Mindenki ugyanannyira számít

Az elmúlt héten kisebb dialógus alakult ki a Párbeszéd és Dávid Ferenc között a párt új vitaprogramja kapcsán. Végigolvasva a programot, meg kell állapítanom, bámulatos, ahogyan hangzatosabbnál hangzatosabb véleményeket sűrítettek 11 pontba. Újra és újra rádöbbenek, mennyire egyszerű feladatnak értelmezik ma Magyarországon a nem kormányon lévő pártok az ellenzéki létet. Az ellenzéki pártok azt gondolják, küldetésük nem más, mint a kormánypárti véleményeknek való folytonos ellentmondás. Mindig csak reakció, soha semmi proaktivitás. Persze, ezt is lehet csinálni, de akkor ne lepődjenek meg azon, hogy támogatottságuk nem nő. De most annak érdekében, nehogy szó érje a ház elejét, hogy a miniszterhelyettes már megint csak elvekről beszél, jöjjön néhány szakpolitikai érv.

Az alapjövedelem és a négynapos munkahét bevezetésének kérdése jelenleg nem aktuális Magyarországon. Ma egészen más kihívások vannak napirenden, s megválaszolásuk – úgy hozta a szükség – ezeknél előbbre való. Ezért is gondolom azt, hogy felelőtlenül jár el az a politikus vagy párt, amely a realitások talajától elrugaszkodva fogalmaz meg célokat, elfelejtve, hogy mi az a környezet, amely körülveszi. Sokszor egy szigorító döntés valóban népszerűtlenebb, de az adott kormányzatnak mindig az a feladata, hogy munkája során a legnagyobb felelősséggel járjon el. Jelenleg a magyar kormány lehetőségeket nyújt a munkára, senkit nem zár ki a munkaerőpiacból, aki dolgozni akar. Ez az a testtartás, amely azt jelenti, hogy mindenki számít.

Egyetértek azonban a Párbeszéddel a tekintetben, hogy a versenyképesség nem csupán számokból, adatokból és kimutatásokból áll, hanem legalább annyira az ezek mögött lévő humán tőkéből. Igen, az emberi tényező vitathatatlanul fontos, és ennek minőségi emelkedéséhez valóban az oktatáson keresztül vezet az út. El kell hagynunk azt az évtizedek óta rajtunk ragadt berögződést, hogy onnan megyünk nyugdíjba, ahol először írtunk alá munkaszerződést. És el kell hagynunk azt a gondolatot is, hogy a megszerzett diplománk világos karrierpályára állít minket. Nagyjából a jogászokat és orvosokat leszámítva az egyetemi évek és az így megszerzett képesítés – történjen az bármilyen szakon – mindössze annak a biztos bizonyítékát jelenti, hogy az adott ember képes rövid idő alatt dinamikusan sok új ismeretet befogadni és azt alkalmazni. És meggyőződésem szerint ebben áll a munkaerőpiac és a versenyképesség jövője is: felismerni azt, hogy a használható tudás nem az ismeretmennyiséget, hanem a képességmennyiséget jelenti.

Furcsállom, hogy a Párbeszéd szerint az, hogy az bürokráciacsökkentésnek lehet dolgozói létszámot érintő aspektusa is, cinizmus. 2010-ben azt mondtuk, hogy 10 év alatt 1 millió új munkahelyet hozunk létre - most ott tartunk, hogy hat év kormányzás után 650 ezerrel többen dolgoznak itthon. A kérdés ma már nem az, hogy van-e hol dolgozni, hanem az, hogy honnan lesz elegendő munkaerő. Az államnak dolgozó csaknem 1,1 millió ember létszámának csökkentése két előnnyel és nulla hátránnyal jár: az emberek lehetőséget kapnak arra, hogy a piaci szférában versenyképes fizetésért dolgozhassanak, és új kihívásokkal gazdagodjon életük, az állam pedig ennek köszönhetően elő tudja segíteni a gazdasági fejlődést, növelni tudja annak ütemét. Senkinek nem érdeke, hogy bárki is állás nélkül maradjon – ennek elkerülésére már most több koncepcióval is rendelkezik a kormányzat. A megoldást természetesen mi sem a közfoglalkoztatottak számának növelésében látjuk, ez hosszútávon nem vezetne sehova.

Összességében azt gondolom, ha csak egy dolgot választhatnék, hogy mit tanuljunk az Amerikai Egyesült Államoktól, akkor annak a szemléletmódnak a társadalmi szintű elsajátítását választanám, amely szerint onnantól, hogy valaki dolgozik és munkába áll, értékes része a társadalomnak. Nincs különbség az utcaseprő, a tanár, a bolti eladó és a könyvelő megbecsültsége között, hisz saját tudását kamatoztatva mindegyik hozzájárul az ország haladásához. Ez jelenti azt: mindenki ugyanannyira számít.

Szerző