Lélekben erősen

Álmatlan éjszakáimon gyakran gondolkodtam azon, hogy hosszabb idő óta miért nem emelkedik megfelelő mértékben a termelékenység Magyarországon. A csak nevében létező, éppen ezért eredendően bukásra ítélt Széll Kálmán Terv legújabb, immáron harmadik változatában erre is világos választ kaphatunk. A kormányzat legfontosabb céljainak egyike mi is lehetne más, minthogy "javuljon a magyar lakosság lelki egészsége, mert pusztán gazdasági nézőpontból ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy növekedjen a munkaerő termelékenysége." Ezek szerint az egészséges lelkületű magyar dolgozó az Orbán-világ kedvence, hiszen befektetések és innováció nélkül is képes hozzájárulni ahhoz, hogy a gödör peremére jutott versenyképességünk végre felküzdje magát az uniós átlaghoz.

Ha mindez igaz, akkor lelki egészségünk javulására (is) égetően nagy szükségünk lehet. Ennek fényes példája az a jelentés, amit a világ legjelentősebb befektetési bankjainak egyike, a Morgan Stanley éppen most publikált. Ebből pedig kiderül, hogy az eddigi 2,6 százalékról hirtelen 1,8 százalékra vágták le a magyar gazdaság átlagos idei GDP-növekedési ütemére adott előrejelzésüket, ezzel párhuzamosan a jövő évi előrejelzésüket is lehúzták 2,7 százalékról 2,5 százalékra. Ha az okokat keressük, akkor semmi újat nem lehet mondani, a nagyravágyó elképzeléseket előcsalogató uniós pénzek éppen csak csordogálnak, így ismét bebizonyosodik a közismert filmsláger refrénje: "egyedül nem megy!"

Az év végével amúgy is megszűnő Növekedési Hitelprogram gáláns kamatkedvezményei legfeljebb csak az erről szóló, állami televíziós- és sajtóhirdetések haszonélvezőit gazdagították, a GDP növekedéséhez számottevő mértékben nem járultak hozzá. Ráadásul a szakképzett munkaerő drágulásával - a Morgan Stanley prognózisa szerint - az infláció is nekilódulhat.

A nemzeti bank mit tehet ilyenkor? Tovább lazít a hitelfeltételeken, nem nehéz megjósolni ugyancsak látható eredmény nélkül. Eközben a Moody's hitelminősítő feltehetően befektetésre ajánlottak közé emeli a héten Magyarországot, de mindez kevés lehet, ahhoz hogy - nem csak lélekben - erősödni tudjunk.

Szerző

Mint jereváni rádió

Már azt hittem, engem nem tud semmivel sem meghökkenteni a háttérhatalmak legfőbb leleplezője, kit rajongói „tanár úrként” emlegetnek, de a hétfői Magyar Hírlapban Bogár Lászlónak mégis sikerült. S azt is megszoktam, hogy a jobboldali médiában - finoman szólva - nagyvonalúan bánnak a tényekkel, gyakran hivatkozva olyan amerikai forrásokra, amelyekre – stílszerűen szólva – egy óceánon túli tanár úrnak eszébe sem jutna. Nem is csupán ordító elfogultságuk okán, sőt nem is a tények sajátos válogatása miatt, hanem mivel egyszerűen kreálják azokat. S szemrebbenés nélkül adnak teret az interneten keringő legvadabb kitalációknak is.

A soros (figyelem: nem Soros!) „bestseller” az a lista, amely gondosan felsorolja mindannak a majd félszáz embernek a nevét, akit Clintonék tettek el láb alól. Élükön hajdani barátjukkal, Bill elnöki jogtanácsosával, Fosterrel, aki egy washingtoni parkban lett öngyilkos. De ez persze csak a háttérhatalmak fedősztorija (kezdve a holttestét megtaláló parkrendőrséggel, a mentőkkel, s folytatva fél tucat kongresszusi, ügyészi vizsgálattal), hiszen – miként a minap maga Trump is sejtetni engedte –, ott bizony gyilkosság történt, s a nyomok magától értetődően Clintonék Fehér Házába vezetnek. Bár a leleplezők máig nem döntötték el, hogy Hillary saját kezűleg ölte volna meg, avagy bérgyilkosokkal végeztette a piszkos munkát.

Szóval engem tényleg nehéz meghökkenteni, de a tanár úrnak sikerült, pedig ő kétségtelenül nem alacsonyodik le az előbbi teóriák terjesztőinek szintjére. Viszont nem hittem a szememnek, amikor cikke szerint a mostani amerikai elnökválasztás különlegességének „egyik legújabb megrendítő jele, hogy Michael Moore, a filmrendező fenegyerek, akinek egész életműve arra a társadalomfilozófiára épült, amit elsősorban a demokraták jelenítettek meg, most egy mindenkit megdöbbentő nyilatkozatban fejtette ki, hogy miért fog mégis Trumpra szavazni, és hogy miért buzdítja erre honfitársait is”.

Hát ettől tényleg megrendültem. Már csak azért is, mert Moore augusztusban azzal keltett feltűnést, hogy határozottan tudni vélte: Trump nem is akar elnök lenni, őt magát is meglepte, hogy jelölt lett és riasztó megnyilvánulásaival éppenséggel „szabotálni” akarja a saját megválasztását. Amit történetesen maga Moore is próbálna, méghozzá a két hete előzetesben bemutatott Trump-ellenes filmjével is. Merthogy a radikálisan baloldali filmrendező attól van megrendülve, hogy – és ezt helyesen említi a mi tanár urunk – Trump az elitellenes elkeseredés hullámain sikeresen lovagolhat be a Fehér Házba. „Nyerni fog” – riadozik Moore, s hozzáteszi: „soha életemben nem akartam annyira, mint most, hogy tévedjek”. S elmondja, hogy korábban megfogadta: sohasem szavaz Hillary Clintonra, a tavasszal is Sanders szenátorra voksolt, ámde most kénytelen megszegni ezt a fogadalmát: „annak érdekében, hogy meggátoljuk egy proto-fasiszta főparancsnokká válását”.

Miként hozzá hasonlóan a legtöbb sandersista: „mi Clintonra szavazunk”. Vagy ahogy a jereváni rádió mondaná a tanár urat „megrendítő” hírről, nem Trumpra, hanem Clintonra, s nem buzdít, hanem bátorít – a másikra voksolni.

Miért titkolózik Clinton?

Ha Hillary Clinton elveszti a 2016-os választást, akkor James Comey, FBI igazgató valószínűleg bevonul a történelembe, mint Donald Trump hatalomra segítője.

Comey kétszer is a volt külügyminiszter rovására lépte át az FBI politikamentességének eddig sérthetetlennek hitt határát: először idén júliusban, mikor "rendkívül óvatlannak" minősítette Clintont az email szerver-ügy kapcsán, noha mindenki tudja, hogy az FBI törvénysértések ügyében nyomoz és nyilvánít vélemény nem pedig óvatlanságéban. Néhány napja, amikor az igazgató bejelentette, hogy újra megnyitották az ügyet, mert egy másik nyomozás kapcsán újabb e-maileket találtak Clinton egyik munkatársának, Huma Abedinnek a számítógépén. Az esetet kissé homályossá tesz, hogy az FBI általában nem kommentál folyó ügyeket, csak a már lezárt ügyek eredményeit ismerteti.

Clinton tehát joggal lehet mérges Comeyra, amiért az egy már lefutottnak látszó választást ismét szorossá tett az utolsó napokban. Az igazi kérdés azonban, hogy miért kell Hillary Clintonnak állandóan titkolóznia?

Nyilvánvaló, hogy a mostani ügy nem is létezhetne, ha a volt külügyminiszter nem követi el azt a kolosszális hibát, hogy részben privát szerverén intézi az állam ügyeit, majd utána nem töröl ki több, mint harmincezer emailt, mielőtt a szervert hivatalos idézésre át nem adja a nyomozó hatóságoknak.

Az email botrány azonban csak egy azoknak az ügyeknek a hosszú listáján, amelyekben Clinton hadilábon állt a nyilvánossággal. Ráadásul ezeknek az ügyeknek a közös nevezője, hogy a jelölt titkolózása csak rontott a helyzeten. Clinton hónapokon át nem volt hajlandó sajtótájékoztatót tartani az újságíróknak, ami már köznevetség tárgyává tette őt a médiában. Nem engedte, hogy nyilvánosságra hozzák a Wall Street-i bankoknak búsás összegekért tartott beszédeit, amivel az előválasztás során hónapokig muníciót szolgáltatott Bernie Sanders támadásainak. Aztán a Wikileaks dokumentumokból kiderült, hogy előadásaiban semmi igazán politikailag káros kijelentés nem hangzott el.

Eltitkolta szeptemberi tüdőgyulladását, amire egy amatőr videó kapcsán derült fény, amelyen Clinton megszédül és majdnem egyensúlyát veszti. Nehezen átláthatóak a Clinton alapítvány ügyei is, ahol a vád az, hogy nagy összegű adományokkal politikai befolyást lehetett szerezni.

Clinton mentségére legyen mondva, hogy több évtizedes pályafutása alatt a politikai ellenfelek folyamatosan lesben álltak, hogy a legkisebb hibára is lecsapva ellehetetlenítsék őt és a férjét, az exelnök Bill Clintont. Hillary folyamatos titkolózása azonban nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a választók kiismerhetetlennek, hiteltelennek és megbízhatatlannak tartsák, akire a szabályok nem vonatkoznak és aki zárt ajtók mögött más nézeteket képvisel, mint amit a nyilvánosság előtt hangoztat.

Ha Clintont megválasztják elnöknek, akkor ezek a tendenciák rengeteg kárt okozhatnak neki és Amerikának is. Mert ahogy a Watergate botrány kapcsán elhíresült mondás tartja: általában nem a tett, hanem a tett eltitkolása okozza a bajt.

Szerző