November nyolcadikán az Amerikai Egyesült Államok, a világ vezető gazdasági, katonai és politikai hatalma sokkolta a földkerekség nagyobbik és talán jobbik felét. A Republikánus Párt színeiben elnökké választottak egy valószínűtlen, sosem gondolt jelöltet, egy politikai és katonai tapasztalatokkal nem rendelkező, politikailag képzetlen, műveletlen, redukált szókinccsel kampányoló, választott tisztséget soha be nem töltő ingatlan befektető és egykori valóságshow sztár milliárdost, aki minden valószínűség szerint brahiból indult el a versenyben és sokáig komolytalannak és esélytelennek tartották. Újsütetű republikánussága a hasznossági elven alapult: stílusával és populista-sovén retorikájával („Tegyük újra naggyá Amerikát”) itt látott magának működési terepet. Senki sem gondolta, hogy fogja magát és belevág, senki sem gondolta, hogy politikai senkiként, előzmények nélkül az egyik nagy párt jelöltjeinek sorába emelkedhet, nem feltételezték, hogy ő lehet a bekövetkező páros verseny egyik jelöltje. Azt pedig az elemzők és világ odafigyelő közvéleménye álmában sem gondolta – csak rettegte -, hogy végül sikeres befutó lesz.
Donald Trump sikerének a történtek és az elemzők megállapításaiból levont következtetések alapján– leegyszerűsítve –vannak objektív és szubjektív okai.
Figyelmeztető előjelek?
A közkeletű narratíva szerint az Egyesült Államokat is elérte a birodalmak mindenkori sorsa, és hanyatló szakaszba érkezett. Úgy tűnik azonban, hogy e megállapítás finomításra szorul. Jelenleg az Államok adja a világ GDP-jének 25 százalékát és ez az arány évtizedek óta lényegében nem változik. A világ katonai költségvetésének úgy 40 százaléka is Washington büdzséjét terheli. A globalizáció fő előmozdítója és haszonélvezője, pénzügyi, kereskedelmi szuperhatalom. A világkereskedelem vezető pozícióin az Európai Unióval és Kínával osztozik. Egyetemei a világ legjobbjai és ezért is a technológiai fejlődés abszolút éllovasa. Kulturális befolyása elsősorban a populáris kultúra területein egyedülálló. És még sorolhatnánk.
Persze a globalizáció folyamatai, hatalmas területek és országok bekapcsolódása a világ politikai és gazdasági vérkeringésébe egyfajta kiegyenlítődést is eredményeznek. Vagyis nem Amerika hanyatlik, hanem a többiek fejlődnek, emelkednek fel. Egyre több hatalom egyre több kézben egyre jobban szétterül. A döntéshozatal decentralizálódik és új, nem állami szereplők játszanak egyre jelentősebb szerepet. Ami egyik pillanatban lokális, helyi jelenségnek látszik, a következő pillanatban globális jelentőséget nyer. Ez bizonyos mértékig a káosz jegyeit is beemeli a világrendszerbe, amely azonban még mindig a második világháború alatti és utáni amerikai elképzelések (és érdekek) szerint működik. Az Egyesült Államok tehát ma megkerülhetetlen. A hatalmi relevancia ugyanakkor nem jelent már minden esetben hatalmi dominanciát.
Az alapjaiban a világ előrehaladását jelentő globalizációnak azonban vannak árnyoldalai is – elsősorban a tradicionális értékek és társadalmi szövetek felbomlásakor előtérbe kerülők, de gazdaságiak is. Ezek a hatások nem kímélték az Egyesült Államokat sem. Munkahelyek és beállítódások kérdőjeleződtek meg: előbbiek a termelés (manufacturing) Kínába és máshová kiszervezése és a szabadkereskedelem generálta árverseny hatásai miatt; utóbbiak a 60-as évektől bekövetkezett általános liberalizálódás, a kisebbségek egyenjogúsítása, a polgárjogi mozgalmak emancipációs következményei, a női egyenjogúság kibontakozása, az abortusz legalizálása, a gender-ügyek előtérbe kerülése, a melegek jogainak és házasságának elfogadása, az ami-a-szívemen-a-számon beszéd ellehetetlenítése, vagyis a „politikai korrektség” túlhajtásai miatt. A leginkább érintett ún. kékgalléros (munkás), csak középiskolát végzett fehér középosztály úgy érzi, az elit kihagyta a prosperitás áldásaiból és magára hagyta. Elege volt a több milliós illegális latin-amerikai bevándorlásból is, amelyre gondjai okaként meggyőzően hivatkoztak helyi korifeusai. Nem érdekelte a két és fél százalékos, a fejlett gazdaságok között kiemelkedő növekedés, az öt százalékos, gyakorlatilag nem létező munkanélküliségi mutató. Jövedelme kínosan lassan emelkedik, a jövedelmi szakadék nő, tradicionális munkahelyei elvándoroltak. Az Amerikai Álom távolodóban lenne?
Az egzisztenciális gondok, a kulturális sérelmek mellett az ország változó státusát hanyatlásnak érző és a világra a globalizáció miatt egyébként is neheztelő vidéki Közép-Amerika változást akart – minden áron. Régóta utálta a városi liberális Amerika értékeit és most végre demonstrálhatta utálatát, amit a politikai korrektség fegyelmező nyomása mostanáig nem tett lehetővé. Elege volt a keleti és nyugati parti elit belterjes politizálásából és friss, saját nyelvi színvonalú hangot akart. Ezt a hangot, ezt a színvonalat találta meg Donald Trump-ban.
Az egomániás autszájder sikeres formulának bizonyult.
Nyerő formula?
Donald Trump az emberek félelmeire játszott rá. A félelemre a leszakadástól, a bevándorlástól, az idegenektől-muszlimoktól-mexikóiaktól, akik a sikertelenségek bűnbakjaiként is kiváló hivatkozási alapot jelentenek; az állami beavatkozástól, az Amerikai Álom vonzerejének csökkenésétől és ezáltal is Amerika eljelentéktelenedésétől. Amit javasolt, erősödő nacionalizmus, bezárkózás, a szabad kereskedelem korlátozása, az állam visszaszorítása (pl. a társadalombiztosításban, szociális ügyekben), illegális bevándorlók deportálása, áthatolhatatlan fal építése a mexikói határon. Ígéretekben sincs hiány: a Kínába települt termelés 35 százalékos adójáról, 25 millió új munkahelyről, adócsökkentésről, a védelmi költségvetés emeléséről – szokásos republikánus mantra – beszélt, nem igazán tudatosítva, hogy az elképzelések ki is oltják egymást. Ám a belpolitikában és a gazdaságpolitikában még tetten érhetők a hagyományos republikánus elképzelések.
Nem így a kül- és biztonságpolitikában. A megválasztott elnök kampánybeszédeiben gyökeresen szakítani készült a második világháború óta követett globális amerikai politikával. Nem is lehet kiemelni egyet a biztosítékot kivágó elképzelések közül: fel kívánja mondani az iráni nukleáris megállapodást; elfogadna egy nukleáris Szaud-Arábiát, Japánt és Dél Koreát, semmissé téve évtizedek nukleáris proliferációt akadályozó egyezményeit; elismerné Jeruzsálemet Izrael fővárosának, még jobban lángba borítva a Közel-Keletet. Az európaiak megdöbbenésére feltételekhez kötné a NATO kölcsönös segítségnyújtást előíró 5. cikkelyének alkalmazását és tulajdonképpen feltételek nélkül normalizálná a kapcsolatokat Oroszországgal. Sutba vágná a szabadkereskedelmi egyezményeket és tárgyalásokat. Stb, stb.
Emberi gyarlóságok?
Donald Trump győzelmének földhözragadtabb, adott politikai-politikusi lépésekben is tetten érhető okai is vannak. Első helyen is: Hillary Clinton nem bizonyult a megfelelő választásnak a demokrata oldalon. (Mértékadó elemzések szerint a társadalmi elégedetlenséget Trumphoz hasonlóan, de balról meglovagoló Bernie Sanders legyőzte volna „A Donald”-ot.) Clintont a kampányban végig körbelengték a karaktergyilkos botrányok, az ellenfél és a szenzációéhes sajtó által felnagyított, vagy soha teljesen nem bizonyított vádaskodások. Ennek is köszönhető, hogy nem sikerült teljesen mozgósítania azt a választási koalíciót –nők, kisebbségek, fiatalok, nagyvárosi liberális értelmiségiek -, akikkel Barack Obama két elnökválasztást is sikerrel abszolvált. És nem tudott igazán alternatívát nyújtani a vidék, a rozsdaövezetek, a Közép Nyugat frusztrált szavazóinak sem. Bernie Sanders csalódott hívei szintén nem támogatták egyértelműen a nekik végül is baloldali gesztusokkal próbálkozó Clintont. A baloldaliság vádjának - persze, amerikai értelemben vett baloldaliságénak - hátulütője volt, hogy a választásokat általában eldöntő közép is fenntartásokkal élt a döntő pillanatokban. Nem hagyható figyelmen kívül a „James Comey-faktor” sem: az FBI igazgatónak a választások finisében érthetetlenül és gyanús körülmények között újraindított vizsgálata az ominózus emailek ügyében Hillarynek a hibahatáron messze túlmutató előnyét tette semmissé.
Lényegesen befolyásolta az eredményt a média hozzáállása. Már a kezdetektől túlzó és aránytalan volt Trump szerepeltetése. A mindig szenzációkat kereső írott és elektronikus sajtóban bombasztikus stílusának bemutatása elterelte a figyelmet az érdemi kérdésekről, az elnökjelöltnek a világot megdöbbentő felkészületlenségéről. Hillary Clinton email, kampányfinanszírozási, alapítványi botrányainak, Wall Street-i és nagy korporációkkal ápolt kapcsolatainak (ezek ott is mindig gyanúsak) felturbózása viszont gyengítette professzionalizmusának és felkészültségének vonzását.
Meg kell említeni az egyre meghatározóbb szociális média kiemelkedő befolyását is: a baráti és kommentelő csevegések az interneten, az összeesküvés elméletek, pletykák, hazugságok és téves infók esetenként eldurvult hangnemű terjedése inkább a hasonló eszközökkel jobban operáló Trump-tábort segítette.
Végül még két faktor. Nem kerülhető meg az amerikai társadalom jó részének hagyományos női szerepeket igénylő macsó szexizmusa sem, amely gyanakvó elutasítással fogadta egy sikeres, karrierorientált nő felemelkedését. A konzervatív jobboldal szélsőségesebbjei számára - különösen egy fekete elnök nyolc éve után – teljességgel elfogadhatatlan volt egy nő az elnök és főparancsnok pozíciójában. Aki horribile dictu még liberális is.
Valamint nem kerülhető meg a Republikánus Párt és a Demokrata Párt felelőssége sem. Előbbi minden kezdeti berzenkedése ellenére sem tett hatékony lépéseket Donald Trump jelöltségének demokratikus és legális eszközökkel történő megakadályozására, utóbbi viszont túlságosan is részrehajlóan akadályozta Bernie Sanders esetleges jelöltségét. A páros versenyt közösen hozták össze, közös „eredményük” is.
Kacsa-e „A Donald”?
Szögezzük le: a szavazatok összes számát tekintve Hillary Clinton nyert. Ha négy államban százezer voksot máshogy adnak le, ő győz. Ezt azért érdemes és szükséges megemlíteni, mert ott lebeg felettünk a kérdés: vajon valóban (ellen)forradalom, a tömegek lázadása, földcsuszamlás történt Amerikában? Avagy egy normálisnak indult elnökválasztás fordult rövid lejáratú abnormalitásba? Úgy tűnik, a végkifejletben a véletlenek és emberi-politikusi döntések nagyobb szerepet játszottak a nemezis szerű történelmi változásokra mutató tendenciáknál. Az ortodox republikanizmust végig nyíltan megvető, illiberális nézeteket hangoztató Trump ugyan amerikai jelenség, de Európa is tele van Trump-szerű figurákkal. (Szerencsére egy kivétellel nem-kormányzati pozícióban.) Elhúzódó belpolitikai krízisre sem számíthatunk, mivel az Egyesült Államokban a rendszer, az intézmények stabilitása felülírja és kiigazítja a mégoly unortodox vezetői döntések esetlegességeit. Vagyis ellentétben egyes közép-európai vezetői elképzelésekkel, nem az erős (egyszemélyi) vezető diktál, hanem az intézmények ellenőrző és ellensúlyozó ereje. Valamint az ezekben dolgozó nem-rendszeridegen szakemberek.
Ezen kívül bízhatunk abban is, hogy a kampány más, mint a kormányzás. A valósággal és a lehetőségekkel, a feltehetően szakértő tanácsadókkal, a külföldi partnerekkel történő rendszeres érintkezés olyan tanulási és érési folyamatokat indíthat el a jövendő elnökben, amelyek legalábbis mérséklik elképzeléseinek negatív hatásait vagy akár normalizálhatják és globálisan kezelhetővé teszik a Fehér Ház politikáját.
Mindazonáltal lebecsülni sem szabad a jelenlegi válságtüneteket felmutató belső amerikai társadalmi és politikai gondokat. Nemcsak a választás eredménye, hanem a kampány maga is bizonyította, hogy valami nincs rendben Amerikában. A problémák természetesen politikai cselekvést igényelnek. Nagyobb falat a kulturális szakadék betemetése, a tradicionális amerikai kultúra kiegyezése a remélhetőleg a jövőben kevésbé doktriner liberalizmusnak és a Bernie Sanders felbukkanásával meglepő módon megerősödött skandináv-típusú szocializmus-gondolatnak a fiatalok egy részét is megérintő értékeivel. Mindkét irány manifeszt megerősödése ugyanarról a tőről fakad, ugyanazokra a kérdésekre keresi ugyanis a választ.
Az eredeti Trump-i projekt kudarcra van ítélve. Ha mégsem, valamennyien belerokkanunk.
