Egy polgár 1956-ról

Senki sem olvasta ebben az országban Papp András – Térey János „kazamaták” című tragédiáját? Azt hiszem '56 szinte mindenkinek mást jelent.

A szocializmus időszakában a nyugati imperialisták és a hazai horthyisták összeesküvését, a rendszerváltás után pedig mindenki a nemzeti összefogásról és a forradalom tisztaságáról szónokolt. Napjainkban a Fidesz '56-ot antikommunista felkelésnek igyekszik beállítani. A tények figyelembe vételével senki sem állíthatja, hogy a Petőfi-kör szervezői, az egyetemi mozgalmak vezetői, de még a munkástanácsok tagjai is antikommunisták lettek volna.

56-ot nem lehet egyetlen kategóriába sorolni. Szerintem egyetértés csak a Rákosi-rendszer elsöprésében mutatkozott. A jövőt mindenki másként képzelte el, amely kísértetiesen emlékeztet a jelenlegi helyzetre. Csak hallgatom a „kedves Vezetőt” és fiatal adjutánsait, (akik még nem is éltek 56-ban) hogy micsoda hőstettet vittek véghez a magyarok, beverve az első szeget a kommunizmus koporsójába, és ehhez hasonlókat. Ilyenkor eszembe jutnak saját felejthetetlen emlékeim 1956-ról.

Első gimnazista voltam a forradalom idején. Október 23-án este a rádióból értesültünk a diák tüntetésről. Az egész család rettenetes feszültségben figyelte a híreket, várta a fejleményeket és reménykedett. Azt, hogy miben, azt pontosan nem tudtuk, csak változást akartunk. Telt az idő, és az események hatására változni kezdett a véleményünk. Mindszenty beszéde még a rendszerrel teljes mértékben ellenséges apámat is kiakasztotta és úgy fogalmazott, hogy a Rákosi rezsim semmilyen körülmények között ne maradjon, de a Horthy korszak se jöjjön vissza.

Pár nap után, október 31-én kimerészkedtem a Köztársaság térre, ahol elborzadva láttam a lábuknál fogva felakasztott halott ÁVH-s kiskatonákat, akik a Budapesti Pártbizottság épületét védték. Nem ebben reménykedtünk. Ezekről ma már egy szót sem hallunk. A napokban egészen véletlenül került a kezembe, a már említett „kazamaták” című könyv, amely azt bizonyítja számomra, hogy nem csak én nem feledkezem meg a forradalom másik arcáról.

Folytatva emlékeimet a forradalomról, egy nem mindennapi történetnek voltam fül és szemtanúja. A házban, ahol laktunk Kispesten, a szomszédunk forradalmárként naponta hordta teherautóval a feltört üzletekből az élelmet, mi pedig az üres üzletekből próbáltunk ennivalóhoz jutni. Nagynéném férje összekülönbözött vele, a forradalmár a vitát többünk jelenlétében azzal fenyegetőzve próbálta megoldani, hogy a kezében lévő kézigránátot ott helyben földhöz vágja. Rémülten menekültem a helyszínről. A forradalom leverése után a forradalmár szomszédunk nem adta le fegyverét (egy pisztolyt), melyet a ház padlásán rejtett el. A kutyákkal és fémkeresővel felszerelkezett rendőrök megérkezését megelőző éjszakán, a leplombált padlásajtó deszkájának felfeszítése után a nagynéném férje lehozta a pisztolyt, és akkor már, mint munkásőr leadta a fegyvert az akkori hatalomnak. Így mentett meg egy kommunista egy forradalmárt, aki pár hónappal előbb gránáttal fenyegetőzött.

Ezek után úgy gondolom, hogy politikai beállítottságunktól függetlenül nem tehetünk mást, mint tisztelettel adózunk '56 valódi hőseinek.