Előfizetés

A megnyerhetetlen játszma

Bod Péter
Publikálás dátuma
2016.10.29. 09:23
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
Az egykori brit diplomata, Peter Unwin könyve, Nagyhatalmi játszmák, 1956 (A magyar forradalom a világpolitika erőterében) egyértelművé teszi, ami a józanul gondolkodó emberek számára eddig is nyilvánvaló volt: atomháború kirobbantása nélkül az Egyesült Államok nem avatkozhatott volna be a magyar forradalom leverésének megakadályozásába. A korral foglalkozó magyar történészekkel egyetértésben Unwin úgy véli: a szuezi válság alapvetően nem befolyásolta a Magyarországgal szembeni szovjet magatartást. Ez az elgondolkoztató és lebilincselő stílusban megírt könyv tíz évet várt a magyar kiadásra. De végre megérkezett.

Unalmasnak ígérkezett az 1956-os év. Senki nem gondolta, hogy a második világháború utáni legtragikusabb, legellentmondásosabb és legfelkavaróbb év következik. Ki hitte pezsgős pohárral a kezében, hogy két hónap múlva Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán, február 29-én, titkos beszédében lerántja a leplet Sztálin évtizedeken át folytatott gaztetteiről? A kongresszusi küldöttek úgy ültek össze, hogy „Sztálin fájó hiányát” emlegették, és Hruscsov utolsó napra időzített beszédének első fél órájában ahányszor elhangzott a néhai pártvezető neve, annyiszor ugrottak talpra és tapsoltak a bent ülök a teremben. Lassan értették meg, miről szól a beszéd. Mindezen aligha csodálkozhatunk. A még élő, és akkor kiapadhatatlannak tűnő személyi kultusz bűvkörében a négyórás beszéd alatt olyan történelmi utazást kellett megtennie a hallgatóságnak, amely mindenestül felforgatta szemléletüket és viszonyukat a Kreml egykori urához. Hogy a sztálinizmus bűneinek feltárásában a „tiszta kezek” szerepét a legnagyobb jóindulattal sem játszhatta volna el Hruscsov, az bizonyára a beszéd alatt és után keveseknek juthatott eszébe.

Valami nincs rendben

Az „év egyetlen elbűvölően elegáns eseménye” Grace Kelly és Rainer monacói herceg esküvője volt április 29-én, de egyben mintha az 1956-os esztendő minden bájos és kedves, szívet melengető történésének a végét is jelezte volna. És valóban. Hogy a világban (de legalábbis Európában) valami nincs rendben, két, akkor frissen megjelent mű is jelezte. John Osborne: Nézz vissza haraggal című darabját Londonban adták elő, amelynek gyúanyagát a fennálló brit világgal élesen szembeforduló felfogás adta. A dráma ízekre szedte az önelégült angol establishmentet, a Csatorna túlpartján is forrtak az indulatok. Jean Dutourd kötete, a Les Taxis de la Marne (Marne-i taxik, magyar fordítása nincs), ebben az évben jelent meg, amelyben hűvös kegyetlenséggel úgy fogalmazott, hogy a koldusszegény Franciaország még mindig a múlt kopott pompájában szeretne tündökölni, noha inkább olyan koldus, amely már minden kincsét eljátszotta.

A látszat és a valóság feltűnő különbségére irányította rá a figyelmet mind az angol, mind a francia szerző, amelyet az angolszász értekező prózát magas fokon művelő Peter Unwin Nagy-Britannia kapcsán másként is érzékeltetett. A politikai osztály gondolkodását így ábrázolta: „Jól tudták, lehetetlenség vég nélkül megőrizni az országuk világban játszott szerepét, ám a nemzet még mindig dicsőséget várt el vezetőitől, ezért igen kevesen voltak hajlandóak beérni egy sokkal szerényebb világpolitikai szereppel.” Ettől korántsem függetlenül Anglia a világ legnagyobb hitelezőjéből a világ legeladósodottabb országává vált a második világháború után, ami anyagi teherbíró-képességének szűk korlátait jelezte.

Az 1956-os év eseményei nyáron gyorsultak fel. Washingtonban július 19-én John Foster Dulles amerikai külügyminiszter kellemetlen hírt közölt az egyiptomi nagykövettel. Az Egyesült Államok nem támogatja, hogy a Világbank az asszuáni gát építéséhez kölcsönt nyújtson. Derült égből villámcsapás volt ez az arab országnak. Az Egyesült Államoknak nem tetszett, hogy Nasszer egyiptomi elnök az el nem kötelezett országok frontját erősítette, hogy nagy tételben fegyvert vásárolt a Szovjetuniótól, és az sem, hogy pánarab politikai és országegyesítési elképzelései voltak Kairó az idő szerinti urának. Láthatóan keveset törődött Washington azzal, hogy a kölcsön megtagadásával még inkább Moszkva karjaiba löki Egyiptomot.

Nasszer válaszlépése egy hetet váratott magára: július 26-án államosította a Szuezi-csatornát, mindezt úgy, hogy nemzetközi jogot sem sértett. Az Egyesült Államok számára ez kellemetlen fejlemény volt, bár eltörpült Nagy-Britannia és Franciaország gondjai mellett. Egyrészt angol és francia tulajdonban és üzemeltetésben állt a csatornát működtető társaság. Másrészt, e két európai ország játszott meghatározó politikai szerepet a Közel-Keleten. Harmadrészt, az angoloknak életbe vágóan fontos volt a hajóút használata, a franciák pedig nehezteltek Kairóra, mert Egyiptom fegyverrel segítette Algéria függetlenedési törekvéseit.

A két kontinentális állam meg akarta leckéztetni az arab országot, és mert a katonai beavatkozásnak semmilyen jogi alapja nem lett volna, csavaros tervet eszeltek ki. Izraellel szövetkezve arra bírták rá a zsidó államot, hogy támadja meg szomszédját. A brit és francia hadigépezet ekkor lendülne működésbe. A háborúban álló felek szétválasztásának ürügyével szálltak volna partra Egyiptomban, noha az akció célja kizárólag a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés visszaszerzése volt. Az utolsó brit alakulat néhány héttel a csatorna államosítása előtt hagyta el Egyiptomot.

A katonai tervekről nem tájékoztatták az Egyesült Államokat, ami önmagában is furcsa, de ha meggondoljuk, hogy mindezt a világhatalom két legszorosabb szövetségese követte el, akkor tettük szinte magyarázhatatlan. Az egyiptomi hadseregtől nem tartottak. Egy gúnyos angol mondás szerint az Aida második felvonása óta nem nyertek csatát.

Rohanunk a forradalomba

Nyár közepétől egészen október végéig tartott a politikai egyeztetés a szuezi válság ügyében. Az Egyesült Államok kizárta a katonai megoldás lehetőségét, és tárgyalásokat szorgalmazott. Közben beköszöntött az ősz, Budapesten újratemették Rajk Lászlót, lezajlott a Petőfi Kör sajtóvitája, és még nyáron Mikojan egyetlen kézmozdulattal kipenderítette a hatalomból Rákosit, akinek lakhelyét a Szovjetunióban jelölték ki. A lépés egyszerre mutatta meg Magyarország szuverenitásának és Rákosi legitimitásának teljes hiányát. Ehhez persze tegyük hozzá, hogy az 1949-es választásokon – ennek levezénylője a nem sokkal később halálba küldött Rajk volt –, a kommunisták (a Magyar Függetlenségi Népfront - a szerk.) 95,6 százalékot kaptak, szemben az 1945-ös 16,96 százalékkal. Méretes különbség! Gerő Ernő lett Rákosi utóda, aki Peter Unwin értékelése szerint, kockázatmentes vezetőnek tűnt, legalábbis Nagy Imrével szemben. Mégis: „A kockázatmentesnek hitt vezető valójában egyre közelebb hozta a forradalmat” - így a szerző.

Az 1956-os magyar forradalom legnagyobb talánya – a kortársak számára minden bizonnyal – annak a megválaszolása maradt, hogy az október végén a Kremlből érkező Mikojan és Szuszlov magyar vezetőkkel folytatott konstruktív megbeszélése után, mitől és miért változott meg Moszkva álláspontja a magyar helyzet értékelését illetően? Az október 30-án ismertetett szovjet kormánynyilatkozat elfogadta a Nagy Imre-féle vezetést, megnyitotta az utat a két ország közötti vitás kérdések tisztázásához, elrendelte a szovjet csapatok kivonását Budapestről, és reformokat javasolt a Varsói Szerződés működésében.

Mire Mikojan és Szuszlov visszaért Moszkvába, Hruscsov és a Politikai Bizottság (PB) száznyolcvan fokot fordult. Elhatározták Magyarország lerohanását, ezzel párhuzamosan törvénytelennek nevezték a Nagy Imre-kormányt. Arról még nem döntöttek, hogy a felállítandó bábkormány vezetője Kádár vagy Münnich legyen.

Peter Unwin nem véletlenül tette fel könyvében a kérdést: mennyire játszott szerepet a forradalom eltiprásában a szuezi válság? A kérdés jogos. A magyar társadalom mindig is látott összefüggést a két esemény között. Ezen túlmenően sokan úgy vélekedtek (látszólag ennek volt is alapja), hogy az egyiptomi háború miatt a szélárnyékba került Magyarországgal az oroszok azt tehették, amit csak akartak. A Nagyhatalmi játszmák, 1956 című könyv gondolatmenete egyértelművé teszi: Szuez nélkül ugyanaz történt volna.

Hruscsov óvatos volt, nem akart beavatkozni Egyiptomban. Erre nem is volt szükség, mert Anglia, Franciaország és Izrael leállította a hadműveleteket. A szovjet katonai gépezet alkalmatlan volt egy ilyen akció lebonyolítására. Nehézségeiket tovább tetézte volna az idő rövidsége.

A szerző - és ez a kötet szempontjából csöppet sem mellékes – bennfentes. Harmadtitkárként 1958-tól dolgozott a budapesti brit követségen, majd 1983 és 1986 között országa nagykövete volt a magyar fővárosban, egyebek mellett életrajzot írt Nagy Imréről.

FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE

FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE

Egyszer így, egyszer úgy

Utólag sokkal érthetetlenebb a korábbi engedékeny moszkvai álláspont, amelyet október 30-án terjesztettek elő Budapesten. A birodalmi logika szerint egy vazallus állam nem dönthet szabad akaratából, főként nem olyan alapvető kérdésekről, mint a szövetségi rendszerből való kilépés. A brit diplomata ezt durvábban fogalmazta meg: „az ország súlyos árat fizetett azért, hogy megtanulja: nem létezik vészkijárat a szovjet csatlósok közösségéből”. Moszkva ezért rohanta le november 4-én Magyarországot, és nem azért, mert más nagyhatalmak ekkor éppen Egyiptommal voltak elfoglalva.

Kijózanító tárgyilagossággal teszi mindehhez hozzá a szerző, hogy az Egyesült Államoknak nem volt módja beavatkozni a magyar szabadságharcba. Legközelebb lévő csapatai Németország nyugati részén és Olaszországban állomásoztak, és ha lett volna szándék, akkor sem értek volna időben az országba. Ez mit sem von le a magyar szabadságharcosok hősiességéből és igazából. Egyszerűen a kettőnek nincs és nem is volt köze egymáshoz. Ha létezik keserű történelmi tapasztalat és tanulság, akkor ez mindenképpen az. Az Egyesült Államok szempontjából Magyarország nem volt fontos ország. Washingtonban még szuverénnek sem tartották hazánkat (nem alaptalanul), amelynek semmilyen különösebb hatalmi és/vagy stratégiai jelentősége nem volt. Egyedül nukleáris eszközökkel avatkozhatott volna be.

A szovjet beavatkozás Moszkva egyértelmű és gyors győzelmét hozta magával. A délszláv háborúkig ez volt az egyetlen olyan összecsapás Európában, amelyet két önálló állam vívott meg egymással, a Szovjetunió sokszorosan is vereséget szenvedett az 1956-os forradalom eltiprásakor. A beavatkozás és annak brutalitása a világ, de különösen Nyugat-Európa baloldali szimpatizánsait elfordította a keleti szuperhatalomtól. A kommunizmus bűntettei annyira nyilvánvalóvá váltak a magyarországi beavatkozás kapcsán, hogy ez az ideológia már Kelet-Európában sem rendelkezett semmilyen politikai, pláne világjobbító vonzerővel. Ahogyan a kegyvesztett, de éppen ezért szókimondó jugoszláv kommunista, Milovan Gyilasz vélekedett: „Soha nem heged be az a seb, amelyet a magyar forradalom ütött a kommunizmus testén.”

Rövidtávon nyert, hosszútávon veszített Moszkva. Hruscsov azonban már rövid- és középtávon is megoldhatatlan dilemma elé került a magyar forradalom eltiprása kapcsán. A magyar társadalom forradalmat elindító követelései egybeestek a szovjet pártfőtitkárnak az SZKP XX. kongresszusán elhangzott, a desztalinizáció folyamatát elindító beszédével, a forradalom vérbefojtója mégis ő volt. Olyan ideológiai és politikai ellentmondásba keveredett, amelyből nem vezetett kiút.

Európa egyesül?

Az 1956-os év mindenkinek tanulságokkal szolgált. A világpolitika optikáján keresztül szemlélve az egyik legjelentéktelenebb szereplő, Kádár János azt szűrte le magának, hogy olyan politikát kell követnie, amelyben a társadalomnak eszébe sem jut a hatalom ellen lázadni. A gulyáskommunizmus eszmei forrásvidéke ez a felismerés. A szuezi fiaskó közben tanácskozott egymással Guy Mollett francia miniszterelnök és Konrad Adenauer német kancellár, utóbbi ezekkel a szavakkal fordult francia kollégájához: „Franciaország és Nagy-Britannia soha nem lesz az Egyesült Államokhoz vagy a Szovjetunióhoz mérhető hatalom. Ami azt illeti, Németország sem. Ezért számukra egyetlen módja van annak, hogy meghatározó szerepet játsszunk a világban: az, hogy Európának egyesülnie kell. Anglia erre még nem érett meg, de a szuezi ügy segít abban, hogy lelkileg felkészüljenek rá. Nincs vesztegetni való időnk.”

Egy évvel később, 1957. március 25-én aláírták a római szerződést, más néven az EGK-szerződést, amely megteremtette az Európai Gazdasági Közösséget, az Európai Unió alapját. Nem vesztegették az idejüket: elindult az a program, amely Európát globális szereplővé teheti.

A szuezi válság is kellett ahhoz, hogy a kontinens elinduljon azon az úton, amelynek a „vén Európa” számára nincs alternatívája. Magyarország számára sem.

A múlt belép a jelenbe

Publikálás dátuma
2016.10.29. 09:11
Igencsak meghurcolták Tóth Ilonát FOTÓ: MTI/SOÓS LAJOS

Vérbíróként ül Csurka László a valószínűtlenül megmagasított pulpituson, a Tóth Ilonka című darabban, a Nemzeti Színházban, és unott monotonitással sorolja az '56-os forradalom után kivégzettek nevét. Minden egyes név után jókorát vág az asztalra a kalapácsával, aminek szinte becsapódásszerű dörrenését még fel is erősítik, így már-már olyan ez a hang, mintha a nyaktiló csapna le. Fenyegető. Példát statuálva lezár egy-egy életet. Pontosan elhangzik az elítélt neve, az életkora, a foglakozása, és az is, hogy kötél által vagy golyóval vetettek véget az életének. Időnként vissza-visszatér ez a momentum, de Csurka dermesztően részvétlen hangja olykor akár az utcai jelenetekben is bömböl, mintha Isten csapásaként sújtana le az általa vélt bűnösökre.

Szilágyi Andor eredetileg forgatókönyvnek írt, de filmként egyelőre meg nem valósult művének középpontjába a magyar történelem sokat vitatott, de kétségtelenül legendás alakjává lett medikája, Tóth Ilona került, aki részt vett a diáktüntetésekben, a harcok alatt mentőápolóként dolgozott, kórházi ápolónőként is felajánlotta szolgálatait, majd felettesei kérésére a mindig eminens hallgató elvállalja a Domonkos utcai kisegítő kórház vezetését. Itt biztosít helyet az illegális Életünk című folyóirat szerkesztőinek, a perben először szintén halálra ítélt Obersovszky Gyulának és Gáli Józsefnek, és segít is röpcédulák sokszorosításában, terjesztésében.

Nem ez lesz azonban a fő vád ellene, hanem az, hogy 1956 november 8-án, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével rendkívül brutálisan meggyilkolta Kollár István rakodómunkást. Mindhármukat 1957 júniusában kivégzik. A Legfelsőbb bíróság Tóth Ilona testvérének kérésére 1990-ben felülvizsgálja a bírósági eljárást, de a semmissé nyilvánítás iránti kérelmet elutasítja. Végül 2001-ben a Fővárosi Bíróság Tóth Ilonát a köztörvényes bűncselekmény elkövetése alól felmenti és az 1957-es eljárást semmisnek nyilvánítja. Ettől még személyével kapcsolatban máig vannak érvek, ellenérvek, pro és kontra.

A tíz évvel ezelőtti évfordulóra Kaposváron Mohácsi János megrendezte 56 06, őrült lélek, vert hadak című, testvérével, Mohácsi Istvánnal írt, Kovács Márton zenéjével színpadra kerülő darabját, ami inkább afelé hajlik, hogy Tóth Ilona tényleg gyilkolt. A felzaklató produkció tébolyult vitát váltott ki, melyben az is megmutatkozott, hogy ezen a területen szintén képtelenek közeledni a vélemények, a kígyót-békát kiabálás vált inkább megszokottá.

Amikor kifelé jövök a mostani magyarországi premierről – az ősbemutatót pár nappal korábban Varsóban, a Teatr Polskiban tartották -, akkor is azt mondja egy úr a hátam mögött, hogy „Mit fog ezért kapni a Vidnyánszky”, mármint Vidnyánszky Attila, a rendező, aki a forgatókönyvet elolvasva darabot íratott Szilágyival a Nemzetinek, mondván, hogy a nagy magyar sorsfordító eseményeknek ezen a színpadon helyük kell, hogy legyen.

Egyébként tíz évvel ezelőtt ő is megrendezte a forradalomról a vízióját, Szőcs Géza Liberté !56 című darabjának segítségével, Debrecenben. Abban a produkcióban, csakúgy, mint a mostaniban, ugyancsak sok zenét, táncos elemet, mozgást, dalt használt, szintén látványosan megjelenítve a filmszerűen sorjázó forradalmi kavalkádot. Az utcai jelenetek ezúttal is ehhez hasonlatosak, de a fő helyszín most mégiscsak a tárgyalóterem, ami aránytalanul magasított, ridegen szürke pulpitusával, Olekszandr Bilozub díszlettervezőtől, nyomasztóan kafkai látvány. Ebben a térben rögtön látjuk Ilonka anyját, akinek fájdalmasan kétségbeesett arca megelőlegezi a tragédiát. Bánsági Ildikó ezernyi érzés kifejezésére képes akár csak mimikával, mint Bolygó Hollandi elárvultan ténfereg a világban és próbálja megérteni azt, amit ez a szerencsétlen sorsú édesanya valószínűleg soha nem érthet meg.

Vidnyánszky a saját Tóték rendezéséből átcsen ebbe a produkcióba egy már igen jól bevált momentumot. Ott is elhelyezett a szín jobb oldalán egy állványon lévő mikrofont, amibe a szereplők a rádió hazugságáradatait, meg irredenta háborúra buzdító dalait harsogták, és ezt groteszken ellenpontozta a borzadályosan véres valósággal. Most ez a mikrofon megint a manipuláció jelképe, hol a rádióé, hol a kezdeti tévéadásé, ömlik bele a hatalom szándékosan eltorzított, rútul hamis ideológiája. A hazugság-mételyt műsorvezető-riporterként, fő talpnyalóként, gerinctelen csúszómászóként jeleníti meg Rubold Ödön, aki akár még műhalottat is kreáltat művérrel.

Inkább jelenet füzéreket látunk, mint koherens darabot, ami engem sokszor zavar, lehet, hogy a színészeket is, mert nehéz így összetett jellemeket teremteni. Tán ez is közrejátszik abban, hogy meglehetősen egyenetlenek az alakítások. Olykor csak tételek, színfoltok az előadásban a színészek. Dózsa László és Mécs Károly például karikaturisztikus figuráikkal tök hülyéknek mutatják az itt állomásozó oroszokat, ami azért így nem kellően árnyalt kép. Bodrogi Gyula jó karakterként olyan öreg sírásót jelenít meg, aki próbált hinni a rendszerben, és ezt folyamatosan ismételgeti is, de azóta végletesen kiábrándult. Szélyes Ferenc a védőügyvéd, ő igyekszik valamit tenni, de több infarktus után hamarosan rámegy erre a perre. Waskovics Andrea színművészetis hallgatónak címszereplőként van módja igazán felépíteni egy jellemet. Meg is mutat egy bámulatosan tiszta embert, aki önfeláldozó, eltökélt, energikus, és akit annyira összetörnek testben és lélekben, hogy már meggyőződése ellenére maga ellen vall. Az előadás egyik döbbenetes jelenete, amikor már jártányi ereje sincs, többször durván végig vonszolják a földön, szinte a szó szoros értelmében feltörlik vele a padlót. Van egy rendszeresen megjelenő kislány alteregója is, folyamatosan szembesülhetünk vele, hogy ezt az egykori kedves, ártatlan felnőtté vált gyermeket juttatják pokolra.

De a produkció legmellbevágóbb része kétségtelenül a legvége. Olyan az előadásban szereplő színészek jönnek egyenként a színpad elejére, akiknek személyes közük volt a forradalomhoz. Szembefordulnak velünk, bemondják a nevüket, és civilként beszélnek a történetükről. Voith Ági például elregéli, hogy a kétszeres Kossuth-díjas színésznő édesanyját, Mészáros Ágit 10 év szilenciumra ítélték amiatt, mert azt mondta, addig nem hajlandó színpadra lépni, míg az oroszok ki nem mennek az országból. Bodrogi elmeséli, hogyan semmisítették meg orosz tankok a lakásukat.

A legelképesztőbb história minden bizonnyal Dózsáé. Egykori fegyveres pesti srácként megsebesülve, a klinikai halál állapotában már bedobták a halottak gödrébe, még mésszel is leöntötték, de a sírásók észrevették, hogy megmozdul a keze. Életük kockáztatásával bevitték a zsidó kórházba, ahol tízórás műtéttel megmentették. Bár a történet nem számít újdonságnak, mégis megáll a levegő, amikor elbeszéli. Egész valójával összeköti a múltat a jelennel. Ez az, ami gyakran nem sikerül a megemlékezésekben, évfordulókra írt művekben. De most kilépnek mában élő emberek a történelmet idéző produkcióból, és személyes hitelükkel teszik átélhetővé a borzongató eseményeket.

Kapcsolódó
Emlékház Tóth Ilonka szülőházában

A Gresham-törvények fogságában

Marosán György
Publikálás dátuma
2016.10.29. 09:05
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
A 16. században felismert Gresham-törvény azt mondta ki, hogy a rossz pénz kiszorítja a jót. A magas aranytartalmú pénzt az emberek tévedhetetlenül felismerték, ezért eltették megtakarítás céljából, míg a rosszat, amiből a királyok kicsalták az arany-tartalmat, fizetésre használták. Így a jó pénz eltűnt a forgalomból, és innen származik a mondás: rossz pénz nem vész el.

Volt egy álmunk: az internet - napjainkban ünnepeltük születésének 25 éves évfordulóját -, amely majd elhozza a szellem napvilágát. A szabadon elérhető és igaz ismeretek kiszorítják az ostobaságot és hazugságot. Ám a valóságban, akik a híreket felkínálják, azok nem a búzából válogatnák az ocsút, hanem éppen ocsúval szennyeznék a jó szemeket. Ez a fajta szelekció a közgazdaságból ismert Gresham-törvényre emlékeztet.

Tudatos hazugságok

A törvényt nemrég a politika szférájában véltem felfedezni. Arra ébredtem rá, ha a választók nagy része úgy véli, hogy minden politikus lop és hazudik, akkor nem vesződnek a kiszelektálásukkal. A kiválasztást a pártokra hagyják, ám a párteliteket az oligarchia „vastörvénye” - a belső kiszorítósdi - mozgatja. Ez pedig a vezetőhöz lojális, de gyakran korrupt és felelőtlen politikusokat hozza helyzetbe. Így a politikát eluralja egy sajátos Gresham-törvény: a rossz politikusok kiszorítják a jókat. (Marosán György: A politika Gresham törvénye.) És most - meglepetésemre - a média világában bukkantam rá a Gresham-törvény hatására. Korabeli reményeinkkel ellentétben tehát, ahelyett, hogy kiszelektálódna a hazugság és kitaláció, az interneten a hamis információ rendre kiszorítja a tényekkel és bizonyítékokkal alátámasztott jót.

Az interneten a chemtrail és a lapos Föld hívők meghökkentő üzeneteit is túlszárnyaló egyre újabb őrületek bukkannak fel. A Tisztánlátó - Gregorij Grabovoj - például azt hirdeti a neten: több-száz betegség gyógyítására képes, ehhez csak annyi kell: „a megfelelő számsorra koncentrálva, gondolatban kivetíteni a homlok belső részére, ha lehet, akkor fehér fényben, a számokat.” A politika világában pedig az álhírek és tudatos hazugságok az új normalitás.

Egy legutóbbi felmérés szerint például a magyar választók kétharmada - a kormánypropaganda hatására - elhiszi, hogy tömegével érkeznek migránsok, akik elveszik munkáját és fenyegetik biztonságát, miközben még nem találkozott menekülttel és gyakorlatilag alig vannak bevándorlók. Nap nap után szembesülünk azzal: a hamis hír „felülírja” az igazat, a valóságnak nyilvánvaló ellenmondó állítások elfedik a tényeket.

De mi lehet az oka, hogy a modern társadalmak - egyébként normális - polgárai ilyen meghökkentően fogékonyak a nyilvánvaló őrültségek iránt? S ha az egyszer befészkelte magát a tudatukba, szinte kigyógyíthatatlanok belőle. Az egykori lelkesítő jövőkép, hogy minden kulturális alkotás, tudományos ismeret, és igazolt tény korlátlanul elérhető lesz, váratlanul szertefoszlott. Pedig milyen szép is lett volna: csak egy „kattintás” és a világ egyetlen hatalmas ingyen-könyvtárrá változik. A globális „felvilágosodástól” pedig már csak néhány lépés a szabadság és a demokrácia. Ám mára kiderült, a világ hétmilliárd polgára nem az emberi kultúra összes kincsét tartalmazó hatalmas könyvtárban ül, hanem egymástól elszigetelt, „visszhangkamrákban” csücsül.

Elviselhetetlen visszhangkamra

A visszhangkamra a süketszoba - ahol minden hang elenyészik, tökéletes, de őrjítő csend vesz körül - ellentéte. A visszhangkamrában az elhangzó szavak a falakról visszaverődve egyre hangosabban, végül elviselhetetlen erősséggel szólnak. Ez kiszorít minden egyéb információt, lehetetlen hát, hogy bármi, ami a kamrán kívül elhangzik, az a bentiek tudomására jusson. Az internet tehát - reményeinkkel ellentétben - nem gigantikus közkönyvtár, inkább egymástól elszigetelt visszhangkamrák labirintusa. Miközben a polgár úgy véli, kifejezetten nyitottan mérlegeli a felbukkanó híreket, a valóságban a visszhangkamra kulcsárai tömik fejét olyan információkkal, amelyek lehetetlenné teszik, hogy érdemben tesztelje az eléje bukkanó tényeket.

Eredetileg a tudomásunkra jutottakat öt szempont alapján minősítjük: (1) az információ hihető forrásból származik, (2) mások hisznek benne, (3) az új tény beleillik-e eddigi világképünkbe, (4) az egész mögött van-e egy hihető történet, és (5) igazolják-e megfelelő és elfogadható bizonyítékok? A valóságban azonban, amikor a polgár egy nézetet, vagy egy információt mérlegel, nem halad végig a tesztkérdések mindegyikén. Vagy azt latolgatja, megfelel-e az állítás a valóságnak, vagy azt, miként vélekedik arról saját közössége. A tapasztalatok szerint pedig az emberek inkább a csoport-véleménynek vetik alá magukat. Az a mérvadó számukra, amit a közösségük tekintélyei állítanak. Még akkor is meghajolnak a többség véleménye előtt, ha tudják, az hamis.

Egy nemrég végrehajtott kísérlet jellegzetes különbséget tárt fel az összeesküvés elméletek rajongói és a szkeptikusan mérlegelő tudósok közössége között. (Del Vicario, M. et al. 2016. The spreading of misinformation online. PNAS.). Az új információk szinte órákon belül ismertté válnak mindkét közösségben. A gyors elterjedés magyarázata: a kiterjedt közösségek többnyire egymást ismerő és hasonlóan gondolkodók „fürtjeiből” állnak. A „fürtök” tagjai az új információt többnyire egy ismerősüktől kapták, és azt ismerőseiknek küldik tovább. Az összeesküvés elmélet híveinek „fürtjei” valódi „echo-chamberként” működnek.

Egy új információ befogadásáról a közösség hangadói döntenek. Sőt, minél több időt töltenek a kamra hasonlóan gondolkodó tagjai egymás társaságában, annál inkább hajlanak szélsőséges nézetekre. Ez a helyzet hozza létre a média Gresham-törvényét: ha egy új információ megkérdőjelezi a régi hiedelmet, a véleményvezérek utasítására a közösség automatikusan „elveti” azt, vagyis, a rossz információ kiszorítja a jót!

A tudóst viszont nem érdekli, ki fogalmazta meg az állítást, csak a bizonyítékokat firtatja. Közösségükben egy korábbi ismeretet hamar „kiszorít” a tudományos kritika által pontosított újabb. A tudományban tehát a szelekció a Gresham-törvénnyel ellentétes: az igazolt, jó információ „felülírja” és kiszorítja a túlhaladottat, a rosszat. A bizonyított tények azután fokozatosan leszivárognak - mint a vízesések egymást követő sorozata -, a közösség egyre szélesebb rétegeibe. Közben pedig az elfogadott igazságokat újra és újra alávetik a kritikának. A tudomány épületének szilárdságát a hibásnak bizonyult téglák folyamatos cseréje biztosítja.

A láthatatlan gorilla

Szűk közösségünk visszhangkamráiban viszont éppen a hiedelmek, az előítéletek és a rémhírek szorítják ki az igazolt tényeket. Az átlagember véleményét ugyanis – mit tekint igaznak, és kinek a véleményében bízik –, alapvetően a „csoport-hatás” formálja. Ezért építgetik nagy gondossággal saját visszhangkamrájukat a fényevő prófétákhoz hasonlóan a populista politikusok. Tudják ugyanis, hogy még politikai választásainkat is - vajon elmegyünk-e szavazni, és ha igen, kire adjuk a voksunkat -, a visszhangkamrák vélemény-vezérei befolyásolják.

Egy nemrég végrehajtott érdekes kísérletben a kutatók kimutatták: működik ugyan az állampolgári kötelességre hivatkozó ösztönzés kaszkádja, de az egyén választási viselkedését - részt vegyen-e a választáson - jelentősen befolyásolja saját „fürtjének” uralkodó nézete. (Fielhouse, E. et al. Cascade or echo chamber? PartyPolitics 2016.) A visszhangkamra lakóinak maradék szabad akaratát a véleményvezérek a gumicsont módszerrel törik meg. A „láthatatlan gorilla” kísérletek bizonyítják, milyen könnyen eltéríthető figyelmünk a valóságról (Chabris, Ch. Simons, D. 2011. A láthatatlan gorilla). Ha érdeklődésünket valaki meghatározott célra irányítja – feladatul adja, hogy számoljunk össze valamit, vagy figyeljük meg egy esemény adott részletét –, képtelenek leszünk észrevenni bármely, a látómezőnkbe eső, egyébként látványos jelenséget. Ezért látnak el bennünket különböző gumicsontokkal, mint amilyen a migráns-probléma, vagy Brüsszel elleni harc, s míg ezeken rágódunk, észre sem vesszük, hogy a szemük előtt lopják szét az országot.

Ennek a módszernek a totálissá és globálissá fejlesztett változata Putyin stratégiája: álhírek és megtévesztő információk „betáplálása” a média világába, majd azok közvetlen eljuttatása támogatóik visszhangkamráiba, ahol azután önálló életre kelve, kiszorítják a nemcsak a kritikus gondolatot, hanem magát a valóságot is.

A magyarok többsége az internet ingyen közkönyvtára helyett saját kis visszhangkamrájában csücsül, és a kormány zsoldjában álló hivatásos lélekmérgezők hamisításokkal megfűszerezett gumicsontjain kérődzik. Mintha végtelenített magnószalagokról folyna állandóan és befolyásolhatatlanul ugyanaz a szöveg. A megkérdőjelezhetetlennek feltüntetett állításokról ugyan rendre kiderül, hogy hamisak, de szerepük eleve csupán a zajszint felerősítése volt. Ahogyan a diszkózene elviselhetetlen ereje, ismétlődő ritmusa, és ösztönökre ható üzenete elborítja az agyat, épp úgy teszi lehetetlenné a visszhangkamra süketítő zaja a józan mérlegelést. Ez ellen hatástalan, ha a polgár ostobaságát ostorozzuk. Inkább meg kell próbálni párbeszédre csábítani, akit lehet. Ugyanis - mint Freud mondta - „két monológból, soha nem lesz egy dialógus”.

A törvény kiterjesztése

„Miben tér el – kérdezte az átkosban született vicc - a 70-es évek káderpolitikája az 50-es évekétől? Már nem fontos, hogy munkáskáder legyen. Elég, ha nem ért hozzá!”. Ez a napjaink orbáni rendszerét meghökkentően pontosan leíró vicc afféle káderpolitikai Gresham-törvényként értelmezhető.

Úgy tűnik, hazánkban a fordított szelekció a társadalom egyre széles szféráiban érvényesül. A haladást és javulást szem előtt tartó szelekció az egyedeket, a dolgokat, és az információt jóságuk és kívánatosságuk szerint válogatja ki. Ha a szelekciót vezérlő szempont a minőség és a kiválóság - az érték, a szépség, igazság, a hatékonyság, a használhatóság, stb. -, akkor a szelekció eredményeként az adott csoportból (populációból, osztályból, tömegből) kiválhatnak és elterjedhetnek a legjobbak.

Ha viszont a szelekció fordítottan (értsd: a minőség értékrendjével ellentétesen) működik, akkor a hanyatláshoz vezető Gresham-törvény érvényesül. Ha a vállalat nem a minősége szerint szelektálja a munkaerőt, alvállalkozót, bankot, akkor nem fejlődik a gazdaság. Ha a fogyasztó nem a megfelelősége szerint választana a termékek és a szolgáltatások között, azok nem tökéletesednének. Ha a kritikus, a néző és a gyűjtő nem a szépsége szerint értékelné a műalkotásokat, nem fejlődne a művészet. Vagy gondoljunk akár az olimpiára: ha nem tisztességes, nyílt és éles a verseny, akkor nem történne javulás.

Vagyis, ha nem gyakoroljuk a minőségi szelekciót, mert az vesződséggel jár, mert képtelenek vagyunk felismerni a minőségi különbségeket, vagy tudomásul vesszük a csalást és a korrupciót, ezzel magunk idézzük elő, hogy erőre kap a rossz, elterjed, és végül kiszorítja a jót.

Jó volna ezt az írást optimistán befejezni. De csak Szathmári Sándor – a különös sorsú, ma éppen kevéssé olvasott, zseniális magyar író – Hiába című könyvének befejezése ötlik az eszembe: ”Ha egyszer a jó szándékúak megtanulnák egymást, béke lenne és tiszta ébredés. De csak szavak lesznek mindig, amit az uralomra jutott rosszindulat mindig ki fog csavarni, és kamatoztatni mások bőrére, és sohasem fogjuk tudni, miért lett minden rossz, hiszen a régi prófécia szavait immár uralkodó rendszer biztosítja és érvényesíti.”

Az egyetlen esély: igyekezzünk kiszabadulni megkérdőjelezhetetlennek vélt hiedelmeink visszhangkamráiból. Vállaljuk a kételkedés és a hiedelmek ellenőrzésének kényelmetlenségét. A gondolkodás jelen helyzetünkben ugyanis életmentő, de csak akkor működik, ha - mint az ejtőernyő – nyitott!