Ahogyan az már lenni szokott, a nyugat-európai értelmiség jóval messzebbre lát az Unió politikai elitjénél. Ráadásul az óvatoskodó establishmenttel ellentétben a kötelező diplomáciai udvariaskodás sem köti a megfigyelőket. A napokban például Jan-Werner Müller német politológus nevezte a Der Spiegelnek adott interjújában botránynak, hogy az Európai Néppárt még nem zárta ki soraiból a Fideszt. Az okok nyilvánvalóak: mindenekelőtt a mandátumféltés.
A bajor keresztényszocialisták vezetőjének számára ezen kívül azért is fontos Orbán pártjának jelenléte a frakcióban, mert hatalmi ambíciói érdekében fel tudja használni a magyar testvérpárt képviselőit a német kancellár ellenében. Ezek a megfontolások akkora prioritást élveznek a néppártiak körében, hogy a jelek szerint a frakciófegyelem megbontását is elnézik a Fidesznek. Az Európai Parlament ugyanis végre-valahára rászánta magát, hogy határozatot hozzon egy olyan monitoring-rendszer létrehozásáról, amely nem csupán a tagjelölt országokban, hanem a tagállamokban is hatékonyan képes ellenőrizni a jogállamiság kritériumainak érvényesülését. A szóban forgó javaslatot az EPP is támogatta – a Fidesz képviselőinek kivételével, utóbbiak szerint az új felügyeleti mechanizmus „túl nagy hatalmat adhat az európai központi intézményeknek a tagállamok kárára”.
Elképzelhető, hogy a Népszabadság kormánypárti tulajdonos kezébe való átjátszása döbbentette rá az EP-képviselőket: hazánkban oly mértékben sérül a médiapluralizmus, hogy afölött már nem lehet szemet hunyni. Ha valamely tagállamban tartósan eltűrik az uniós alapokmányban rögzített értékek sérelmét, az láncreakciót indíthat el a kontinensen, s az EU teljes hitelvesztéséhez vezethet.
Nagy kérdés persze, az Európai Bizottság vajon törvényt varázsol-e a fentebb említett határozatból, a kezdeményezés azonban mindenképpen üdvözlendő. Annál is inkább, mert az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke nemrégiben ismét hitet tett a megbékítési politika, a szankciók mellőzése, illetve valamely értelmezhetetlen „párbeszéd” mellett Orbán Viktorral. Holott Martin Schulz is levonhatná a harmincas évek történéseiből a konzekvenciát, tudniillik hogy a passzivitás felbátorítja az agresszorokat.
Nem véletlenül használom ezt a párhuzamot. Amikor ugyanis a magyar kormányfő egy érvénytelen népszavazásra hivatkozva az Alaptörvény módosítása révén akadályozná az uniós jog érvényesülését hazánkban, valójában nyílt hadüzenetet küld Brüsszelnek. Orbán Viktort persze a legkevésbé sem érdeklik a migráció etnikai-kulturális konzekvenciái, amelyekre előszeretettel hivatkozik. Mindössze konszolidálni szeretné antidemokratikus rezsimjét az Európai Unión belül; ezért tesz meg mindent a szorosabb integráció megakadályozása érdekében, ezért restaurálná „a nemzetállamok Európájának” a vesztfáliai békerendszert követő szisztémáját.
Nekünk, demokrata érzelmű magyar állampolgároknak a hazai ellenzék szerencsétlenkedése okán lassan Brüsszel marad egyetlen reményünk. Ezért fontos, hogy az Unió vezetőiben Chamberlain helyett Churchill szellemisége verjen gyökeret.