A Jó, a Rossz és a Csúf

Az Oscar-díjas Clint Eastwood talán legemlékezetesebb alakítása Blonde, a névtelen cowboy volt. Mint tudjuk, a „jó” aranyásónak végül is sikerült legyőznie két vetélytársát az elásott kincsekért vívott élethalálharcban. Nem lehet véletlen, hogy a világhírű westernfilm bemutatása után jó ötven évvel a The Economist is a fenti címet adta egyik írásának, amelyben a pénzügyi globalizáció jelenlegi helyzetét értékeli. A hetilap idézi – többek között – az IMF elemzőit, akik megvizsgálták az elmúlt másfél évtizedben a tőke áramlását az úgynevezett „feltörekvő” gazdaságokban. Ennek során mintegy harminc olyan esetet találtak, amelyben az adott ország pénzügyi válságát a forró tőke rendkívüli mértékű, alig szabályozott mozgása idézte elő.

Mindig is voltak és ma is vannak persze „jó” befektetők. A külföldi működő tőke (FDI) jelenléte nélkül az Európai Unió déli tagállamai biztosan szegényebbek lennének. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy sorsukat ma már az EU magasztos elvei helyett inkább a rövid távú pénzügyi érdekek alakítják. Talán nem képzelődés az sem, hogy Angela Merkel főleg a német cégeknek nyújtott adókedvezmények miatt hallgat olyan kitartóan, miközben a világsajtó naponta nevezi populista diktátornak a magyar miniszterelnököt. Ráadásul a jogállami értékek szisztematikus felszámolását Magyarországon 2010 óta lényegében az Európai Unió finanszírozza.

A Jó és a Rossz: a globalizáció

A kapitalizmus több évszázados története sokféleképpen leírható. A tőke globalizációja folyamatos volt, s a nemzetállamok inkább csak a válságokat követően próbáltak meg jól-rosszul beavatkozni. A helyzet koronként és a politikai erőktől is függően gyakran változott. A kezdetekkor inkább még a gazdasági liberalizációért kellett küzdeni, néha azonban már ekkor is felmerült a közérdeket védő, ésszerű korlátozások igénye. Az amerikai "hősköltemény" részévé vált például, ahogy a bostoni tea-délutánon a brit kormány vámpolitikája ellen tiltakozó telepesek a tengerbe öntötték az angol hajók rakományát.

Napjaink „globális” hetilapja, a The Economist is meglehetősen régen, 1843-ban született, amikor a szabad kereskedelem hívei jogosan követelték a földbirtokosokat védő, versenyt korlátozó gabonatörvények eltörlését. A verseny tisztaságát védő szabályokra azonban már a gazdasági liberalizmus aranykorában, a 19. században is szükség volt. Éppen a piacgazdaság védelme tette szükségessé például az Egyesült Államokban az első trösztellenes törvények elfogadását.

Érthető az is, hogy a II. világháborút követő zavartalan növekedés évtizedeiben senki nem vonta kétségbe a határokon átnyúló beruházások előnyeit. A gazdaság szárnyalása akkortájt – igaz csak kontinensünk szerencsésebb felén – a jóléti, szociális állam kiépülését is lehetővé tette. A Közös Piac négy alapszabadságának helyességében (az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad áramlása) évtizedekig senki nem kételkedett. A szélsőségesen piacpárti gazdaságfilozófia a Szovjetunió széthullása után szinte „világvallássá” vált, s a Maastrichti Szerződés is ezt írta elő a valutaövezeti tagság feltételeként. Egészen a 2008-as pénzügyi összeomlásig közmegegyezés volt abban is, hogy az állami gazdaságpolitikának a költségvetés kiegyensúlyozása mellett csak az infláció leszorításával kell foglalkoznia, s minden egyebet a deregulált piacokra lehet bízni.

Tény, hogy a globális gazdaság a II. világháború után százmilliók számára tette lehetővé a mélyszegénységből való kitörést. Ugyanakkor – különösen a reagani és thatcheri fordulatot követően – a korábbi egyenlőtlenségek is robbanásszerűen növekedtek.

Az európai kohéziós politika eszközeivel mégis sikerült valamelyest csökkenteni a különbségeket a gazdag és a szegény országok között. Emellett az integráció „mélyülésével” a fogyasztóvédelem, a versenyszabályozás és a közbeszerzés is az európai jog meghatározó részévé vált. Mindez az Európai Unió tagadhatatlan érdeme még akkor is, ha ma népszerű dolog minden gazdasági és politikai problémáért Brüsszelt hibáztatni. Nevetséges módon ebben éppen az a tagállam jár az élen, amelynek kormánya kizárólag az európai adófizetők pénzének „magánosításával” – egyszerűbben szólva – az uniós támogatások lenyúlásával foglalkozik.

A tőkemozgások megfelelő szabályozásának igénye napjainkban különösen aktuális, globális jellege miatt azonban ez csak nemzetközi szinten értelmezhető. A pusztító offshore-tevékenység megfékezéséhez (lásd a letelepedési kötvények ügyét) lennének például megfelelő jogi eszközök, egyszerűen csak a nemzetállamokon túlmutató politikai akarat hiányzik. A liberális elveknek természetesen a pénzpiacokon is érvényesülniük kell, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy a világ országainak a társasági adó felszámolásában kellene „versenyezniük” egymással. 2016-ban talán sokan nem tudják azt sem, hogy a jogalkotók már az 1929-33-as válságot követően is felléptek a pénzügyi szektor túlzott kockázatvállalásával – kevésbé eufemisztikusan – mohóságával szemben. Ekkor választották el először egymástól a befektetési és a kereskedelmi banki tevékenységet. Törvénnyel tiltották meg ugyanis, hogy az utóbbi körbe tartozó pénzintézetek átláthatatlan befektetési ügyletekkel kockáztassák betéteseik pénzét. Sajnos az elmúlt évtizedek deregulációs kampányaiban az ilyen típusú, közérdeket védő szabályokat is tömegesen hatályon kívül helyezték.

A Csúf: a populizmus

Az elmúlt évek gazdaságtörténetét nézve a Trump-féle politikusok népszerűségén nem kellene igazán csodálkoznunk. A populizmus azért erősödhetett világszerte, mert a választópolgárok egyre kevesebbet tudnak a lassan évtizedes válság tényleges okairól, és az úgynevezett mérsékelt pártok – a tőke menekülésétől tartva – felvetni sem merik például a globális ellenőrzés szükségességét. Így maradnak a csodadoktorok és a „nemzetvédők”, akik sikeresen házalnak a komolytalan, demagóg programjaikkal. Szerintük például a gazdaság globalizációja a határok lezárásával vagy a migránsok elleni hősi szónoklatokkal is feltartóztatható.

A helyzet persze annyiban új, hogy a gazdasági bajokat előidéző okok gyökeresen átalakultak. A „terápia” kérdésében azonban talán nagyobb a tanácstalanság, mint a harmincas évek Nagy Válsága idején volt. A fejlett országokban a szokatlanul magas munkanélküliséget például most nem a túltermelés idézte elő, inkább az a probléma, hogy a digitális technológiai forradalom és a robotizáció mind több munkahelyet tesz feleslegessé. Ma már a szakértők jelentős része gondolja úgy, hogy az elkövetkező évtizedekben jóval több munkahely fog megszűnni annál, mint amennyi új keletkezik.

A szabályozási béklyóktól csaknem teljesen megszabadult forró tőkét egyre kevésbé érdeklik a reálgazdasági beruházási lehetőségek. Az úgynevezett „papírgazdaságban” (értékpapírok, államkötvények, határidős devizaügyletek stb.) sokkal magasabb hozamok érhetők el, mint amit a feldolgozóipar vagy a szolgáltató szektor ígérhet. Ráadásul nemcsak a tőke, hanem az adósság is szabadon áramlik az országhatárok között. A hitelek bonyolult pénzügyi termékek formájában sok ezer milliárdos tömegben keringenek a megabankok komputerizált világhálóján.

A vállalatok, a magánszemélyek és a kormányok eladósodottsága mára szinte követhetetlenné vált. Az olcsó fogyasztási hitelek például sokáig elrejtették a növekvő gazdasági egyenlőtlenségeket, mert az újdonsült háztulajdonosok, vagy a zéró önrésszel autót vásárlók segítettek fenntartani a rendszer működésének látszatát. A pénzügyi buborék világrengető kipukkadásával azonban elérkezett az igazság pillanata, és 2008 után a fejlett országokban is tömegek kerültek nehéz helyzetbe, akik most kétségbeesetten várnak a Trumphoz hasonló „megmentőkre”.

Legalább kérdéseink legyenek

A középrétegek elszegényedése vagy a további lecsúszástól való félelem az igazi táptalaja a populista demagógiának. A McKinsey Intézet kutatói a közelmúltban vizsgálták meg a háztartások reáljövedelmének alakulását 2005 és 2015 között a világ 25 legfejlettebb országában. Adataik szerint a háztartások 75 százaléka esetében a jövedelmek egyáltalán nem nőttek, sőt inkább a csökkenés volt jellemző. Mindezt összehasonlították a 2005-öt megelőző évtized adataival, ahol a stagnálás, illetve a csökkenés csak a háztartások 2 százaléka esetében volt kimutatható. E riasztó tendencia önmagában is érthetőbbé teszi a bezárkózást hirdető „illiberálisok” egyre növekvő népszerűségét.

Napjaink másik központi kérdése, a migráció csak 2015-ben vált igazán láthatóvá Európában. Valójában azonban a globalizáció több évtizedes válságjelenségéről van szó, amitől már több mint 60 millióan szenvednek. Az IMF adatai azt mutatják, hogy például 1990 óta napjainkig körülbelül 20 millióra tehető azoknak a kelet- és közép-európaiaknak a száma is, akik a jobb megélhetés reményében indultak el az Unió fejlettebb tagállamaiba. Ez a legújabb kori népvándorlás ráadásul a déliek újabb körének 2004-es csatlakozásával jelentősen felgyorsult.

Miközben Cameron a Brexit-kampányban az uniós munkavállalók jogait akarta demagóg módon megnyirbálni, addig Európában egy soha nem látott mértékű agyelszívás (brain-drain) zajlik. A lengyel, a magyar orvosok, informatikusok vagy mérnökök magasan képzett szakemberek, akik az otthon – gyakran tandíjmentesen – megszerzett tudásukat a hazai bérek sokszorosáért tudják hasznosítani. Ezen pedig önmagában semmiféle árvalányhajas nemzeti retorika nem segít.

Az ENSZ 2015 szeptemberében csúcstalálkozót szervezett a fenntartható fejlődésről (UN Sustainable Development Goals – UNSDGs). Itt közel kétszáz tagállam vezetői értettek egyet abban, hogy a nemzetállamok szintje napjaink kérdéseinek még a felvetésére sem igazán alkalmas: az emberiség csak nemzetek feletti összefogással élheti túl a 21. század sokasodó válságait. A történelem ugyanis nem csupán a „Jók” és a „Rosszak” harcáról szól, ahogyan azt napjaink populistái újra láttatni szeretnék.