Szégyellje magát az egész emberiség!

Publikálás dátuma
2016.11.12. 08:25
A titkár úr és bankigazgató igencsak váratlan helyzetbe kerül (Lugosi György és Alföldi Róbert) FOTÓ: MÉSZÁROS CSABA/KULTÚRBRIGÁ
Alföldi Róbert Norrison bankelnökként fergeteges szózuhatagot ömleszt elképesztő tempóban és határozottsággal, a fogaskerék csavarjainak precízségével működő alkalmazottaira, az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc egyfelvonásosban, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkciójában. 

Lenyűgöző ez az egész, látványos brillírozás, parádés bűvészmutatvány, miközben azért rémisztő is. Hiszen nagy szemfényvesztés, óriási svindli, melynek alapja tiszta hazugság. Csak Norrison nem mondja, mint egykor a remek bűvész, Rodolfo, hogy figyeljük a kezét, mert csal, ő ezt rutinosan, magától értetődő természetességgel, hihetetlen biztonsággal teszi, mint aki már jócskán jártas az ilyesmiben. Brechtől származik az a mondás, hogy mi egy bankbetörés egy bankalapításhoz képest. Hát ő illusztrálja ezt. Ő a nagy machinátor, aki látszólag betart minden törvényes utat, de pontosan ismer temérdek kiskaput, meg aztán ennek a világnak a törvényei amúgy is neki és a hozzá hasonlóknak kedveznek.

Molnár Ferenc remekbeszabott, mesteri vígjátéka arról regél, hogy egy abszolút senkiből hogyan lehet akár egy fertály óra alatt, nagyon is valakit csinálni, pénzzel, paripával, posztóval, jó családból származással, sokat érő csekkfüzettel, befolyással, eleganciával, és még golfklub tagsággal is. Persze naná, hogy ez meglehetősen áthallásos, a gombamód szaporodó strómanok világában, amikor hűségért, készségességért, behódolásért cserébe rapid módon lehet dúsgazdaggá válni, és teljes névtelenségből jókora ismertségre szert tenni.

Naná, hogy hathatós érdekből kell megcsinálni a totális senkit, mint a darabban is. Norrison hosszabb időre vendégül látja igencsak fontos amerikai ügyfeleinek csinos, fiatal lányát, aki mindenki tudta nélkül összeszűrte a levet egy csóró, torzonborz, kopott ruházatú taxisofőrrel, aki még ráadásul a munkáspárt tagja is, és ezzel kapcsolatos elveit kezdetben buzgón hangoztatja. Amikor Antal szerepében Szatory Dávid betoppan a színpadra, iszonyú röhögés lesz. Úgy néz ki, mint egy megjelenésében eltúlzott kabaré figura. Nem sokban különbözik például Aradi Tibor és Varga Ferenc József már állandó párossá vált, lepukkant melósaitól, akik befoghatatlan szájjal, és elég mulatságos külsővel mondják a magukét. Szerintem ez nem egészen illik Molnár darabba, nyersebb, vaskosabb annak mindenkori eleganciájánál, szépen csiszoltságánál. Ugyanakkor azt is értem, hogy innen szép nyerni, ebből a fickóból röpke idő alatt jól vasalt, disztingvált, úriembert faragni, az aztán igazán valami!

Az azért elég nehezen hihető, hogy a jól szituált, mutatós alakú kisasszony, Lydia végzetesen belehabarodik egy ilyen karikatúraszerű, fura fazonba. A fene nagy, perzselő szerelmet ezután sem érzem kettőjük között. Ehhez ugyanis Lénárdt Laurának el kellene játszania, hogy ő aztán roppant bevállalós, hú, de vagány csaj, de szép, átlagos jómódú lányt alakít, aki valószínűleg inkább vonzódna egy lenyalt hajú zsúrfiúhoz, mint egy nagyhangú, feltehetően izzadtságszagú, topis fráterhez.

Norrison a cél érdekében, hiszen még aznap repülőgépen követni akarja a családját a kellemes nyaralásba, elernyedt kikapcsolódásba, meg a lány szülei is ripsz-ropsz megérkeznek, villanásnyi idő alatt express sebességre kapcsolva beindítja munkatársai bombabiztos gépezetét. Egymás után rendel maga elé mindenkit, és adja ki ellentmondást nem tűrő, határozott utasításait. No, nem mintha akadna ebben a gépezetben akárki, aki bármiben is ellent merne mondani. Stabilan hierarchikus a felépítés, benne készséges, de mindig feltétlen megbízható és működőképes fejbólintó Jánosokkal. Lóhalálában teszik, amire utasítják őket. Nincs apelláta, ez kell az olajozott gépezet működéséhez. A dermesztően katonás rend némi kedvességet, vagy álkedvességet is igényel, ezért Norrison olykor érdeklődik alkalmazottai, vagy családtagjaik hogyléte felől, megdicséri a hölgyek ruháját, frizuráját, nem feltétlen kellő meggyőződéssel, inkább az üzemmenet megkívánta praktikus okokból.

Alföldi úgy játssza Norrisont, hogy mimikával, gesztusokkal, hangsúlyokkal kimondottan érzékletessé teszi, nincs túl jó véleménye arról, amit éppen csinál, és azokról sem, akik fejvesztve végrehajtják az utasításait. De közben ördögi módon, kajánul élvezi a pokoli játszmát, aminek ő az adu-ásza, fölényes nyertese.

A darab előadásának mindenkori problémája, hogy telis-tele van egészen pici szerepekkel. Ezekre általában azt mondják a rendezők, hogy természetesen szintén fölöttébb kiváló színészeknek kell játszaniuk őket. Ezúttal tényleg sok jó színészt sikerült összeverbuválnia Znamenák István rendezőnek, aki a díszleteket is tervezte, de azért szívesen jelen lennék akkor, amikor mondjuk Alföldit Norrison helyett egy ilyen néhány perces feladattal megkínálja, mondván, hogy ezt aztán igazán nagyszerű színésznek kell domborítania. Szóval valljuk be ez tényleg nehézség, és nem is sikerült teljes egészében megoldani. A színpadi gépezet hajszálpontosan működik, de a különböző karakterek közül több elég jellegtelenre sikeredett.

Ebben az esetben eldöntendő, hogy tapssal érkező, tapssal távozó ziccer szerepeket akarnak-e formálni a színészek, ami különben nem biztos, hogy olyan nagyon távol áll Molnár szándékától, hiszen az egész darab egy „bravúr ária.” Znamenák ezt érezhetően nem akarja, ő inkább azt hangsúlyozza, Cselényi Nóra szürke jelmezeivel is, hogy ezek az alkalmazottak nem lehetnek igazán egyéniségek, úgy teszik a dolgukat, hogy csaknem belesimulnak a falba, így törvényszerűen a szürkék hegedűsei. Lugosi György, Debreczeny Csaba, Parti Nóra, Mihályfi Balázs, Némedi Árpád, Janicsek Péter, Fehér Balázs Benő, Dékány Barnabás, Barna Zsombor, Sipos Viktória, Bánky Sára, Hajdú Csilla tényleg a gépezet gyakran nem túlságosan feltűnő részei.

Antal lenne az egyéniség, de ezt lehántják róla. Megfürdetik, megnyírják, jól szabott, de nem feltűnő öltönyt adnak rá, mondhatnánk gonoszul, hogy kimossák, kivasalják, megtisztítják addigi életétől, és az elvárásoknak megfelelően szolgáltatják ki a megrendelőnek. Znamenák alighanem ezt akarja a leginkább hangsúlyozni. Vagyis azt, hogy a fölfelé száguldás a lejtőn nem ritkán lefelé rohanás is, hajbókolás, gerinchajlás, a tartás elvesztése, a morál és a becsület feladása, erkölcsi fertő, ami a személyiség elvesztésével jár. Akit gyorsan, elvei feladására késztetve, sebtében előrukkoltatnak, piedesztálra emelnek, az lehet, hogy ekkor válik igazán senkivé, és katasztrofálisan mélyre süllyed.

Amikor végrehajtja a kolosszális mutatványt Norrison, és már indul nyaralni, még visszafordul felénk, és igen hangsúlyosan közli, hogy szégyellje magát az egész emberiség. Alaposan megvan a véleménye azokról, akik ebben az érdek- és pénzhajszában közreműködtek, így magáról is. Egy fintorral jelzi, hogy de hát mit van mit tenni, ilyen a világ és ilyen is marad, a boldoguláshoz el kell fogadni a farkas törvényeit.

Szerző

Magántörténelem

Publikálás dátuma
2016.11.12. 08:20
Fotó: Fortepan
Megrendültén olvasom a visszaemlékezéseket a hatvan év előtti eseményekre, a perek jegyzőkönyveit, a történészek dokumentumokra támaszkodó elemző, okos tanulmányait. Sokféle indulat, akarat, jobbító szándék - eltérő ideológiák mentén szövődő jövőkép - merült fel akkor. Nekem úgy tűnik, hogy az egység a változtatás igényében, a rossz struktúra, az embertelen gyakorlat elutasításában volt.

Az erő győzött. A forradalom tisztító tüzét a pokol lángjai nyomták el.

Értékes emberi életeknek vetettek véget - emberek. Nem hagytak kibontakozni tehetségeket, szépen ívelő karriereket tettek tönkre - emberek. Akik, ha sokan vannak és ideológiák meg pártok nevében cselekednek: erősek.

És a folyamatos megaláztatások! A karaktergyilkolások! Ezeket én is ismerem. Velem ezt a vérbosszú jegyében, maffiakeretek közt erős emberek teszik. Olyanok, akik hősök utódainak vallják magukat.

*

„Apádat agyonlőtték a vár előtt!” - kiáltott át az út túloldaláról a sietős léptekkel hazafelé tartó Józsi bácsi. Egész lényéből sugárzott a derű, az elégedettség. Ma is előttem van, ahogyan táncos léptekkel továbbviharzik. Én meg csak állok, kővé váltan.

Hét éves voltam.

Aznap már én se mentem iskolába. Azt mondta a tanító néni, hogy akire tud vigyázni valaki, az maradjon otthon. Kinn tébláboltam a kerítés előtt.

Nyáron költöztünk ide, a bányászok számára épített ikerházak egyikének felébe. Anyu éveken át adta föl csekkeken a törlesztendő részleteket. Apu vájár volt a bányában, Józsi bácsi egy ideig mellette csillés.

Én minden ismerősnek, ahogyan neveltek, és ahogyan szokás volt akkoriban, köszöntem. Józsi bácsinak ezúttal nem tudtam előre köszönni, megelőzött a "lelkes" híradással. Fölfoghatatlan volt számomra, amit mondott. Amint mozdulni tudtam, beszaladtam anyuhoz. Ő nyugtatott: Józsi bácsi összevissza beszél, apu él. Egész délután, egész este, késő éjszakáig, amíg apu haza nem ért, határozottan állította, hogy apu él.

Egy másik József, Jóska bácsi mentette meg.

*

Apu tagja volt ugyan 1956-ig a pártnak, de soha, semmilyen funkciót nem viselt, soha nem ártott senkinek. Ilyesmit mondott Jóska bácsi is az aput lincselni készülőknek, erre emlékszem 60 év távolából abból a beszélgetésből, aminek gyerekfejjel tanúja voltam. Apa számolt be anyának a történtekről annak a gyötrelmes napnak a végén.

Amikor a megtorlások perei elkezdődtek, apu elutazott Várpalotáról Szegedre, hogy e mellett a Jóska bácsi mellett tanúskodjon. Egészen mostanáig azt hittem, hogy ez meg is történt. Levéltári megkeresésemre azonban azt a választ kaptam, hogy hiába kutatták, nem találták meg a jegyzőkönyvben apu tanúvallomását. Feltehetőleg az történt - írták -, hogy a védelem felkérte tanúskodásra, végül azonban a népbírósági tanács nem hallgatta meg.

Alighanem még csak fel sem kérték - szakadozik tovább emlékeim takarója -, amikor tudomást szerzett a tárgyalásokról, elindult, hogy mentőtanú legyen. Becsületes ember volt és jóhiszemű. Úgy gondolta, hogy tartozik vele. Segíteni akart.

Nem tudott.

A várpalotai „mellékszál” - úgy látszik - mind a védelem, mind a vád narratíváját csak zavarta volna. Egyetlen tanulmányban, életrajzban, visszaemlékezésben, sem a publikált peranyagban nem találom nyomát annak, hogy megfordult volna ebben a dunántúli kisvárosban a szegedi mártír.

Élettársról, gyerekekről sem esik szó...

*

A halálhírt hozó Józsi bácsi perére beidézték aput tanúnak, oda el kellett mennie.

„Azt kiabálta, hogy rajtad fognak bosszút állni” - mondta hazaérve a tárgyalásról. Emlékszem a jelenetre: az ajtóban állok, ő a félig sötét konyha közepén, sápadt arcéle fehéren világít. Nem néz rám, lefelé mered, az üres asztalra.

Dermedten állunk.

Józsi bácsit - úgy tudom - két és fél év körüli börtönbüntetésre ítélték a forradalom alatti tevékenységéért, meg fegyverrejtegetésért halmazati büntetésként.

Évek óta próbálok a per anyagához, apu tanúvallomásához hozzáférni - eddig eredménytelenül.

Józsi bácsi betartotta ígéretét. Fiai, unokái, ezek gyerekei, a szapora rokonság, híveik, akik az idők folyamán ilyen-olyan okokból kifolyólag hozzájuk csatlakoztak, köztük Jóska bácsi sehol sem említett, de nagyon is létező leszármazottai, buzgón, élvezettel munkálkodnak a meghirdetett vendettán.

Sokuk dolgozik a kereskedelemben, a vendéglátásban, postán, bankban, könyvtárakban; van köztük magánnyomozó, biztonsági céget, kamerarendszert működtető vállalkozó, biztonsági őr, rendőr, hivatásos katona, felsorolni sem tudom. Szerte az országban Pécstől Egerig, Győrtől Szegedig és még tovább.

Tanultam, dolgoztam szorgalmasan, tisztességgel. Hivatásomnak éltem lelkesen, önfeláldozóan, tanítványaim, szüleik, a kollégák szeretetét, megbecsülését kivívva.

*

Bosszúállóék rágalmai nyomán ma már sokuk szemében bűnöző vagyok: piti áruházi tolvajtól betörő banda fejéig, hamis pénz terjesztőtől terrorista gyanús személyig, sok minden. Gonosz, lejárató hírek terjesztéséhez, ezek befogadásához nem kellenek tények, bizonyítékok. Szóba se jön az ártatlanság vélelme. Jólesik a lelkeknek a karaktergyilkolás.

Hát még, ha egyéb haszonnal is jár.

A rágalmakban megfogalmazódó vádak - Mészöly Miklós szavait idézve „A kiközösítés ürügyeiből" „titkos vallomása is a bíráknak”. Néha lebukik egy-egy emberük, olvasom az újságok bűnügyi rovataiban: pénzhamisító, kábítószercsempész, éttermi lövöldöző, szomszédgyilkos, terrorcselekményre készülő fegyvergyűjtögető és mások.

Az ellenem folytatott hadviselésük háborítatlanul folyik tovább.

Nem csak rágalom-mérgekkel.

Az én 56-om hatvan éve tart.

„A forradalom jó emberek jó dolga. De jó emberek nem ölnek. Vajon ki mondja meg Gedalinak, hogy hol a forradalom és hol az ellenforradalom?” (Iszak Babel: Gedali)

Szerző
Témák
1956

Egy polgár 1956-ról

Senki sem olvasta ebben az országban Papp András – Térey János „kazamaták” című tragédiáját? Azt hiszem '56 szinte mindenkinek mást jelent.

A szocializmus időszakában a nyugati imperialisták és a hazai horthyisták összeesküvését, a rendszerváltás után pedig mindenki a nemzeti összefogásról és a forradalom tisztaságáról szónokolt. Napjainkban a Fidesz '56-ot antikommunista felkelésnek igyekszik beállítani. A tények figyelembe vételével senki sem állíthatja, hogy a Petőfi-kör szervezői, az egyetemi mozgalmak vezetői, de még a munkástanácsok tagjai is antikommunisták lettek volna.

56-ot nem lehet egyetlen kategóriába sorolni. Szerintem egyetértés csak a Rákosi-rendszer elsöprésében mutatkozott. A jövőt mindenki másként képzelte el, amely kísértetiesen emlékeztet a jelenlegi helyzetre. Csak hallgatom a „kedves Vezetőt” és fiatal adjutánsait, (akik még nem is éltek 56-ban) hogy micsoda hőstettet vittek véghez a magyarok, beverve az első szeget a kommunizmus koporsójába, és ehhez hasonlókat. Ilyenkor eszembe jutnak saját felejthetetlen emlékeim 1956-ról.

Első gimnazista voltam a forradalom idején. Október 23-án este a rádióból értesültünk a diák tüntetésről. Az egész család rettenetes feszültségben figyelte a híreket, várta a fejleményeket és reménykedett. Azt, hogy miben, azt pontosan nem tudtuk, csak változást akartunk. Telt az idő, és az események hatására változni kezdett a véleményünk. Mindszenty beszéde még a rendszerrel teljes mértékben ellenséges apámat is kiakasztotta és úgy fogalmazott, hogy a Rákosi rezsim semmilyen körülmények között ne maradjon, de a Horthy korszak se jöjjön vissza.

Pár nap után, október 31-én kimerészkedtem a Köztársaság térre, ahol elborzadva láttam a lábuknál fogva felakasztott halott ÁVH-s kiskatonákat, akik a Budapesti Pártbizottság épületét védték. Nem ebben reménykedtünk. Ezekről ma már egy szót sem hallunk. A napokban egészen véletlenül került a kezembe, a már említett „kazamaták” című könyv, amely azt bizonyítja számomra, hogy nem csak én nem feledkezem meg a forradalom másik arcáról.

Folytatva emlékeimet a forradalomról, egy nem mindennapi történetnek voltam fül és szemtanúja. A házban, ahol laktunk Kispesten, a szomszédunk forradalmárként naponta hordta teherautóval a feltört üzletekből az élelmet, mi pedig az üres üzletekből próbáltunk ennivalóhoz jutni. Nagynéném férje összekülönbözött vele, a forradalmár a vitát többünk jelenlétében azzal fenyegetőzve próbálta megoldani, hogy a kezében lévő kézigránátot ott helyben földhöz vágja. Rémülten menekültem a helyszínről. A forradalom leverése után a forradalmár szomszédunk nem adta le fegyverét (egy pisztolyt), melyet a ház padlásán rejtett el. A kutyákkal és fémkeresővel felszerelkezett rendőrök megérkezését megelőző éjszakán, a leplombált padlásajtó deszkájának felfeszítése után a nagynéném férje lehozta a pisztolyt, és akkor már, mint munkásőr leadta a fegyvert az akkori hatalomnak. Így mentett meg egy kommunista egy forradalmárt, aki pár hónappal előbb gránáttal fenyegetőzött.

Ezek után úgy gondolom, hogy politikai beállítottságunktól függetlenül nem tehetünk mást, mint tisztelettel adózunk '56 valódi hőseinek.