Az előválasztás tragédiája

Az amerikai előválasztások lezárulta után szemben találta magát minden idők legfelkészültebb elnökjelöltje a legfelkészületlenebbel. A kampány okozta sebek remélhetőleg hamarosan begyógyulnak, de vajon mikor fogjuk megtudni, hogy valójában hová akarja vinni az Egyesült Államokat az új elnök?

Az október 31-i, „Trumptól tartva” című Facebook-bejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy álmatlan éjszakám lesz november 8-án! Sajnos nemcsak ez az aggodalmam igazolódott be, hanem szinte minden, amit előre látni lehetett már az amerikai előválasztások során, és az is, ami miatt már 2013 októbere óta óva intek ennek a megosztó intézménynek a magyarországi bevezetésétől. Főleg azért, mert nálunk nincsen meg az az Amerikában már tradíciónak számító kultúra, hogy a legnagyobb ellenfélből lehet a leghatékonyabb munkatárs: a 2008-as demokrata előválasztásokon Hillary Clinton, New York állam szenátora volt Barack Obama legádázabb, az utolsókig kitartó ellenfele, majd Obama, miután megnyerte az elnökválasztást, felajánlotta neki kabinetje egyik legfontosabb pozícióját, a külügyminiszterséget – és természetesen a barátságát is.

Sanders, a jelkép

Az előválasztás megosztó hatása idén azonban nagy csapást mért a Demokrata Párt oldalán Hillary Clinton Trump elleni esélyére: különösen a fiatalok mozgósítását nehezítette meg. A demokrata előválasztáson ugyanis Hillary a hatvanas évek diákmozgalmának egyik titánjával, a ma már 75 éves Bernie Sandersszel került szembe, aki a legzöldebb állam, Vermont kongresszusi képviselője, majd szenátora lett. 2015 májusában szállt be a Demokrata Párt előválasztási kampányába, és hamarosan ő lett Clinton egyetlen kihívója. Kemény küzdelmet folytattak, de mindketten a jóízlés keretein belül maradtak. Sanders nem használta ki Clinton sebezhetőségét magánszerver-használata miatt, amit aztán Trump gátlástalan túlzásokkal állított a kampánya középpontjába.

Sanders nem süllyedt le a politikai sárdobálás (iszapbirkózás) szintjére, és sosem tagadta meg diákmozgalmár korából eredő szocialista nézeteit, sem az ehhez illő egyszerű – nem urizáló – életmódját, ami a mai fiatalok számára is nagyon vonzóvá tette. Olyannyira, hogy szinte kultikus figurává vált a politikai elittől elfordult fiatalok számára, akik, miután Sanders kiesett az előválasztási versenyből, nem tudtak lelkesedni Hillary Clintonért, mert az ő szemükben az establishmentet testesítette meg. Ezek a fiatalok nemcsak szavazóként, hanem – ami ennél fontosabb – választásra buzdító aktivistaként is hiányoztak a demokraták kampányából, ami hozzájárult ahhoz, hogy Clinton elvesztett több tradicionálisan demokrata államot.

A nem látott csapda

De nemcsak ez okozott nekem álmatlan éjszakát. Sokkal inkább az, hogy – nálunk hajnal felé – az előrejelzések egyre szorosabbnak mutatták a választások végkimenetelét. Ekkor már nem csak attól tartottam, hogy Hillary veszít, hanem attól is, hogy csak pár elektoros előnnyel nyer, sőt, hogy lesz olyan állam, amelynek az elektorait is csak néhány szavazattal szerzi meg. Ez esetben ugyanis nagy volt az esély, hogy Trump hívei újraszámlálást követelnek, és kitörhet a pokol.

Trump riogatott is ezzel a veszéllyel, hogy megfélemlítse az ellene szavazókat. Különben miért válaszolta volna azt arra a kérdésre, hogy elfogadja-e majd a választások eredményét: „Ha én nyerek, igen.” Ebből mindenki megérthette: ha veszít, bármi megtörténhet. És ez nem kis veszélyt jelent egy olyan országban, ahol több fegyver van magánkézben, mint a teljes lakosság száma, és ahol a fegyveres konfliktusoknak nagy a tradíciójuk. Elég visszagondolni a hatvanas-hetvenes évek fegyveres lázongásaira, amikor a társadalmi feszültséget sikerült olyan szintre felszítani, hogy gyakran egy-egy kisebb konfliktus is napokig tartó utcai harcokba torkollott.

De egyáltalán, hogyan történhetett meg, hogy Hillary Clinton, az Egyesült Államok történelmének legfelkészültebb elnökjelöltje minden idők legfelkészületlenebb elnökjelöltjével találta szembe magát? Hiszen Trump sosem töltött be választott hivatalt, vagy közigazgatási funkciót, de még az üzleti világban sem a vállalati hierarchiába való sikeres beilleszkedéséről és az államapparátus – meg persze a közszolgáltatások – fenntartásához szükséges adózási rend betartásáról vált híressé. Sokkal inkább ennek leleményes kijátszásában járatos. Ismert sem a közjóért végzett önfeláldozó munkássága révén lett, hanem önmaga fényezésével. Mégis győzni tudott 16 politikussal szemben a republikánus előválasztáson.

Leginkább az előválasztási rendszert tartom felelősnek azért, hogy Trump elnökjelölt lehetett, és ilyen, minden eddiginél megosztóbb, gátlástalanabb és károsabb kampányt folytathatott. Ez a rendszer ugyanis az évek során egyre intenzívebbé, költségesebbé és személytelenebbé vált.

Mégsem bunda volt

A 19. században eredetileg az előválasztási kampány arra szolgált, hogy azok, akik el akarták nyerni pártjuk jelölését, személyesen találkozhassanak leendő választóikkal, és így szemtől szembe mérettethessék meg magukat. A kommunikációs technológiák fejlődésével az előválasztások sokkal személytelenebbé váltak, ami nagyban hozzájárulhatott az eldurvulásukhoz. Az utolsó csepp a pohárban azonban a közösségi weboldalak elterjedése lehetett, amelyek teljes anonimitást biztosítanak ahhoz, hogy egy gátlástalan jelölt megosztó retorikáját, a gyűlölet felszításának politikáját a háttérből erősítsék a megfertőzöttek.

Trump ugyanis már az előválasztások alatt hónapokon át azzal tüzelte híveit, hogy az egész választási rendszer meg van bundázva („rigged”). Persze most, hogy nyert, ezt aligha mondja, de akkor tartozna nekünk legalább annyival, hogy visszavonja ezt az állítást, és bocsánatot kér a vádaskodásért. Ha ezt nem teszi is meg, vajon van-e elképzelése arról, hogyan fékezi majd meg az általa felszított gyűlöletet, ha előre nem látható szikra hatására tettlegességgé fajul.

A mostani kampány botrányos színvonalának megértéséhez számításba kell vennünk azt is, hogy Trumptól nem idegenek a Való Világ show-k, sőt ő maga is vállalt szerepet egy ilyen sorozatban, talán szponzorálta is, amelyben nem (ideiglenes) alkalmi párt lehetett nyerni, hanem egy állást. Nem tudom, ez mennyire tért el a magyar villalakók világától, amelyről csak nagyon töredékes ismereteim vannak, de azt igen, hogy a nők magalázása, amelyet sokan „férfias” dolognak tartanak, fontos szerepet játszik ebben a műfajban. Így egyáltalán nem meglepő, hogy Trump nyilvánosságra került, nőket gyalázó kijelentései és viselkedése nem fordított el tőle több nőt. Nyilván nem zavarta a valóságshow-k megbabonázott követőit. Megszokták. Gondolom, csak azokat háborította fel, akik igényt tartanak rá, hogy emberszámba vegyék őket, és adnak az emberi méltóságukra.

Nem lehet véletlen, hogy az exitpollok szerint a fehér lakosság körében a magukat többre tartó, felsőfokú végzettségű nők között volt a legmagasabb a Clintonra szavazók aránya. Az sem meglepő, hogy most, a Trump elnöksége ellen Amerika több városában kirobbant tüntetésekben fontos szerepet játszanak az ilyen, emberi méltóságukhoz ragaszkodó fiatal nők. Azt sem zárhatom ki, hogy a tüntetések hatással lesznek a frissen megválasztott elnökre.

Felnő a tisztéhez?

És egyáltalán, ki lesz President Trump? Az az ember, aki egész felnőtt életében mindannyiunknál szabadabban élt, aki akkor ment bárhová, bármelyik kontinensre, amikor kedve szottyant rá, meddig tudja majd elviselni a Fehér Ház "fogságát"?

Miután több évtizeden át szabadon rendelkezett az idejével, meddig tudja majd elviselni, hogy reggelente eléje teszik az aznapi kötelezettségeit, vagy a protokollvacsorákon nem választhatja meg, ki ül mellette? És azt, hogy miután a választási kampányban eljátszhatta a mindenkit megbotránkoztató fenegyereket a nemzet színpadán, ezentúl vigyáznia kell majd minden szavára, gesztusára és arckifejezésére, ha nem a Fehér Ház pojácájaként akar bekerülni a vicclapokba és a történelemkönyvekbe.

Lehet, hogy csak javíthatatlan optimizmusom mondatja velem, de elképzelhetőnek tartom, hogy vagy lemond az elnökségről, vagy felnő az elnökség kihívásaihoz. Bár e pillanatban egyik sem tűnik valószínűnek, azt már láthatjuk, hogy mindent megtesz a zökkenésmentes átmenetért. Egyelőre azonban a tüntetések azt mutatják, hogy a választási kampány hevében kimondott gyűlöletszító, a fehér férfiakon kívül minden népcsoportot megalázó szavai okozta sebek nem fognak egyhamar begyógyulni.

Tudom, hogy azok, akik nálunk is alkalmaznák az előválasztást a legnyerőbb jelölt kiválasztására, annak egy sokkal lájtosabb formájára gondolnak. Az előválasztás mégis egymás ellen fordíthatja a természetüknél fogva vetélkedő, nagyobb frakcióra vágyó pártokat, hiszen Orbánék éppen e célból vezették be az egyfordulós választást, amivel garantálták országromboló korruptokráciájuk kiterjesztését még négy évre.

Ezt nem engedhetjük meg még egyszer. Ezért ajánlottam 2014 után ismételten 2018-ra a fordított kétfordulós választást (Vasárnapi Hírek, 2016. november 5), amely kijátszhatja a Fidesznek ezt a megosztó törekvését.