Immár ötödik éve, hogy távozott közülünk a magyar labdarúgás egyik legnagyobb alakja, egyetlen aranylabdásunk. Halála előtt másfél hónappal úgy tűnt, majd kicsattan az egészségtől – mondták többen azok közül, akik részt vettek az Albert Flórián 70. születésnapja alkalmából szervezett köszöntésen a Gellért Hotelben. Így emlékszik Kű Lajos is, aki a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején szerepelt a Ferencváros és a nemzeti tizenegy színeiben is együtt az akkor már Aranylabdás középcsatárral.
„Ott voltam én is a Gellértben Albert 70. születésnapján, semmi előjele nem volt a tragédiának. Magdikával, a lányával beszéltem, aki akkor azt mondta, lelkiismeret-furdalása van, amiért arra kérte a szemlátomást remek egészségnek örvendő édesapját, hogy vizsgáltassa ki magát.”
Hetekkel később Albert az orvosok szerint sikeres szívkoszorúér-műtéten esett át, néhány nap múlva azonban komplikációk léptek fel: október utolsó napjának hajnalán szívinfarktus következtében távozott az élők sorából. Utóbb kiderült, két korábbi után a harmadik infarktus bizonyult végzetesnek.
„Egy istenadta tehetség volt, ezt számadatok bizonyítják. Csodálatos volt, ahogy 1962-ben gólt rúgott az angoloknak (a chilei labdarúgó világbajnokság csoportkörében – H. Sz.), vagy éppen az, amit az 1966-os vb-n a brazilok ellen csinált… Amikor Albertnél volt a labda, egyszerűen nem tudták elvenni tőle. Brazíliában annyira odavoltak érte, hogy meghívták magukhoz. Szerették volna testközelből látni, hogyan étkezik, miként tréningezik az az ember, aki leiskolázta őket…” – emlékezett vissza Kű a Groupama Arénában található Fradi Múzeumban, az Albert-emlékkiállításon elhelyezett relikviák között. Persze, nem csak a sportpályán nyújtottakra gondol jó szívvel a régi játszótárs. „A régi, kellemes időtöltések gyakran eszembe jutnak, ha Albert Flóriánra gondolok. Nyolcvan Hofi veszett el benne, kiváló humora volt. Majdnem olyan, mint Puskás Öcsinek, habár Puskást nem lehetett utolérni szövegben.”
Albert Flórián és Kű Lajos közös „története” 1968-ban kezdődött, akkor szerződött ugyanis a budapesti zöld-fehér csapathoz Kű. „Finoman szólva sem volt kis dolog ahhoz a csapathoz csatlakozni, melyben a világszerte csodált Albert Flórián játszott hétről hétre – emlékszik vissza ekképpen ezekre az időkre a Székesfehérvárról átigazoló egykori csatár, aki szerint Albert már puszta jelenlétével is megbabonázta az ellenfeleket. – Egyértelműen nagyobb volt a csapat önbizalma, amikor Albert Flórián is pályán lehetett, az ellenfelek tartottak tőle. Lakat Károly (a szakember dolgozott az FTC edzőjeként is – H. Sz.) mesélte, amikor már Tatabányán a Bányász edzője volt, hogy míg a játékosai a buszban ülve azon morfondíroztak, hogy a Fradi ellen kell játszaniuk, gyakran ’megremegett a lábuk’. Ez elsősorban Albertnek volt köszönhető.”
A négyszeres magyar bajnok Albertnek és Kűnek a ’72-es UEFA Kupa elődöntőn kívül a hetvenes évek elején bajnoki ezüstérmek jutottak a Ferencváros színeiben, 1972-ben, Belgiumban viszont – a korábban, Dániában elszenvedett súlyos térdsérülés után felépülő – Albert Kűvel együtt szerepelt a nemzeti csapattal a kontinenstornán. Ott Albert a szovjetek elleni - végül 1-0-ra elveszített - elődöntő második félidejében Bene Ferencet váltotta, tizenegyest harcolt ki. Eztán következett a házigazdák elleni bronzcsata, melyet a vendéglátó nyert 2-1-re. „Liege-ben a harmadik helyért játszottunk, jómagam Alberttel együtt kezdőként léptem pályára. Annak ellenére, hogy az elveszített Belgium elleni mérkőzésen gólt rúgtam, óriási élmény volt Albert Flóriánnal a kezdőcsapatban együtt szerepelni. Az volt válogatott pályafutásom egyik csúcsa.”
Végül úgy alakult, hogy a belgiumi ütközet lett Albert Flórián utolsó tétre menő nemzetközi fellépése, a magyar futball Császára később egyszer, a Jugoszlávia elleni barátságos mérkőzésen lépett pályára a nemzeti tizenegyben. Tizenöt év, 75 válogatott szereplés és egy súlyos sérülés után utoljára.
„Albert Flórián is játszhatott volna még tovább, ha elkerüli a sérülés, azonban ’69-ben Knud Engedal csúnyán rávetődött a térdére. A világ egyik legjobb középcsatára lett a sérülését követően sokkal kevesebb, mint azt megelőzően volt. Eztán már nem volt olyan gyors a labdával, nem tudott olyan könnyen irányt változtatni, mint az egészséges térdével, ám a feje olyan volt, mint régen – az a fejjáték, azok az improvizációk… Csak sajnos már nem tudott olyan sebességgel irányt változtatni, mint korábban” – mesélte a múzeumban kiállított Aranylabda, s Albert Flórián portréja mellett állva Kű. – Ahogy Albert vezette a labdát… Neki teljesen mindegy volt, hogy előretolt csatárt játszott vagy irányító középpályást, esetleg a két ék mögött. Ha Illovszky Rudolf betette előre, Albert rúgott hármat a szerbeknek, kettőt az angoloknak. Mindenkinek rúgott gólt! Nem csak gólt rúgni, előkészíteni is tudott. Úgy vezette a labdát, ahogy kevesen. Ragyogó fejjáték jellemezte, mindkét oldalról tudott fejelni. Intelligens ember volt, aki több nyelven beszélt, mégis kiváló humorérzékkel áldotta meg a sors. Mindemellett zseniális labdarúgó volt. Egy futballzseni."
