ütközteti. Műveiben az idegenség érzete dominál, ez nem vitás, csakhogy írásai túlmutatnak a közeg szokásos kliséin. Az ismétlődő történetsémák és helyszínek, a filmszerű szerkesztés, a töredezettség tudatos szerzői döntés eredménye, a soha meg nem írt regényt kompenzálják. Nyilvánvaló, ezek az művek intimen sajátjai Ferdinandy Györgynek: a kézzel fekvő dolgok mellett érdemes figyelni a főkarakterek nevére (Yuri, Gyuszi, amelyek nem állnak távol a Györgytől/Gyuritól), arra, hogy a szerző is kalauz volt, mint több hőse, de az orvos nagyapa vagy a francia szak említése (Ferdinandy magyar-francia szakon kezdte tanulmányait az ELTE bölcsészkarán) sem a véletlen műve.
Biztos vagyok benne, hogy a Fekete karácsony nem pusztán az olvasónak okoz örömöt, hanem a szerző irodalmi befogadását is befolyásolja.
(Szép Szó mellékletünkben közöljük Ferdinandy '56-ról szóló, a kötetben nem olvasható írását.)
