Szégyellje magát az egész emberiség!

Alföldi Róbert Norrison bankelnökként fergeteges szózuhatagot ömleszt elképesztő tempóban és határozottsággal, a fogaskerék csavarjainak precízségével működő alkalmazottaira, az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc egyfelvonásosban, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkciójában.

Lenyűgöző ez az egész, látványos brillírozás, parádés bűvészmutatvány, miközben azért rémisztő is. Hiszen nagy szemfényvesztés, óriási svindli, melynek alapja tiszta hazugság. Csak Norrison nem mondja, mint egykor a remek bűvész, Rodolfo, hogy figyeljük a kezét, mert csal, ő ezt rutinosan, magától értetődő természetességgel, hihetetlen biztonsággal teszi, mint aki már jócskán jártas az ilyesmiben. Brechtől származik az a mondás, hogy mi egy bankbetörés egy bankalapításhoz képest. Hát ő illusztrálja ezt. Ő a nagy machinátor, aki látszólag betart minden törvényes utat, de pontosan ismer temérdek kiskaput, meg aztán ennek a világnak a törvényei amúgy is neki és a hozzá hasonlóknak kedveznek.

Molnár Ferenc remekbeszabott, mesteri vígjátéka arról regél, hogy egy abszolút senkiből hogyan lehet akár egy fertály óra alatt, nagyon is valakit csinálni, pénzzel, paripával, posztóval, jó családból származással, sokat érő csekkfüzettel, befolyással, eleganciával, és még golfklub tagsággal is. Persze naná, hogy ez meglehetősen áthallásos, a gombamód szaporodó strómanok világában, amikor hűségért, készségességért, behódolásért cserébe rapid módon lehet dúsgazdaggá válni, és teljes névtelenségből jókora ismertségre szert tenni.

Naná, hogy hathatós érdekből kell megcsinálni a totális senkit, mint a darabban is. Norrison hosszabb időre vendégül látja igencsak fontos amerikai ügyfeleinek csinos, fiatal lányát, aki mindenki tudta nélkül összeszűrte a levet egy csóró, torzonborz, kopott ruházatú taxisofőrrel, aki még ráadásul a munkáspárt tagja is, és ezzel kapcsolatos elveit kezdetben buzgón hangoztatja. Amikor Antal szerepében Szatory Dávid betoppan a színpadra, iszonyú röhögés lesz. Úgy néz ki, mint egy megjelenésében eltúlzott kabaré figura. Nem sokban különbözik például Aradi Tibor és Varga Ferenc József már állandó párossá vált, lepukkant melósaitól, akik befoghatatlan szájjal, és elég mulatságos külsővel mondják a magukét. Szerintem ez nem egészen illik Molnár darabba, nyersebb, vaskosabb annak mindenkori eleganciájánál, szépen csiszoltságánál. Ugyanakkor azt is értem, hogy innen szép nyerni, ebből a fickóból röpke idő alatt jól vasalt, disztingvált, úriembert faragni, az aztán igazán valami!

Az azért elég nehezen hihető, hogy a jól szituált, mutatós alakú kisasszony, Lydia végzetesen belehabarodik egy ilyen karikatúraszerű, fura fazonba. A fene nagy, perzselő szerelmet ezután sem érzem kettőjük között. Ehhez ugyanis Lénárdt Laurának el kellene játszania, hogy ő aztán roppant bevállalós, hú, de vagány csaj, de szép, átlagos jómódú lányt alakít, aki valószínűleg inkább vonzódna egy lenyalt hajú zsúrfiúhoz, mint egy nagyhangú, feltehetően izzadtságszagú, topis fráterhez.

Norrison a cél érdekében, hiszen még aznap repülőgépen követni akarja a családját a kellemes nyaralásba, elernyedt kikapcsolódásba, meg a lány szülei is ripsz-ropsz megérkeznek, villanásnyi idő alatt express sebességre kapcsolva beindítja munkatársai bombabiztos gépezetét. Egymás után rendel maga elé mindenkit, és adja ki ellentmondást nem tűrő, határozott utasításait. No, nem mintha akadna ebben a gépezetben akárki, aki bármiben is ellent merne mondani. Stabilan hierarchikus a felépítés, benne készséges, de mindig feltétlen megbízható és működőképes fejbólintó Jánosokkal. Lóhalálában teszik, amire utasítják őket. Nincs apelláta, ez kell az olajozott gépezet működéséhez. A dermesztően katonás rend némi kedvességet, vagy álkedvességet is igényel, ezért Norrison olykor érdeklődik alkalmazottai, vagy családtagjaik hogyléte felől, megdicséri a hölgyek ruháját, frizuráját, nem feltétlen kellő meggyőződéssel, inkább az üzemmenet megkívánta praktikus okokból.

Alföldi úgy játssza Norrisont, hogy mimikával, gesztusokkal, hangsúlyokkal kimondottan érzékletessé teszi, nincs túl jó véleménye arról, amit éppen csinál, és azokról sem, akik fejvesztve végrehajtják az utasításait. De közben ördögi módon, kajánul élvezi a pokoli játszmát, aminek ő az adu-ásza, fölényes nyertese.

A darab előadásának mindenkori problémája, hogy telis-tele van egészen pici szerepekkel. Ezekre általában azt mondják a rendezők, hogy természetesen szintén fölöttébb kiváló színészeknek kell játszaniuk őket. Ezúttal tényleg sok jó színészt sikerült összeverbuválnia Znamenák István rendezőnek, aki a díszleteket is tervezte, de azért szívesen jelen lennék akkor, amikor mondjuk Alföldit Norrison helyett egy ilyen néhány perces feladattal megkínálja, mondván, hogy ezt aztán igazán nagyszerű színésznek kell domborítania. Szóval valljuk be ez tényleg nehézség, és nem is sikerült teljes egészében megoldani. A színpadi gépezet hajszálpontosan működik, de a különböző karakterek közül több elég jellegtelenre sikeredett.

Ebben az esetben eldöntendő, hogy tapssal érkező, tapssal távozó ziccer szerepeket akarnak-e formálni a színészek, ami különben nem biztos, hogy olyan nagyon távol áll Molnár szándékától, hiszen az egész darab egy „bravúr ária.” Znamenák ezt érezhetően nem akarja, ő inkább azt hangsúlyozza, Cselényi Nóra szürke jelmezeivel is, hogy ezek az alkalmazottak nem lehetnek igazán egyéniségek, úgy teszik a dolgukat, hogy csaknem belesimulnak a falba, így törvényszerűen a szürkék hegedűsei. Lugosi György, Debreczeny Csaba, Parti Nóra, Mihályfi Balázs, Némedi Árpád, Janicsek Péter, Fehér Balázs Benő, Dékány Barnabás, Barna Zsombor, Sipos Viktória, Bánky Sára, Hajdú Csilla tényleg a gépezet gyakran nem túlságosan feltűnő részei.

Antal lenne az egyéniség, de ezt lehántják róla. Megfürdetik, megnyírják, jól szabott, de nem feltűnő öltönyt adnak rá, mondhatnánk gonoszul, hogy kimossák, kivasalják, megtisztítják addigi életétől, és az elvárásoknak megfelelően szolgáltatják ki a megrendelőnek. Znamenák alighanem ezt akarja a leginkább hangsúlyozni. Vagyis azt, hogy a fölfelé száguldás a lejtőn nem ritkán lefelé rohanás is, hajbókolás, gerinchajlás, a tartás elvesztése, a morál és a becsület feladása, erkölcsi fertő, ami a személyiség elvesztésével jár. Akit gyorsan, elvei feladására késztetve, sebtében előrukkoltatnak, piedesztálra emelnek, az lehet, hogy ekkor válik igazán senkivé, és katasztrofálisan mélyre süllyed.

Amikor végrehajtja a kolosszális mutatványt Norrison, és már indul nyaralni, még visszafordul felénk, és igen hangsúlyosan közli, hogy szégyellje magát az egész emberiség. Alaposan megvan a véleménye azokról, akik ebben az érdek- és pénzhajszában közreműködtek, így magáról is. Egy fintorral jelzi, hogy de hát mit van mit tenni, ilyen a világ és ilyen is marad, a boldoguláshoz el kell fogadni a farkas törvényeit.