Előfizetés

A felminősítés ára

Öt - unortodoxiában bővelkedő - esztendő után végre eljött az öröm ideje. Magyarország kikerült valamennyi hitelminősítő cégnél a bóvli kategóriából. Most már nyugodtan elkezdhetünk barátkozni a velünk azonos befektetési osztályba járó államokkal, némi térképes segítséggel: aligha kell szégyenkeznie azoknak, akik nem tudják kapásból felidézni, hogy hol is található Trinidad és Tobago, vagy éppen Namibia. A Moody's-nál ugyanis úgy látják: Magyarországon éppoly biztonsággal érdemes befektetni, mint a Karib-tenger kis szigetére vagy éppen a szubszaharai régióba.

Érdemes felidézni, hogy miért is kerültünk bóvliba? A 2010-es magyarországi kormányváltást követően, a még látótávolságban lévő világgazdasági válság árnyékában, amikor Görögország nyilvánvaló csődje is borúsabbra festette az Égei-tenger kék egét, a hitelminősítők árgus szemekkel nézték azt, hogy melyik országot is látják az ügyfeleik számára biztonságosnak, s melyiket kevésbé. A Fidesz-kormány akkor már túl volt az üzleti és bankszférát sújtó különadókon, és a magánnyugdíjak elorzása is küszöbön állt. Ez volt az az időszak, amelyről tegnap Matolcsy György MNB-elnök úgy vélekedett, hogy "a növekedési fordulat elérése érdekében a költségvetési politikában Magyarországnak nem megszorításra, hanem olyan strukturális reformokra volt szüksége, amelyek nem hagyományos eszközökkel egészültek ki." A hitelminősítők ebben a növekedési fordulatban nem hittek, és az azóta eltelt fél évtized folyamatos leszakadását látva, jó okkal tették ezt.

Jól emlékeztek ugyanis az ítészek arra, hogy 1996-ban már egy alkalommal búcsút mondhattunk a bóvlibesorolásnak, sőt a szocialista kormányzás kezdetén az elitként elkönyvelt "A" kategóriába is sikerült felküzdeni magunkat. Ha nehézségek árán is a 2000-es évek elején a magyar gazdaság kivédte a világválság okozta sokkot. Sőt, a hitelminősítőknek a manapság elátkozott, valójában a stabilitást meghozó, IMF-hitel felvétele sem okozott gondot. Eszükbe se jutott, hogy a befektetésre nem ajánlott országok közé sorolják ekkor Magyarországot. Ehhez, ahogy Matolcsy a Magyar időkben írja, a megkérdőjelezhetetlen magyar modell sikere kellett.

Ismerjük el: a mostani befektetésre ajánlás mögött kétségtelenül vannak biztató jelek. Senki nem kérdőjelezi meg, hogy Magyarország mindig időben visszafizeti a felvett hiteleit, átütemezést soha nem kért. A GDP arányos államháztartási hiány mértéke, az évek óta pozitív külkereskedelmi mérleg, vagy az államadósság alacsony devizakitettsége akár sikerként is elkönyvelhető. Az egészségügyi és szociális ellátáson, vagy az oktatási kiadások megspórolt százmilliárdok a Moody's-nak még tettszenek is. Számukra csak egy a lényeg: a fizetőképesség pedig rendben legyen!

Lapsirató

Olyan gyerek voltam, akit lenyűgöznek a szavak. Ma is egyvalaminek vagyok bővében: könyveknek és újságoknak. Meggyőződésem, hogy be lehet tiltani újságokat, szélnek lehet ereszteni egész szerkesztőségeket, de a gondolatok örök életűek. Akármilyen módszeresen próbálja valaki elpusztítani a könyveket, egy-egy példány mindig megmarad, s akármilyen durván is ront rá a sajtószabadságra, nem tudja megsemmisíteni, mert az élet különböző útjain keresztül az végül úgyis eljut hozzánk.

De elég a pátoszból.

A francba: megint egy reggel Népszabadság nélkül. S nemsokára talán Népszava nélkül. Mint akit megloptak, keresem az újságomat. A tolvajt hiába is keresném – egy gázszerelő csak nem lehet médiamogul! Persze, sokat olvasok az interneten, de egy szöveg hangzása, a szavak értéke egészen más, amikor lapban jelenik meg, kinyomtatva, s az újságot kávé mellett olvashatom. Ennek a két napilapnak nemcsak olvasója, hanem szerzője is vagyok, voltam több mint két évtizeden át, s akárhogyan is, ez sokat jelent. Jelent hűséget egyfajta szellemiséghez; jelenti a párbeszéd lehetőségét a szerkesztőkkel - az ember kilép az írás magányából, s egy szellemi műhelyhez tartozónak érzi magát - és jelenti azt az illúziót, hogy valamely nemes ügy szolgálatában ír és hat az olvasóra. Hálás vagyok mind a két szerkesztőségnek, hogy ez utóbbi naivitásomat sokszor tolerálták, s éppen csak a lelkesedésemet hűtötték le, a gondolataimat azért közölték. Sokat tanultam tőlük: az írásaim feszesebbek lettek, precízebb formával ruháztam fel, vagy egyszerűbbé tettem egy-egy történetet, és közben sokszor morogtam rájuk. Azt hiszem, ez normális kritikusan gondolkodó emberek között.

Mindkét lapnak voltak gyengébb periódusai, melyek védtelenné tették őket a piaci létharcnak nevezett küzdelemben, amikor az internet amúgy is megfojtja a nyomtatott sajtót, és az állami hirdetések hiánya lehetetlenné teszi az ellenzéki lapok sikeres működését. Erősen megváltozott a köznyelv, megváltoztak az újságírás műfaji követelményei, törvényei is, kár ezen sopánkodni. A sajtó egyre inkább bulvárrá fújja fel magát, a „fasiszták” kontra „hazaárulók” vita a preferált témák sorába emelkedik, s aki ennél szofisztikáltabb megfogalmazásra törekszik, az unalmas és régimódi. Az sem tesz kimondottan népszerűvé egy lapot, ha szegénységről, hajléktalanságról, munkanélküliségről, vagy a menekültekről sokat és megértéssel ír, miközben a kormánypárti sajtó éppen világmagyarázó elvvé terebélyesíti az idegengyűlöletet, populista szómágiával hergeli egymás ellen a kiszolgáltatott társadalmi csoportokat.

A Népszabadság és a Népszava igyekezett megmutatni valami igazit arról a „másik” Magyarországról, amit senki nem akar látni, mert a szegénység csúf, szánalmas és visszataszító, egyszerűbb egyáltalán nem is beszélni róla. Utána ment politikusok gyanús ügyeinek, korrupciós botrányoknak, határozottan állást foglalt a menekültügyben, erőteljes, eredeti szociográfiákat jelentett meg. Ezekben mind valamiféle megoldást is próbáltak felkínálni, s a levertséggel, a bénultsággal, vagy éppen a gyűlölet fölkeltésével szemben mégiscsak valamiféle reményt sugalltak.

Ha most eltűnik ez a hang, s nem bukkan fel többé, nagy űr keletkezik - nehéz ebbe belenyugodni. Aki most kimondta a Népszabadság halálos ítéletét, nagyon fél a szavak erejétől és a szabad sajtótól, pedig egykor éppen ő maga védelmezte azt a leghevesebben.

De az régen, sok lapja történt.

Hány farkú a rendőrségünk?

Előállították a Magyar Kétfarkú Kutya Párt aktivistáit a hétvégén Pécsett, mert jó szokásuk szerint színesre festették az összetöredezett járdák darabjait. Amint a párt Facebook-oldalán írják: „kérdeztük, miért visznek el. Mondják, hogy bűncselekmény gyanúja: graffiti. Bevittek, aztán felolvasták nekünk a graffitis törvényt, amiben az áll, hogy a graffiti az olyan dolog, ami a falon van. Ez meg egy vízszintes betonon van, amin járni szoktak, tök másmilyen egy fal, az ilyen függőleges dolog”. „És, most figyeljetek: azért vittek be, hogy vallomást tegyünk. De nem kellett vallomást tenni, hanem azért ültünk ott két órát, hogy kiállítsanak mindenkinek egy igazolást arról, hogy bevitték, és alá kellett húzni, hogy nem kértünk enni. Boris Vian átkarolta Kafkát.”

Pár hónapja ugyanezért Pesten nem vittek be senkit, „csak” feljelentették, sok más helyen meg békén hagyták őket. A Helsinki Bizottság korábban precízen fogalmazott egy hasonló esetben: józan ésszel belátható, hogy a töredezett járda festése kárt senkinek nem okoz. Állagsérelemmel nem jár, a járda funkcionális használhatóságát nem rontja, így semmilyen helyreállítás nem indokolt a festés miatt. Már persze azon kívül, ami a festés nélkül is szükséges: a szétment, balesetveszélyes járdát meg kell javítani.

Pécsett más a törvény, más a szolgálati szabályzat, mint a fővárosban? Vagy többfarkú a rendőrségünk is, annyiféle jogértelmezéssel? Még megérjük, hogy ez az ügy is megjárja párszor az Alkotmánybíróságot, mint a rendőrök arcmása.