Unalmasnak ígérkezett az 1956-os év. Senki nem gondolta, hogy a második világháború utáni legtragikusabb, legellentmondásosabb és legfelkavaróbb év következik. Ki hitte pezsgős pohárral a kezében, hogy két hónap múlva Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán, február 29-én, titkos beszédében lerántja a leplet Sztálin évtizedeken át folytatott gaztetteiről? A kongresszusi küldöttek úgy ültek össze, hogy „Sztálin fájó hiányát” emlegették, és Hruscsov utolsó napra időzített beszédének első fél órájában ahányszor elhangzott a néhai pártvezető neve, annyiszor ugrottak talpra és tapsoltak a bent ülök a teremben. Lassan értették meg, miről szól a beszéd. Mindezen aligha csodálkozhatunk. A még élő, és akkor kiapadhatatlannak tűnő személyi kultusz bűvkörében a négyórás beszéd alatt olyan történelmi utazást kellett megtennie a hallgatóságnak, amely mindenestül felforgatta szemléletüket és viszonyukat a Kreml egykori urához. Hogy a sztálinizmus bűneinek feltárásában a „tiszta kezek” szerepét a legnagyobb jóindulattal sem játszhatta volna el Hruscsov, az bizonyára a beszéd alatt és után keveseknek juthatott eszébe.
Valami nincs rendben
Az „év egyetlen elbűvölően elegáns eseménye” Grace Kelly és Rainer monacói herceg esküvője volt április 29-én, de egyben mintha az 1956-os esztendő minden bájos és kedves, szívet melengető történésének a végét is jelezte volna. És valóban. Hogy a világban (de legalábbis Európában) valami nincs rendben, két, akkor frissen megjelent mű is jelezte. John Osborne: Nézz vissza haraggal című darabját Londonban adták elő, amelynek gyúanyagát a fennálló brit világgal élesen szembeforduló felfogás adta. A dráma ízekre szedte az önelégült angol establishmentet, a Csatorna túlpartján is forrtak az indulatok. Jean Dutourd kötete, a Les Taxis de la Marne (Marne-i taxik, magyar fordítása nincs), ebben az évben jelent meg, amelyben hűvös kegyetlenséggel úgy fogalmazott, hogy a koldusszegény Franciaország még mindig a múlt kopott pompájában szeretne tündökölni, noha inkább olyan koldus, amely már minden kincsét eljátszotta.
A látszat és a valóság feltűnő különbségére irányította rá a figyelmet mind az angol, mind a francia szerző, amelyet az angolszász értekező prózát magas fokon művelő Peter Unwin Nagy-Britannia kapcsán másként is érzékeltetett. A politikai osztály gondolkodását így ábrázolta: „Jól tudták, lehetetlenség vég nélkül megőrizni az országuk világban játszott szerepét, ám a nemzet még mindig dicsőséget várt el vezetőitől, ezért igen kevesen voltak hajlandóak beérni egy sokkal szerényebb világpolitikai szereppel.” Ettől korántsem függetlenül Anglia a világ legnagyobb hitelezőjéből a világ legeladósodottabb országává vált a második világháború után, ami anyagi teherbíró-képességének szűk korlátait jelezte.
Az 1956-os év eseményei nyáron gyorsultak fel. Washingtonban július 19-én John Foster Dulles amerikai külügyminiszter kellemetlen hírt közölt az egyiptomi nagykövettel. Az Egyesült Államok nem támogatja, hogy a Világbank az asszuáni gát építéséhez kölcsönt nyújtson. Derült égből villámcsapás volt ez az arab országnak. Az Egyesült Államoknak nem tetszett, hogy Nasszer egyiptomi elnök az el nem kötelezett országok frontját erősítette, hogy nagy tételben fegyvert vásárolt a Szovjetuniótól, és az sem, hogy pánarab politikai és országegyesítési elképzelései voltak Kairó az idő szerinti urának. Láthatóan keveset törődött Washington azzal, hogy a kölcsön megtagadásával még inkább Moszkva karjaiba löki Egyiptomot.
Nasszer válaszlépése egy hetet váratott magára: július 26-án államosította a Szuezi-csatornát, mindezt úgy, hogy nemzetközi jogot sem sértett. Az Egyesült Államok számára ez kellemetlen fejlemény volt, bár eltörpült Nagy-Britannia és Franciaország gondjai mellett. Egyrészt angol és francia tulajdonban és üzemeltetésben állt a csatornát működtető társaság. Másrészt, e két európai ország játszott meghatározó politikai szerepet a Közel-Keleten. Harmadrészt, az angoloknak életbe vágóan fontos volt a hajóút használata, a franciák pedig nehezteltek Kairóra, mert Egyiptom fegyverrel segítette Algéria függetlenedési törekvéseit.
A két kontinentális állam meg akarta leckéztetni az arab országot, és mert a katonai beavatkozásnak semmilyen jogi alapja nem lett volna, csavaros tervet eszeltek ki. Izraellel szövetkezve arra bírták rá a zsidó államot, hogy támadja meg szomszédját. A brit és francia hadigépezet ekkor lendülne működésbe. A háborúban álló felek szétválasztásának ürügyével szálltak volna partra Egyiptomban, noha az akció célja kizárólag a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés visszaszerzése volt. Az utolsó brit alakulat néhány héttel a csatorna államosítása előtt hagyta el Egyiptomot.
A katonai tervekről nem tájékoztatták az Egyesült Államokat, ami önmagában is furcsa, de ha meggondoljuk, hogy mindezt a világhatalom két legszorosabb szövetségese követte el, akkor tettük szinte magyarázhatatlan. Az egyiptomi hadseregtől nem tartottak. Egy gúnyos angol mondás szerint az Aida második felvonása óta nem nyertek csatát.
Rohanunk a forradalomba
Nyár közepétől egészen október végéig tartott a politikai egyeztetés a szuezi válság ügyében. Az Egyesült Államok kizárta a katonai megoldás lehetőségét, és tárgyalásokat szorgalmazott. Közben beköszöntött az ősz, Budapesten újratemették Rajk Lászlót, lezajlott a Petőfi Kör sajtóvitája, és még nyáron Mikojan egyetlen kézmozdulattal kipenderítette a hatalomból Rákosit, akinek lakhelyét a Szovjetunióban jelölték ki. A lépés egyszerre mutatta meg Magyarország szuverenitásának és Rákosi legitimitásának teljes hiányát. Ehhez persze tegyük hozzá, hogy az 1949-es választásokon – ennek levezénylője a nem sokkal később halálba küldött Rajk volt –, a kommunisták (a Magyar Függetlenségi Népfront - a szerk.) 95,6 százalékot kaptak, szemben az 1945-ös 16,96 százalékkal. Méretes különbség! Gerő Ernő lett Rákosi utóda, aki Peter Unwin értékelése szerint, kockázatmentes vezetőnek tűnt, legalábbis Nagy Imrével szemben. Mégis: „A kockázatmentesnek hitt vezető valójában egyre közelebb hozta a forradalmat” - így a szerző.
Az 1956-os magyar forradalom legnagyobb talánya – a kortársak számára minden bizonnyal – annak a megválaszolása maradt, hogy az október végén a Kremlből érkező Mikojan és Szuszlov magyar vezetőkkel folytatott konstruktív megbeszélése után, mitől és miért változott meg Moszkva álláspontja a magyar helyzet értékelését illetően? Az október 30-án ismertetett szovjet kormánynyilatkozat elfogadta a Nagy Imre-féle vezetést, megnyitotta az utat a két ország közötti vitás kérdések tisztázásához, elrendelte a szovjet csapatok kivonását Budapestről, és reformokat javasolt a Varsói Szerződés működésében.
Mire Mikojan és Szuszlov visszaért Moszkvába, Hruscsov és a Politikai Bizottság (PB) száznyolcvan fokot fordult. Elhatározták Magyarország lerohanását, ezzel párhuzamosan törvénytelennek nevezték a Nagy Imre-kormányt. Arról még nem döntöttek, hogy a felállítandó bábkormány vezetője Kádár vagy Münnich legyen.
Peter Unwin nem véletlenül tette fel könyvében a kérdést: mennyire játszott szerepet a forradalom eltiprásában a szuezi válság? A kérdés jogos. A magyar társadalom mindig is látott összefüggést a két esemény között. Ezen túlmenően sokan úgy vélekedtek (látszólag ennek volt is alapja), hogy az egyiptomi háború miatt a szélárnyékba került Magyarországgal az oroszok azt tehették, amit csak akartak. A Nagyhatalmi játszmák, 1956 című könyv gondolatmenete egyértelművé teszi: Szuez nélkül ugyanaz történt volna.
Hruscsov óvatos volt, nem akart beavatkozni Egyiptomban. Erre nem is volt szükség, mert Anglia, Franciaország és Izrael leállította a hadműveleteket. A szovjet katonai gépezet alkalmatlan volt egy ilyen akció lebonyolítására. Nehézségeiket tovább tetézte volna az idő rövidsége.
A szerző - és ez a kötet szempontjából csöppet sem mellékes – bennfentes. Harmadtitkárként 1958-tól dolgozott a budapesti brit követségen, majd 1983 és 1986 között országa nagykövete volt a magyar fővárosban, egyebek mellett életrajzot írt Nagy Imréről.
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
Egyszer így, egyszer úgy
Utólag sokkal érthetetlenebb a korábbi engedékeny moszkvai álláspont, amelyet október 30-án terjesztettek elő Budapesten. A birodalmi logika szerint egy vazallus állam nem dönthet szabad akaratából, főként nem olyan alapvető kérdésekről, mint a szövetségi rendszerből való kilépés. A brit diplomata ezt durvábban fogalmazta meg: „az ország súlyos árat fizetett azért, hogy megtanulja: nem létezik vészkijárat a szovjet csatlósok közösségéből”. Moszkva ezért rohanta le november 4-én Magyarországot, és nem azért, mert más nagyhatalmak ekkor éppen Egyiptommal voltak elfoglalva.
Kijózanító tárgyilagossággal teszi mindehhez hozzá a szerző, hogy az Egyesült Államoknak nem volt módja beavatkozni a magyar szabadságharcba. Legközelebb lévő csapatai Németország nyugati részén és Olaszországban állomásoztak, és ha lett volna szándék, akkor sem értek volna időben az országba. Ez mit sem von le a magyar szabadságharcosok hősiességéből és igazából. Egyszerűen a kettőnek nincs és nem is volt köze egymáshoz. Ha létezik keserű történelmi tapasztalat és tanulság, akkor ez mindenképpen az. Az Egyesült Államok szempontjából Magyarország nem volt fontos ország. Washingtonban még szuverénnek sem tartották hazánkat (nem alaptalanul), amelynek semmilyen különösebb hatalmi és/vagy stratégiai jelentősége nem volt. Egyedül nukleáris eszközökkel avatkozhatott volna be.
A szovjet beavatkozás Moszkva egyértelmű és gyors győzelmét hozta magával. A délszláv háborúkig ez volt az egyetlen olyan összecsapás Európában, amelyet két önálló állam vívott meg egymással, a Szovjetunió sokszorosan is vereséget szenvedett az 1956-os forradalom eltiprásakor. A beavatkozás és annak brutalitása a világ, de különösen Nyugat-Európa baloldali szimpatizánsait elfordította a keleti szuperhatalomtól. A kommunizmus bűntettei annyira nyilvánvalóvá váltak a magyarországi beavatkozás kapcsán, hogy ez az ideológia már Kelet-Európában sem rendelkezett semmilyen politikai, pláne világjobbító vonzerővel. Ahogyan a kegyvesztett, de éppen ezért szókimondó jugoszláv kommunista, Milovan Gyilasz vélekedett: „Soha nem heged be az a seb, amelyet a magyar forradalom ütött a kommunizmus testén.”
Rövidtávon nyert, hosszútávon veszített Moszkva. Hruscsov azonban már rövid- és középtávon is megoldhatatlan dilemma elé került a magyar forradalom eltiprása kapcsán. A magyar társadalom forradalmat elindító követelései egybeestek a szovjet pártfőtitkárnak az SZKP XX. kongresszusán elhangzott, a desztalinizáció folyamatát elindító beszédével, a forradalom vérbefojtója mégis ő volt. Olyan ideológiai és politikai ellentmondásba keveredett, amelyből nem vezetett kiút.
Európa egyesül?
Az 1956-os év mindenkinek tanulságokkal szolgált. A világpolitika optikáján keresztül szemlélve az egyik legjelentéktelenebb szereplő, Kádár János azt szűrte le magának, hogy olyan politikát kell követnie, amelyben a társadalomnak eszébe sem jut a hatalom ellen lázadni. A gulyáskommunizmus eszmei forrásvidéke ez a felismerés. A szuezi fiaskó közben tanácskozott egymással Guy Mollett francia miniszterelnök és Konrad Adenauer német kancellár, utóbbi ezekkel a szavakkal fordult francia kollégájához: „Franciaország és Nagy-Britannia soha nem lesz az Egyesült Államokhoz vagy a Szovjetunióhoz mérhető hatalom. Ami azt illeti, Németország sem. Ezért számukra egyetlen módja van annak, hogy meghatározó szerepet játsszunk a világban: az, hogy Európának egyesülnie kell. Anglia erre még nem érett meg, de a szuezi ügy segít abban, hogy lelkileg felkészüljenek rá. Nincs vesztegetni való időnk.”
Egy évvel később, 1957. március 25-én aláírták a római szerződést, más néven az EGK-szerződést, amely megteremtette az Európai Gazdasági Közösséget, az Európai Unió alapját. Nem vesztegették az idejüket: elindult az a program, amely Európát globális szereplővé teheti.
A szuezi válság is kellett ahhoz, hogy a kontinens elinduljon azon az úton, amelynek a „vén Európa” számára nincs alternatívája. Magyarország számára sem.
