Szabó P. Szilveszter azóta, amióta pályája elején megkapta a Halál szerepét az Elisabeth című musicalben, szinte ezer fokon izzik. Ő a Budapesti Operettszínház ügyeletes szenvedője, magas hőfokú negatív szereplője, vagy éppen olyan kínokat átélő abszolút pozitív hőse, mint most a Lady Budapestben Veres Pál tanár, aki az egyetemen diákjait is belelkesítve, részt vesz a harcokban, majd menekülésre kényszerül, miközben tulajdonképpen maradna. De a történet szerint szerelmesen viszi, támogatva hurcolja, vonszolja magával, a bele végletesen szerelmes Lady Ashton, aki mindenáron ki akarja juttatni az országból, hogy együtt éljenek.
Az ember persze gyanakszik, hogy ebből sziruposságba hajló, a giccshatárán mozgó, vagy azt átlépő, szimplifikált forradalmi história lesz. Netán kurzus produkció, amit azért mutattak be, mert a kerek évfordulóra illett ilyen tematikával előállni, meg akár még pénzt is lehetett kapni hozzá. És amikor ittrekedt külföldiek egy megnagyított játékbuszra emlékeztető vicces díszletelemben zötykölődnek és zötykölődnek aránytalanul hosszú ideig, ami inkább vicces, mintsem szól valamiről és legfőképpen nem a helyzetnek megfelelően dermesztő, akkor azt gondolom, hogy balsejtelmeim beigazolódtak. De közben meg érződik az utasok balsejtelme is, hogy nem lesz ennek jó vége, temérdek veszély leselkedik az úton, félnek, hogy nem lehet ezt megúszni épp bőrrel.
Kerényi Miklós Máté vagány buszsofőrt játszik, aki megszokhatta, hogy brahista módon, meg jól adagolt ajándékokkal, kenőpénzekkel kikecmereg a csávából, de amikor beleszaladnak a gyanút fogó Szurov őrnagy határ melletti csapatába, bezárulni látszanak a lehetőségek és az utasokat kiveri a víz. A panzió, ahol elszállásolták őket, s ahol Dézsy Szabó Gábor vendéglátósa notórius feljelentő, bizonyos időre börtönükké válik. És ekkor már tapintható a félelem, a zenekarból riasztó, élesen rémisztő hangok szólnak, de azért dallamosak is a musical szabályainak megfelelően.
A jelentős író, Tábori György Utazás című regénye, ami már két évvel a forradalom után külföldön napvilágot látott, összesűrített és törvényszerűen némiképp elkönnyített változatában is jó alapanyag. Fájdalmas, erőteljes vízió. Ez már érződött húsz évvel ezelőtt is, amikor a Bakáts téri szabadtéri színpadon, akkor még a könyvvel azonos címen bemutatták a darabot, ami ugyan sikert aratott, de mégis hamar eltűnt a süllyesztőben. Most viszont hatásos állapotban éledt újjá tetszhalott állapotából.
Janza Kata, aki az utóbbi időszakban meglehetősen jó formában van, az előadás címszereplője. Energikus védőangyal, próbálja menteni a férfit, akit imád, külföldi állampolgárként némiképp kívül is van azon, ami Magyarországon történt, de azért nagyon is együtt él vele, sok tekintetben élő mementó, aki az események után hírét viszi majd a tragédiának. Hangja csaknem szétveti a falakat, olykor nagyon megrendítően énekel, de ellágyulni is képes, ugyanakkor érzékelteti azt, olyan idők járnak, hogy a túléléshez még eközben is keménységre van szükség.
Szurovként Földes Tamás is ott van a csúcson. Eljátszik egy alapvetően nem rossz embert, akinek messzire kell mennie az otthonától olyan célért, aminek helyességéről egyáltalán nincs meggyőződve, érzi, hogy nálunk utálat fogadja, de azért, mint katona, teszi a dolgát. Amúgy beleszeret Lady Budapestbe, és a szerelmi háromszög megbonyolítja a dolgokat.
Sőt, a háromszög akár négyszögnek is tekinthető, mert felbukkan a tanár úrnak egy diákja is, aki abszolút együtt volt vele a harcokban, és most abban igyekszik segíteni, hogy csónakon átjuttassa őt és a Ladyt a határon. Szinetár Dóra alakítja, felidéződik az is, milyen buzgó hittel vett részt a harcokban, és látjuk önfeláldozóan segédkezet nyújtóként is. Hihető a tisztasága, a lelkesedése, az ügyszeretete.
A kórus, a tánckar színpadi jelenléte is az átlagon felül hiteles. Az Elfújta a szél előadásában inkább csak illusztrációnak éreztem a háborús vészt, és kevéssé hittem el a letaglózó szenvedést. A Marie Antoinette-ben előfordult, hogy megjátszottan hamisnak gondoltam a forradalmi hevületet. Most viszont valódi, lestrapált, de mégis áthevült arcokat látok, melyek tulajdonosairól hiszem, hogy mindhalálig küzdenek, a szabadságért vérük árán is megvívják a harcukat. Bodor Johanna táncai egyáltalán nem csak dekorációk, elszántság, drasztikum, sőt akár brutalitás is van bennük.
A Silló István által vezényelt zenekar állandó feszültséget közvetít. Most nem zavar, ami gyakran bánt az Operettszínházban: az, hogy minek az az örökös felsrófolt hangerő, hiszen történelmi kataklizmáról, hatalmas viharról van szó, ami akár törvényszerűen hangorkánnal is együtt jár. Kocsák Tibor több ponton operai igényű, megrázó és felzaklató zenét írt, Miklós Tibor dalszövegei ugyancsak megrendítenek.
Somogyi Szilárd eddigi rendezéseivel sok bajom volt. Most profi módon mozgat egy hatalmas gépezetet, érződik a nagy munka megszenvedettsége, érződik a közlésvágy, az odaadás, hogy együtt van a csapat, és egyfelé húz. Lehet persze hibákat találni, az egyik ilyen, hogy az első felvonás végén az orosz tank miért a munkásmozgalom hatalmas vörös zászlajával érkezik. Adódnak döccenők, ritmusproblémák is. De az egész társulat nagyon odateszi magát, a topon van, s ez igencsak ütős előadást eredményez.
