Hoppon maradt zsarnok

Publikálás dátuma
2016.10.25 07:45
Máté Gábor, Rujder Vivien és Tasnádi Bence FOTÓ: DIÓ
Fotó: /
Uralni lehet a nőt, a férfi kiszolgálójának tekinteni, mesterségesen műveletlenségben és tudatlanságban is lehet tartani akár sokakat, igazságnak is be lehet állítani a folyamatos hazugságot, de azért ez előbb-utóbb visszaüthet. Erről is regél Molière A nők iskolája című darabja a Katona József Színházban, Ascher Tamás rendezésében.

Vadbarom-e Arnolphe, aki kiöregedett macsóként rémeseket mond a nőkről, jókora fennhéjázással a férfi uralmát hirdetve, vagy esetleg kínosan sokak érzéseit, gondolatait testesíti meg? Mindehhez négyévesen magához vesz egy kislányt, Ágnest, és igencsak alul iskoláztatva, tökéletes műveletlenségben neveli fel, hogy miután semmit nem tanult, abszolút neki legyen kiszolgáltatva, tényleg olyan legyen, mint a kezesbárány. Molière akkor írta A nők iskoláját, amikor éppen egy nála húsz évvel fiatalabb hölgyet vett el, többek szerint erősen önironikus a darab.

Benne van az is, hogyan lehet másokat uralni, tudatlanságban, a valóságtól elzárva tartani, ami ma sok tekintetben igencsak aktuális kérdés lehet, amikor nyilván nem véletlen, hogy nem az oktatás és a kultúra kerül nálunk kiemelten középpontba, pedig a józan ész ezt diktálná. Ha jól emlékszem, Babarczy László a nyolcvanas évek elején a kaposvári színházzal Boglárlellén rendezett előadásának éppen az volt az egyik fő dilemmája, hogyan is zárnak el minket szinte mindentől, és hogy lázad ez ellen a lány, de még a szolgák is.

Máté Gábor pocakot eresztett, roppant számító Arnolphe, aki bár némiképp megtrottyosodott, azért az esze még kellőképpen forog, és úgy gondolja, hogy miután ő már jócskán kicsapongott, elveszi ezt a magának kinevelt ártatlan szendeséget. Máté láthatóan élvezi ezt az önimádó, öntelt pasast játszani, megmutatja fölfújt hólyag jellegű otromba magabiztosságát, flegmán, mintha a világ legtermészetesebb dolgait mondaná, ejti ki a női nemet lekicsinylő, lefitymáló megjegyzéseit, érezteti, tökéletesen meg van győződve arról, hogy maximálisan nyeregben van, most jött el számára a révbe érés, feleségül veszi a magának „gyártott terméket”, aki kinyalja majd a fenékét is, háládatosan, hogy felnevelte, és akkor szinte itt is van már a Kánaán.

No jó, jó, de persze nem lenne vígjáték a vígjáték, ha nem jelenne meg egy fiatalember, és nem regélné el éppen Arnolphe-nak, hogy belezúgott egy lányba, de a mostohaapja bezárva tartja a házban, ő viszont belóg, kijátssza, és mind gyakrabban találkozik Ágnessel. És mivel Arnolphe nem fedi fel magát, rendre neki számol be arról, hogyan fognak ki rajta. Máté eljátssza, hogy ekkor meginog alatta a talaj. Megmutatja, hogy bár ez nem szerepelt előzetes terveiben, ő is belehabarodott a lányba, és nem akarja elveszíteni, nem akar egyedül maradni, miközben az is látszik, arról is meg van győződve, hogy a befektetett energia, pénz miatt neki, mint akár egy áruhoz, naná, hogy jussa van hozzá. De azért azt is sejti, hogy oda házi zsarnokságnak, hoppon maradt.

A nyáron láttam a marosvásárhelyi Spectrum Színház A nők iskolája előadását, amiben Szélyes Ferenc hálósipkás roskatag öregúrként adta a szerepet, ettől még csak egyetlen másodpercre sem volt hihető, hogy közte és a lány között bármi is összejöhet. Vagyis csak a bohózati helyzetek kerültek előtérbe, amik viszont, mivel semminek nem volt igazán tétje, önmagukban érdektelennek, unalmasnak bizonyultak. Ascher Tamás rendezőként persze ilyen megoldást soha nem engedne, Mátéval közösen megmutatják, hogyan próbálja Arnolphe a számára vészhelyzetben megemberelni magát, hogy igyekszik túljárni a fiatalember eszén, és amikor ez újra és újra nem sikerül, hogy esik mindinkább kétségbe, és érzi úgy, hogy akár összedőlt az egész élete, és magába roskad.

Tasnádi Bence Horace nevű ifjúja közelít egy ficsúrhoz, aki kezdetben az ifjúságán kívül nem sok előnyt mutat Arnolphe-val szemben. Mintha leginkább a gerjedelme hajtaná, de aztán ő is végletesen belehabarodik a lányba. Rujder Vivien Ágnese egyre inkább az öntudatára ébred. De az ösztönei még inkább működnek, zsigerileg érezni kezdi, mi a hamisság és mi az igazság, mi az ami jó neki. És hát persze ő is szerelmes lesz.

Ötvös András és Jordán Adél olyan inast, illetve szolgálót alakítanak, akik mintha szintén nem hagyhatnák el a házat, némiképp véglényszerűek, lerongyolódottak, de azért haszonlesők is. Bán János Arnolphe barátjaként igyekszik képviselni a higgadt, józan ész szavát, de ezzel ebben a világban esélye sincs. Szacsvay László Horace apjaként már nem is próbálkozik ilyesmivel, ő maga a megtestesült apátia.

Timkovics Dorka nyersfordításának felhasználásával, néhány mai kiszólással és beköpéssel, de azért egyáltalán nem szleng nyelven, Moliere-t Závada Péter magyarította. Szakács Györgyi régi és újabb korok között lavírozva időtlenítette a jelmezeket. Khell Zsolt mobil díszletelemekkel érzékelteti a ház levegőtlen szűkösségét és a kinti tér szabadságot jelképező tágasságát.

Jók a színészek, markánsak az általuk megteremtett figurák. De az a folyamat, hogyan lehet másokat totálisan kiszolgáltatottá tenni, hogy lehet a nőkre felülről tekinteni és leszólni őket, hogy tör ez elő akár politikusok szájából, és hogy nem teljesen magától értetődő mindenki számára, hogy a nő tökéletesen egyenrangú a férfival, nem jelenik meg elég erőteljesen az előadásban. Ami így ugyan szórakoztató, de nem elég fajsúlyos.

2016.10.25 07:45

Ti rabjai a földnek - megjelent Aranyossi Magda emlékirata

Publikálás dátuma
2018.12.15 12:30
Aranyossi Magda és Pál 1956 környékén Leányfalun
Fotó: /
Szembefordult osztályával, az úri Magyarországgal, lázadva a társadalmi igazságtalanság ellen: megjelent Aranyossi Magda emlékirata.
A cím, amit a kiadó választott, lírai, rezignált, melankolikus. Visszafogott nosztalgiát sejtet, diszkrét naftalinszagot áraszt, „ódon ritkaságok” hangulatát idézi. Ezt még fokozza a csupa báj és kellem borító is.
S mindezzel alaposan megtéveszti leendő olvasóját.
Mert a szerző lebilincselően izgalmas emlékirata mindennek éppen az ellenkezője. Határozott választások, kemény döntések, súlyos kockázatvállalások mozgatják ugyanis Aranyossi Magda életét. Férje oldalán fiatalon csatlakozik a kommunista mozgalomhoz. A Tanácsköztársaság bukása után együtt emigrálnak (itthon a fehérterror az életüket fenyegette), érvényes útiokmányok nélkül élnek Ausztriában, Olaszországban, Svédországban, Németországban és Franciaországban. mindenhol részt vesznek a hol fél-, hol illegális mozgalmi munkában. Majd a második világháború idején kalandos úton visszatérnek Magyarországra, s az antifasiszta ellenállás harcosai lesznek.
A szerző felnőtt életének jelentős része tehát permanens létbizonytalanságban, a teljes ideiglenesség állapotában, majd állandó életveszélyben telt. S mégis: az emlékezés egészét valami derű hatja át – az eszme vezérelte, értelmes cselekvés bizonyossága. Mert Aranyossi Magda tudatosan fordult szembe osztályával, az úri Magyarországgal, a szörnyű társadalmi igazságtalanságokkal, s legjobb meggyőződése szerint választotta a kommunisták által kínált megoldást. Reprezentatív típusba tartozik ezzel, példának Lukács Györgyöt vagy Déry Tibort említhetjük.
 
Az emlékirat másik hőse – természetesen és méltán – a férj, a szellemi és harcostárs: Aranyossi Pál, aki szintén megtagadta a kiváltságosok világát, aki megannyi nyelven beszélt akcentus nélkül, aki nyomdakészen fogalmazott, aki – valami lenyűgöző könnyedséggel, eleganciával – a legveszélyesebb helyzetekben is feltalálta magát. A kommunista mozgalom kicsit csodabogár européer értelmiségije: lapokat szerkeszt, fordít, fedőállásokban dolgozik, röpcédulákat gyárt. A szerző leánykori neve: Nádas Magda. Korunk egyik legnagyobb írójának, Nádas Péternek a nagynénje. Az unokaöcs széljegyzetekkel egészíti ki a memoárt, ezek sosem tolakodóak, leginkább kiegészítik egy-egy emlék tényeit, helyenként vitatnak is egy-egy megállapítást, amitől csak izgalmasabb, gazdagabb lesz az eredeti mű. (Nádas Péter a Világló részletek című gigantikus alkotásában magától értetődően kulcsszerepet szán legendás nagynénjének.) A kötetet a szerző válogatott levelezése, családi fotógyűjtemény teszi teljessé, a szerkesztés Nagy Boglárka munkája.
A felszabadulással záruló memoár tehát egy mindvégig hithű kommunista életének meghatározó szakaszát tárja elénk (lapjain egyébként megelevenedik a nyugati emigráció szinte teljes munkásmozgalmi Pantheonja). Ma visszatekintve, tudom, sokan legyintenek: illúziókergetés, önbecsapás az egész, idejétmúlt ügy.
Ne siessünk ezzel a legyintéssel!

Mert a társadalmi igazságtalanság elleni lázadás egyáltalán nem anakronizmus. Miként a kiszolgáltatottakkal, a kisemmizettekkel, a lent világával vállalt szolidaritás vagy az antifasiszta ellenállás sem. Az egyenlőség – nem konjunktúra kérdése. Márpedig Aranyossi Magda emlékiratában ezek a vezérlő, sorsformáló eszmények. S aki ezekre tette fel az életét, az történelmi léptékben nem válhat megcsalatottá.

Info

Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom – Nádas Péter széljegyzeteivel Jelenkor, 2018

Témák
irodalom
2018.12.15 12:30
Frissítve: 2018.12.15 12:30

A szolgálólány meséjének írója megelégelte, hogy Trumpék vegzálják az újságírókat

Publikálás dátuma
2018.12.15 09:30
Margaret Atwood
Fotó: AFP/ ANGELA WEISS
A nyolcvanéves kanadai írónő, Margaret Atwood arra szólította fel a különböző nemzetek íróit, köztük a magyarokat is, hogy saját hazájukban ne engedjék csorbulni a sajtószabadságot.
Az elmúlt évek Nobel-díj várományosa, Margaret Atwood egyre gyakrabban hallatja hangját közéleti ügyekben, legutóbb a #metoo-ügyek kapcsán nyilatkozott. A szolgálólány meséje című világsiker szerzője szerint a szexuális zaklatásokat nyilvánosan tárgyaló #metoo-akciók a hibás jogrendszerből adódnak. Mivel a szexuális zaklatási ügyek áldozatai a legtöbb esetben nem kapnak segítséget az intézményektől, ezért az internethez, a teljes nyilvánossághoz kezdtek fordulni. Ez nagyon hatékony eszköz ugyan, de mivel kilóg a jog által szabályozott térből, ezért Atwood szerint még komolyabb problémákhoz vezethet. „Ha túllépünk a jogrendszeren, mert nem hatékony, akkor mi jön helyette? Kinél lesz a hatalom? A szélsőségesek nyernek, és az ideológiájukból vallás lesz, és aki nem követi, azt eretneknek tartják. A regényírók különösen gyanúsak ilyenkor, mert emberekről írnak, és az emberek morálisan bizonytalanok. Az ideológiák célja pedig, hogy eltöröljék a bizonytalanságot.” Atwood szerint a demokrácia visszaszorulásával hasonló belső logika vezet a szólás- és sajtószabadság csorbulásához illetve szándékos csorbításához is. Az írók nemzetközi szervezetének, a Nemzetközi PEN Clubnak jelenlegi alelnökeként levélben fordult a napokban kollégáihoz, hogy felhívja figyelmüket a meggyilkolt vagy kivégzett újságírók életére. „Világszerte nő az erőszakkal elhallgattatott újságírók száma, ezért kerültek ők a Times magazin címlapjára, mint 2018 legfontosabb tanúi.” Atwood szerint semmi értelme azt hajtogatni, hogy „ez nálunk nem történhet meg”, hiszen a jelenség egyre szerteágazóbb, a Trump-adminisztráció listázza, le- és kihallgatja a médiában dolgozókat, és naponta akadályozza a munkájukat, ellehetetlenítve az igazsághoz és az információhoz hozzáférés alkotmányos jogát. Az író egyúttal felhívja a figyelmet a legújabb veszélyre is, a sajtóba vetett bizalmat szétziláló, központilag irányított hazugságok és álhírek (fake news) szaporodására. Atwood szerint ez éppen a demokráciadeficites országokra a legjellemzőbb. Nagyjából ezzel egy időben jelent meg a világsajtóban Michel Houellebecq francia író cikke, melyben leszögezi, hogy az amerikaiak ma már egészen biztosan nem adnák életüket a sajtószabadságért, és ez szerinte szorosan összefügg a jelenlegi vezetés módszereivel. Az író azt állítja, hogy eddig nem ismert Donald Trumpnál jobb amerikai elnököt.
Szerző
2018.12.15 09:30
Frissítve: 2018.12.15 09:30