Szégyellje magát az egész emberiség!

Publikálás dátuma
2016.11.12 08:25
A titkár úr és bankigazgató igencsak váratlan helyzetbe kerül (Lugosi György és Alföldi Róbert) FOTÓ: MÉSZÁROS CSABA/KULTÚRBRIGÁ
Fotó: /
Alföldi Róbert Norrison bankelnökként fergeteges szózuhatagot ömleszt elképesztő tempóban és határozottsággal, a fogaskerék csavarjainak precízségével működő alkalmazottaira, az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc egyfelvonásosban, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkciójában. 

Lenyűgöző ez az egész, látványos brillírozás, parádés bűvészmutatvány, miközben azért rémisztő is. Hiszen nagy szemfényvesztés, óriási svindli, melynek alapja tiszta hazugság. Csak Norrison nem mondja, mint egykor a remek bűvész, Rodolfo, hogy figyeljük a kezét, mert csal, ő ezt rutinosan, magától értetődő természetességgel, hihetetlen biztonsággal teszi, mint aki már jócskán jártas az ilyesmiben. Brechtől származik az a mondás, hogy mi egy bankbetörés egy bankalapításhoz képest. Hát ő illusztrálja ezt. Ő a nagy machinátor, aki látszólag betart minden törvényes utat, de pontosan ismer temérdek kiskaput, meg aztán ennek a világnak a törvényei amúgy is neki és a hozzá hasonlóknak kedveznek.

Molnár Ferenc remekbeszabott, mesteri vígjátéka arról regél, hogy egy abszolút senkiből hogyan lehet akár egy fertály óra alatt, nagyon is valakit csinálni, pénzzel, paripával, posztóval, jó családból származással, sokat érő csekkfüzettel, befolyással, eleganciával, és még golfklub tagsággal is. Persze naná, hogy ez meglehetősen áthallásos, a gombamód szaporodó strómanok világában, amikor hűségért, készségességért, behódolásért cserébe rapid módon lehet dúsgazdaggá válni, és teljes névtelenségből jókora ismertségre szert tenni.

Naná, hogy hathatós érdekből kell megcsinálni a totális senkit, mint a darabban is. Norrison hosszabb időre vendégül látja igencsak fontos amerikai ügyfeleinek csinos, fiatal lányát, aki mindenki tudta nélkül összeszűrte a levet egy csóró, torzonborz, kopott ruházatú taxisofőrrel, aki még ráadásul a munkáspárt tagja is, és ezzel kapcsolatos elveit kezdetben buzgón hangoztatja. Amikor Antal szerepében Szatory Dávid betoppan a színpadra, iszonyú röhögés lesz. Úgy néz ki, mint egy megjelenésében eltúlzott kabaré figura. Nem sokban különbözik például Aradi Tibor és Varga Ferenc József már állandó párossá vált, lepukkant melósaitól, akik befoghatatlan szájjal, és elég mulatságos külsővel mondják a magukét. Szerintem ez nem egészen illik Molnár darabba, nyersebb, vaskosabb annak mindenkori eleganciájánál, szépen csiszoltságánál. Ugyanakkor azt is értem, hogy innen szép nyerni, ebből a fickóból röpke idő alatt jól vasalt, disztingvált, úriembert faragni, az aztán igazán valami!

Az azért elég nehezen hihető, hogy a jól szituált, mutatós alakú kisasszony, Lydia végzetesen belehabarodik egy ilyen karikatúraszerű, fura fazonba. A fene nagy, perzselő szerelmet ezután sem érzem kettőjük között. Ehhez ugyanis Lénárdt Laurának el kellene játszania, hogy ő aztán roppant bevállalós, hú, de vagány csaj, de szép, átlagos jómódú lányt alakít, aki valószínűleg inkább vonzódna egy lenyalt hajú zsúrfiúhoz, mint egy nagyhangú, feltehetően izzadtságszagú, topis fráterhez.

Norrison a cél érdekében, hiszen még aznap repülőgépen követni akarja a családját a kellemes nyaralásba, elernyedt kikapcsolódásba, meg a lány szülei is ripsz-ropsz megérkeznek, villanásnyi idő alatt express sebességre kapcsolva beindítja munkatársai bombabiztos gépezetét. Egymás után rendel maga elé mindenkit, és adja ki ellentmondást nem tűrő, határozott utasításait. No, nem mintha akadna ebben a gépezetben akárki, aki bármiben is ellent merne mondani. Stabilan hierarchikus a felépítés, benne készséges, de mindig feltétlen megbízható és működőképes fejbólintó Jánosokkal. Lóhalálában teszik, amire utasítják őket. Nincs apelláta, ez kell az olajozott gépezet működéséhez. A dermesztően katonás rend némi kedvességet, vagy álkedvességet is igényel, ezért Norrison olykor érdeklődik alkalmazottai, vagy családtagjaik hogyléte felől, megdicséri a hölgyek ruháját, frizuráját, nem feltétlen kellő meggyőződéssel, inkább az üzemmenet megkívánta praktikus okokból.

Alföldi úgy játssza Norrisont, hogy mimikával, gesztusokkal, hangsúlyokkal kimondottan érzékletessé teszi, nincs túl jó véleménye arról, amit éppen csinál, és azokról sem, akik fejvesztve végrehajtják az utasításait. De közben ördögi módon, kajánul élvezi a pokoli játszmát, aminek ő az adu-ásza, fölényes nyertese.

A darab előadásának mindenkori problémája, hogy telis-tele van egészen pici szerepekkel. Ezekre általában azt mondják a rendezők, hogy természetesen szintén fölöttébb kiváló színészeknek kell játszaniuk őket. Ezúttal tényleg sok jó színészt sikerült összeverbuválnia Znamenák István rendezőnek, aki a díszleteket is tervezte, de azért szívesen jelen lennék akkor, amikor mondjuk Alföldit Norrison helyett egy ilyen néhány perces feladattal megkínálja, mondván, hogy ezt aztán igazán nagyszerű színésznek kell domborítania. Szóval valljuk be ez tényleg nehézség, és nem is sikerült teljes egészében megoldani. A színpadi gépezet hajszálpontosan működik, de a különböző karakterek közül több elég jellegtelenre sikeredett.

Ebben az esetben eldöntendő, hogy tapssal érkező, tapssal távozó ziccer szerepeket akarnak-e formálni a színészek, ami különben nem biztos, hogy olyan nagyon távol áll Molnár szándékától, hiszen az egész darab egy „bravúr ária.” Znamenák ezt érezhetően nem akarja, ő inkább azt hangsúlyozza, Cselényi Nóra szürke jelmezeivel is, hogy ezek az alkalmazottak nem lehetnek igazán egyéniségek, úgy teszik a dolgukat, hogy csaknem belesimulnak a falba, így törvényszerűen a szürkék hegedűsei. Lugosi György, Debreczeny Csaba, Parti Nóra, Mihályfi Balázs, Némedi Árpád, Janicsek Péter, Fehér Balázs Benő, Dékány Barnabás, Barna Zsombor, Sipos Viktória, Bánky Sára, Hajdú Csilla tényleg a gépezet gyakran nem túlságosan feltűnő részei.

Antal lenne az egyéniség, de ezt lehántják róla. Megfürdetik, megnyírják, jól szabott, de nem feltűnő öltönyt adnak rá, mondhatnánk gonoszul, hogy kimossák, kivasalják, megtisztítják addigi életétől, és az elvárásoknak megfelelően szolgáltatják ki a megrendelőnek. Znamenák alighanem ezt akarja a leginkább hangsúlyozni. Vagyis azt, hogy a fölfelé száguldás a lejtőn nem ritkán lefelé rohanás is, hajbókolás, gerinchajlás, a tartás elvesztése, a morál és a becsület feladása, erkölcsi fertő, ami a személyiség elvesztésével jár. Akit gyorsan, elvei feladására késztetve, sebtében előrukkoltatnak, piedesztálra emelnek, az lehet, hogy ekkor válik igazán senkivé, és katasztrofálisan mélyre süllyed.

Amikor végrehajtja a kolosszális mutatványt Norrison, és már indul nyaralni, még visszafordul felénk, és igen hangsúlyosan közli, hogy szégyellje magát az egész emberiség. Alaposan megvan a véleménye azokról, akik ebben az érdek- és pénzhajszában közreműködtek, így magáról is. Egy fintorral jelzi, hogy de hát mit van mit tenni, ilyen a világ és ilyen is marad, a boldoguláshoz el kell fogadni a farkas törvényeit.

Szerző
2016.11.12 08:25

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10