Nemrégiben fokozott érdeklődéssel olvastam Szakonyi Károly Függöny fel! című emlékezésének folytatásait a Tekintet című folyóiratban (Ebben az évben könyvalakban is megjelent, amelyről a Népszava is beszámolt.). Másrészt a hat folytatás abban is megerősített, hogy Szakonyi Károly kitűnő író, emellett kisujjában van a darabírás vagy átdolgozás minden fortélya. Elég csak az Adáshiba című darabjára emlékeztetnünk, amely Európa hírű íróvá tette. Nem könnyű mesterség az átírás és a színpadra alkalmazás sem.
Szakonyi Károly emlékezését olvasva arra gondoltam, mennyire hiányoznak a televízió képernyőjéről a jól megírt, érdemes darabok, amelyeket nem a politikával átszőtt pillanat ihlet, hanem egy jószemű rendező szándékából születnek. A hetvenes-nyolcvanas években nem pályáztattak, mert akik megbíztak egy írót, tisztában voltak a tehetségével, és a színházat tekintették szívügyüknek, nem a korrupció lehetőségének megtalálását, pontosabban kiküzdését a maguk számára. Véletlen lett volna, netán valamelyik befolyásos ismerősének köszönhette Szakonyi Károly, hogy a korszak jeles rendezői állandóan foglalkoztatták, különféle megbízatásokkal bombázták?
Dehogy! Hozzáértő színházi emberek dolgoztak a szakmában, nem mesterségesen kiválasztott kegyencek. Ők szívügyüknek tekintették a színházat, és pontosan tudták, kiben rejlik mozgósítható tehetség. Voltak, persze hogy akkor is voltak, akik számára fontos volt a politikai hatalmasságokkal kiépített kapcsolat, és mai megítélésükbe ez az olykor elvtelen döntéseket eredményező tevékenységük is belejátszik. Ha jól tudom, közéjük tartozott Major Tamás, de ki tagadná, hogy bizonyos szerepeiben zseniális alakítást nyújtott? Ma nála sokkal tehetségtelenebbeket röptet színházvezetői székbe az országos vagy a helyi hatalom.
Aki annyi darabot írt és dolgozott át, mint Szakonyi Károly, nagyon ért a színpadi hatáskeltés titkának megfejtéséhez. Néha a színész alkatának ismeretében elég egy poén, egy elsuttogott mondat, és már adott is a siker. Ez nem olcsó ripacsgesztus, hanem tudás, az előadó és a nézők lelki alkatának kivételesen alapos ismeretéről árulkodik. Amint Szakonyi Károly fellebbenti a fátylat emlékeiről, nemcsak önmagát mutatja meg, hanem egy kis világot is, amelynek résztvevői nagy élményeket adhatnak, ha szerencsés csillagállásban lépnek a színpadra.
Vannak persze olyan szerepek, amelyekkel a színész, bármilyen jelentős mestere is szakmájának, képtelen azonosulni. Nem feltétlenül jár bukással az ilyen előadás, a lelkes közönség talán föl sem ismeri, hogy a mondatokat és gesztusokat csak a színpadi rutin vezérli, olykor még a kritikusok is tévednek megítélésében, de aki zsigereiben érzi és ismeri ezt a világot – Szakonyi és a legtöbb vele dolgozó rendező ilyen volt – tudja, megcsalatás részese. Ilyenekről is szó esik a könyvben, mint ahogy az író egyik-másik kudarcáról is. Az olvasó épp e részek alapján véli teljesen hitelesnek az emlékképeket.
Szakonyi Károly kezdettől arra törekedett, hogy a nézőket szívükben szólítsa meg. Akkor még nem voltak divatban az elmepróbák, mint manapság, a darab írója, rendezője és előadói is a szíveket célozták meg. Ezt nevezték beleélésnek. Nagyon tanulságos nyomon követni, ahogy Szakonyi beszámol egy-egy klasszikus regény általa végzett színpadra írásáról. Az olvasó is sokat okulhat megjegyzéseiből, de legalább ennyire érdekes, ahogy átfolyatja magán a szövegeket, keresve azokat a pontjaikat, amelyek szívtől szívig futtathatják. Néha elég egyetlen mondat.
Molnár Ferenc, a színpadi hatáskeltés egyik legnagyobb mestere ilyen pontot jelenített meg A Pál utcai fiúkban. A betegágyán fekvő Nemecsek fölé hajló édesanyja egyszercsak felsikolt: „Te, ez meghalt!” Felrázó, döbbenetes momentum. Hatását átélhettem bicskei tanárként, amikor elunva a különféle könyvekben előadásra ajánlott ostoba darabokat, igazi dilettánsként „átdolgoztam” a regényt, olyan formába öntve, hogy hetedikes-nyolcadikos, 13-14 éves gyerekek is előadhassák. Amikor a Nemecseknét megszemélyesítő Zsuzsa elsírta-sikoltotta ezt a mondatot, olyan csönd uralkodott a zsúfolt nézőtéren, hogy valóban vágni lehetett volna, aztán kitört a sírás. Ahogy mondani szokták, szem nem maradt szárazon. Felejthetetlen, nagy pillanat volt, ott lebegett az ütött-kopott színpad fölött az író szelleme.
Mennyivel hitelesebben idézte meg ezeket a nagy szellemeket Szakonyi Károly, aki pontosan megérezte, milyen szándék rejlik mondataik mögött, s hogyan lehet élővé tenni, a könyvek lapjairól valóságos, hús-vér figurákká tenni a történetek szereplőit, s miképp lehet őket koruk valóságában mozgatni és jellemezni. Az egyik legérdekesebb emlékezésében, a Holt lelkek színpadra alkalmazásának munkájáról szólva avat be a műhelytitkokba, amelyek a nézők számára többnyire rejtve maradnak.
S ha a korról szólunk, nem hagyhatjuk említés nélkül azokat az eseményeket, amelyeket az író saját korában élt át, alkalmazkodva vagy szembesülve azzal a környezettel, amelyet a kultúrpolitika hagyott a színházak számára. Ha valaki úgy hinné, hogy ezek az emlékezések megmaradnak a műnem hagyományos keretei között, nagyot tévedne. Az emlékező köntöse alól kivillan a szépíró szemérmesen és tudatosan rejtegetett öltözéke is. Az Életem, Zsóka! bemutatójára készülő, ezzel a darabjával induló fiatal író a főszereplő Domján Edit társaságában egy riporterre várakoztak. A megilletődött író félénk rajongással tekintett a színésznőre. S most, e hajdani jelenetre emlékezve egyszeriben hangot, módszert vált, szépíróként idézi a múltat:
„Hány év telt el? Mert minden, ami benne van ebben a könyvben, akkor kezdődött. Jövünk le a Blaha Lujza téri Nemzetiben a dramaturgiáról, Osvát Bélával, kint vakító napsütés, a színpad mögötti rácsaknában a lift éppen a földszintre ér. A kiskapun bevetül a fény. És ebben a fényben megjelenik Edit. Osvát bemutat. – Ismerkedjenek meg, az a fiatal író most írja első darabját magának…
- Kezet fogunk. – Igazán? – Közel áll hozzám, érzem a belőle áradó tüzet. Perzsel a közelsége, annyira nő, mégis milyen szerény. Cseppet sem hivalkodó. Szép, karcsú, és csinos. Zárkózott, mégis nyílt. És nagyon finom, elegáns. Egzotikus hercegnő, elérhetetlen. – Nahát! Várom! – mondja kedves mosollyal.
Az a forró májusi nap hatvanháromban a Nemzeti kiskapujánál. Meg ahogy ülünk egymás mellett a Hungária asztalánál, miközben Koncz Zsuzsa elkészítette a fotót… Egy pillanat. De a pillanat mégis örök.”
Ki ne emlékeznék ilyen napfényben fürdő, visszahozhatatlan, mégis örök pillanatra? Mi azonban csak dadogni tudunk róla. Az igazi író, amilyen Szakonyi Károly, azonban megragadja és a maga teljességében varázsolja elénk, mint a beteljesedés lehetőségének jelképét. Tegye ezt még sokáig!