Szégyellje magát az egész emberiség!

Publikálás dátuma
2016.11.12 08:25
A titkár úr és bankigazgató igencsak váratlan helyzetbe kerül (Lugosi György és Alföldi Róbert) FOTÓ: MÉSZÁROS CSABA/KULTÚRBRIGÁ
Fotó: /
Alföldi Róbert Norrison bankelnökként fergeteges szózuhatagot ömleszt elképesztő tempóban és határozottsággal, a fogaskerék csavarjainak precízségével működő alkalmazottaira, az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc egyfelvonásosban, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkciójában. 

Lenyűgöző ez az egész, látványos brillírozás, parádés bűvészmutatvány, miközben azért rémisztő is. Hiszen nagy szemfényvesztés, óriási svindli, melynek alapja tiszta hazugság. Csak Norrison nem mondja, mint egykor a remek bűvész, Rodolfo, hogy figyeljük a kezét, mert csal, ő ezt rutinosan, magától értetődő természetességgel, hihetetlen biztonsággal teszi, mint aki már jócskán jártas az ilyesmiben. Brechtől származik az a mondás, hogy mi egy bankbetörés egy bankalapításhoz képest. Hát ő illusztrálja ezt. Ő a nagy machinátor, aki látszólag betart minden törvényes utat, de pontosan ismer temérdek kiskaput, meg aztán ennek a világnak a törvényei amúgy is neki és a hozzá hasonlóknak kedveznek.

Molnár Ferenc remekbeszabott, mesteri vígjátéka arról regél, hogy egy abszolút senkiből hogyan lehet akár egy fertály óra alatt, nagyon is valakit csinálni, pénzzel, paripával, posztóval, jó családból származással, sokat érő csekkfüzettel, befolyással, eleganciával, és még golfklub tagsággal is. Persze naná, hogy ez meglehetősen áthallásos, a gombamód szaporodó strómanok világában, amikor hűségért, készségességért, behódolásért cserébe rapid módon lehet dúsgazdaggá válni, és teljes névtelenségből jókora ismertségre szert tenni.

Naná, hogy hathatós érdekből kell megcsinálni a totális senkit, mint a darabban is. Norrison hosszabb időre vendégül látja igencsak fontos amerikai ügyfeleinek csinos, fiatal lányát, aki mindenki tudta nélkül összeszűrte a levet egy csóró, torzonborz, kopott ruházatú taxisofőrrel, aki még ráadásul a munkáspárt tagja is, és ezzel kapcsolatos elveit kezdetben buzgón hangoztatja. Amikor Antal szerepében Szatory Dávid betoppan a színpadra, iszonyú röhögés lesz. Úgy néz ki, mint egy megjelenésében eltúlzott kabaré figura. Nem sokban különbözik például Aradi Tibor és Varga Ferenc József már állandó párossá vált, lepukkant melósaitól, akik befoghatatlan szájjal, és elég mulatságos külsővel mondják a magukét. Szerintem ez nem egészen illik Molnár darabba, nyersebb, vaskosabb annak mindenkori eleganciájánál, szépen csiszoltságánál. Ugyanakkor azt is értem, hogy innen szép nyerni, ebből a fickóból röpke idő alatt jól vasalt, disztingvált, úriembert faragni, az aztán igazán valami!

Az azért elég nehezen hihető, hogy a jól szituált, mutatós alakú kisasszony, Lydia végzetesen belehabarodik egy ilyen karikatúraszerű, fura fazonba. A fene nagy, perzselő szerelmet ezután sem érzem kettőjük között. Ehhez ugyanis Lénárdt Laurának el kellene játszania, hogy ő aztán roppant bevállalós, hú, de vagány csaj, de szép, átlagos jómódú lányt alakít, aki valószínűleg inkább vonzódna egy lenyalt hajú zsúrfiúhoz, mint egy nagyhangú, feltehetően izzadtságszagú, topis fráterhez.

Norrison a cél érdekében, hiszen még aznap repülőgépen követni akarja a családját a kellemes nyaralásba, elernyedt kikapcsolódásba, meg a lány szülei is ripsz-ropsz megérkeznek, villanásnyi idő alatt express sebességre kapcsolva beindítja munkatársai bombabiztos gépezetét. Egymás után rendel maga elé mindenkit, és adja ki ellentmondást nem tűrő, határozott utasításait. No, nem mintha akadna ebben a gépezetben akárki, aki bármiben is ellent merne mondani. Stabilan hierarchikus a felépítés, benne készséges, de mindig feltétlen megbízható és működőképes fejbólintó Jánosokkal. Lóhalálában teszik, amire utasítják őket. Nincs apelláta, ez kell az olajozott gépezet működéséhez. A dermesztően katonás rend némi kedvességet, vagy álkedvességet is igényel, ezért Norrison olykor érdeklődik alkalmazottai, vagy családtagjaik hogyléte felől, megdicséri a hölgyek ruháját, frizuráját, nem feltétlen kellő meggyőződéssel, inkább az üzemmenet megkívánta praktikus okokból.

Alföldi úgy játssza Norrisont, hogy mimikával, gesztusokkal, hangsúlyokkal kimondottan érzékletessé teszi, nincs túl jó véleménye arról, amit éppen csinál, és azokról sem, akik fejvesztve végrehajtják az utasításait. De közben ördögi módon, kajánul élvezi a pokoli játszmát, aminek ő az adu-ásza, fölényes nyertese.

A darab előadásának mindenkori problémája, hogy telis-tele van egészen pici szerepekkel. Ezekre általában azt mondják a rendezők, hogy természetesen szintén fölöttébb kiváló színészeknek kell játszaniuk őket. Ezúttal tényleg sok jó színészt sikerült összeverbuválnia Znamenák István rendezőnek, aki a díszleteket is tervezte, de azért szívesen jelen lennék akkor, amikor mondjuk Alföldit Norrison helyett egy ilyen néhány perces feladattal megkínálja, mondván, hogy ezt aztán igazán nagyszerű színésznek kell domborítania. Szóval valljuk be ez tényleg nehézség, és nem is sikerült teljes egészében megoldani. A színpadi gépezet hajszálpontosan működik, de a különböző karakterek közül több elég jellegtelenre sikeredett.

Ebben az esetben eldöntendő, hogy tapssal érkező, tapssal távozó ziccer szerepeket akarnak-e formálni a színészek, ami különben nem biztos, hogy olyan nagyon távol áll Molnár szándékától, hiszen az egész darab egy „bravúr ária.” Znamenák ezt érezhetően nem akarja, ő inkább azt hangsúlyozza, Cselényi Nóra szürke jelmezeivel is, hogy ezek az alkalmazottak nem lehetnek igazán egyéniségek, úgy teszik a dolgukat, hogy csaknem belesimulnak a falba, így törvényszerűen a szürkék hegedűsei. Lugosi György, Debreczeny Csaba, Parti Nóra, Mihályfi Balázs, Némedi Árpád, Janicsek Péter, Fehér Balázs Benő, Dékány Barnabás, Barna Zsombor, Sipos Viktória, Bánky Sára, Hajdú Csilla tényleg a gépezet gyakran nem túlságosan feltűnő részei.

Antal lenne az egyéniség, de ezt lehántják róla. Megfürdetik, megnyírják, jól szabott, de nem feltűnő öltönyt adnak rá, mondhatnánk gonoszul, hogy kimossák, kivasalják, megtisztítják addigi életétől, és az elvárásoknak megfelelően szolgáltatják ki a megrendelőnek. Znamenák alighanem ezt akarja a leginkább hangsúlyozni. Vagyis azt, hogy a fölfelé száguldás a lejtőn nem ritkán lefelé rohanás is, hajbókolás, gerinchajlás, a tartás elvesztése, a morál és a becsület feladása, erkölcsi fertő, ami a személyiség elvesztésével jár. Akit gyorsan, elvei feladására késztetve, sebtében előrukkoltatnak, piedesztálra emelnek, az lehet, hogy ekkor válik igazán senkivé, és katasztrofálisan mélyre süllyed.

Amikor végrehajtja a kolosszális mutatványt Norrison, és már indul nyaralni, még visszafordul felénk, és igen hangsúlyosan közli, hogy szégyellje magát az egész emberiség. Alaposan megvan a véleménye azokról, akik ebben az érdek- és pénzhajszában közreműködtek, így magáról is. Egy fintorral jelzi, hogy de hát mit van mit tenni, ilyen a világ és ilyen is marad, a boldoguláshoz el kell fogadni a farkas törvényeit.

Szerző
2016.11.12 08:25

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00